Esztergom és Vidéke, 1915

1915-03-28 / 25.szám

pott Ítéletet a törvényes fórum­tól, arra mondja ki a maga Ítéletét a társadalom is. Nem kell az ilyen elitélteket többé visszaereszteni előbbi társadalmi pozíciójukba. Ne üljenek azok többet egy széket polgártársa­inkkal sem a községben sem az ipartestületben, sem a társa­dalom^ egyéb szabad alakulá­saiban. á vallás a háborúban. (Vége.) A harcba induló katonát a győzelmen kivül még másra is elő kell készíteni: a halálra. A harctéren halált osztogatnak, a ki tehát oda akar menni, vagy akinek oda kell menni, annak előbb az életével kell leszámol­nia s a halállal kell megbarát­koznia. Aki ezt nem teszi: a ki nem tud megbarátkozni a halál gondolatával s aki, vala­hányszor az életéről van szó, mindig fontra teszi azt, az nem való a harctérre. Es ha mégis ott van, nem sok hasznát ve­szik. Az ilyennek nem a haza ott az első gondja, hanem az, hogy a halált, melytől retteg, elkerülje s az életét, melyért * remeg, biztosítsa. És félénk lesz, és gyáva. • De nem lehet csodálkozni ezen a viselkedésen. Aki nem hisz a keresztény vallás örök igazságaiban : Aki nem hiszi, hogy mi ezen a földön csak vándorok vagyunk s örökös hazánk fönn van a csillagok Talán van valakije ? Búcsúzni akar egy-két ismerősétől, a falubeliektől ? Hígyje el, nem érdemes . . . nem érdemes . . . — De bocsánatot kérek — mon­dotta kissé fátyolos hangon — a menyasszonyomtól szeretnék bú­csúzni. — Úgy . . - akkor tessék! Egy napi szabadságot rendelkezésére bo­csátok ... De siessen vissza, az indulás minden percben várható. ... A kis vicinális fáradtan dö­cögött a januári hajnalban. Szelíd, havas lankások maradoztak el. Egy­egy apró hófödte falu el-elszaladt. A tarlók mentén kopasz, égbenyúló ezüstnyárfák ágaskodtak. Itt-ott árva kazalok barnállottak a földek végén. Egy ideig a vakító fehérségben szunnyadó vidéket bámuita. De nem ismert rá. Az igaz, csak egyszer járt erre. Egy nyáron . . . akkor még képző voit, A másodikat végezte és helyettesített egy beteges kántort. Ennek most már öt éve . . . Régen volt, talán igaz sem volt . . . Ábránd az egész . . . S most újra erre já­ratos az utja. Mit akar erre ? Meny­asszonyától búcsúzik el? Hirtelen zsebébe nyúlt, zizegő fehér selyem fölött; aki nem hiszi, hogy van egy Atyánk az égben, ki amel­lett, hogy végtelenül igazságos, végtelenül irgalmas is ; aki ugy van meggyőződve, hogy ezzel a földi léttel rendeltetésünk le­záródik s nem hiszi, hogy van élet a siron túl is — szóval a kinek egész élethivatása ehhez a világhoz van kötve, 'az bi­zony nem igen áldozza fel a legnagyobb értéket: az életet; nem,mertnincs meg a kellő biz­tositéka arra nézve, hogy va­laki őt ezért az értékért a ha­lál után kárpótolja! De az, aki ugy van meg­győződve, hogy a golyó csak testét ölheti meg, lelkét nem, mert az hallhatatlan; aki tudja, hogy e földi szenvedések után, ha Istennel kibékülve hal meg, e gy j°bb hazának : a menny­országnak lesz a lakója — szó­val aki ugy érzi, hogy a halál révén életét nem veszti el, csak jobbal cseréli fel azt, áz köny­nyen leszámol az életével s ha­mar megbarátkozik a halál gon­dolatával. És az ilyen mindig nyugodt és bátor. A meghalt bajtárs fejfájára vigasztalódva rojja fel: „A viszontlátásra" s az Isten nevében elhunyt baj­társaknak jámbor irigységgel mond búcsút; „Nektek már jó dolgotok van." A vallás fejleszti a katona erkölcsi érzékét is, szelídíti rossz hajlamait 3 általában jobbá, ne­mesebbé teszi a katonát. Es ez nagyon fontos ott, ahol rend­szerint — mint a háborúban is —a szenvedélyek uralkodnak. A vallásos katona nem erő­szakoskodik, nem nyúl idegen papírba göngyölgetett kis csomagot vett elő. Kibontotta. Két csillogó ka­rikagyűrű feküdt előtte. Az egyik kisebb volt, mint a másik. A kiseb­bik lesz az övé . . . a menyasszonyé, a beteges kántor leányáé, Maráé . . . A vonat döcögött, fuldoklóit, na­gyokat fújt. Aztán megállt. Egy kis vöröstéglás állomáshoz értek. Erre már ráismert. Még négy állomás és megérkezik. Újra emlékezni kezdett a régi nyárra. Nagyon szép volt. A kis falusi mesterház a templom mellett húzódott meg. Kissé hasonlított a falusi kúriákhoz. Tiszta rendes. r ' nagyudvaros épület. Nagy-nagy virá­gos kerttel. Az ő ablaka, a kertre nézett. Mennyi virág volt akkor min­dig asztalán. Mara minden reggel tele rakta az öblös vázákat. — Ma ra . . . Ma-ra . . . Ma-ra . • . kattogta a kis vicinális kereke. Mara . . . Mara . . . Akkor tizen­hatéves volt. Barna, nagyszemű, csendes természetű leányka. Mindig élénk piros volt az arca s a kék ru­hához oly jól simult fehér köténye. Hogy megszerették ők akkor egymást! Bolondos, gyerekes, áhítatos tiszta szerelemmel. Hányszor akarta azóta tulajdonhoz, nem vájja ki ellen­sége szemét, nem metszi le or­rát, fülét, nem forgatja meg szuronyai a már tehetetlenül vergődő sebesült ellensége szi­vében, mert hisz folyton a ha­lál torkában lévén nem tudhat­ja, melyik pillanatban kell meg­jelennie az örök Biró előtt, ki­nek majd számot kell adnia minden tettéről. Ezzel -talán be is fejezhet­jük fejtegetéseinket. írhatnánk ugyan még arról is, hogy a vallás türelmessé, megelégedetté teszi a katonát, hogy növeli a bajtársak közt az öntudatot és az összetartást stb. — de talán elég ennyi . — Nem volt cé­lunk kimerítően tárgyalni e thé­mát csak azt a kissé merész­nek látszó kijelentésünket akar­tuk némileg megvilágítani, hogy az igazán derék katona fegy­verzetéhez a vallás is hozzá­tartozik; csak ráakartunk mu­tatni arra, hogy ha beszélhetünk tényezőkről, melyek a háború szerencsés kimeneteléneka szem­pontjából nagy fontossággal bír­nak, úgy ezen tényezők közé bátran sorolhatjuk oda a val­lást is; és ami ezek után kö­vetkezik s amiért tulajdonképen e cikk íródott; s rá akartunk mu­tatni arra, hogy a vallást — különösen a mai viszonyok kö­zött — lemosolyogni nemcsak hogy illetlenség, de vaskos tu­datlanság, hogy ne mondjam, butaság is. Én megvagyok arról győ­ződve, hogy ha az én nevetős kedvű uttársaim csak két na­pig is ott feküdnének a lövész árokban a halál karjai között, fölkeresni a régi tanítóházat, hány­szor szeretett volna úgy szeretni, mint azon nyáron. Ma végre teljese­dik óhaja. Boldog volt. Már nem is tűnődött, nem is emlékezett, csak nézte, bá­multa a fehér szikrázó világot. Ugy érezte, az ő szivébe is a fehérország nagy csendessége telepedett. A bol­dogság. Megérkezett. Kiszállott a vonat­ból. Vígan sietett az akácos allén a kis faluba. Erre már minden ismerős volt. Minden bokor, fa, ház, ut . ... Semmise változott azóta. A házak mellett a frissen hullott hóban gá­zolt. Nyom még kevéske volt. A falubeliek megbámulták. Fürkészve nézték, köszöntötték, de nem ismer­ték föl. Háta mögött s okszor hallotta a suttogást: — Valakinek hin hozott . . . szabadságról gyühet! . . . Már látta a kis tanítólakást is. Gyerek7sibongás ütötte meg a fülét. Megszaporázta lépéseit. Ekkor eszébe jutott, valamit kell majd mondania, ha belép. De nem tudott semmiben sem megegyezni. Már ekkor ott állt a nyílt folyosón. ők is igazat adnának an­nak a német katonának, aki nekem azt mondta a vallásról: „Das ist das höchste Glück, was man in diesen schweren Tagen haben kann." — Az a legnagyobb jó, amelyet csak bírhat az ember ezekben a ne­héz napokban. És még valamit. Hindenburg­ról, a mai kornak eddig leg­zseniálisabb hadvezéréről olvas­tam, hogy évek óta mindennap áldozik s még ott a táborban is állandóan mellette van egy tábori lelkész, aki neki miséje közben az Oltáriszentséget ki­szolgáltatja. Már pedig Hinden­burg — és ezt is olvastam róla — mindig szokta tudni, mit miért csinál. Csík Jőssef. Ipartestületi közgyűlés. (Folytatás.) E nemes célzattal indult meg mult évben az ipari hitelszövetkezet kérdé­sének felújítása. Igaz, hogy e jóirá­nyu mozgalmat hátráltatta a háborús állapot s az ezzel járó rendkívüli drágaság, de mégis be kell vallanunk hogy e kérdésben iparosaink részé­rói bizonyos közönyösséggel találko­zunk, mert ennek tulajdonitható csak az a körülmény, hogy 500 iparosunk közül oly csekély számmal jelentkez­tek résztjegyzők. Az intézmény fönn­áll Bartalos Vince buzgó vezetése alatt, de. csak 60 részjeggyel. Hisz­szük és reméljük, hogy e nemes gondolat hova tovább, ha a helyzet javulni fog, nagyobb pártfogásban fog részesülni. ' A szakosztályok működése a le­Bekopogtatott. — Tessék —hallatszott belülről. Csengő, ezüstös női hang volt. Belépett. Nen ismert rá Mara, a régi kis tizenhatéves tanítóleány. Bemutatkozott. — Józsi, maga az ? Katonaruhá­ban ? — kérdezte örömbe borulva. — Én vagyok, Mara. — Eljött hozzánk? — Eljöttem . . . búcsúzni és , . . és . . . Nagy csönd. Közben Józsi előkereste a kis se­lyem papírba burkolt csomagot. Szét­nyitotta és Mara elé tartotta. —• Magának hoztam az egyiket Mara. Válassza ki és fogadja el tő­lem. S míg Mara a pici csillogó ka­rika gyűrűt kiválasztotta, néhány sú­lyos könnycseppje ráhullott Józsi erős, a fegyver forgatásban megedzett kezére. Újra csönd. A régi kékzománcos fali óra hangosan ketyegett. Odakünn szállingózni kezdett a hó. Nagy-nagy bolyhos pihékben . . .

Next

/
Thumbnails
Contents