Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 12. szám

to914. február 8. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 és megyénkben is, a családfő névnapján, a rokonokat és jó­barátokat vasárnapi, házias ebéd fogadta.' Tiz-tizenkét meghitt vendég csak fokozta az őszinte ünnep nemes örömeit. Később azonban, már or­szágszerte, ünneplő lakomává fejlődött vagy fajult a névnap és előkelő idegeneket is meg­hívott. Ekkor egyes vidéki kastélyba Budapestről rendeltek szakácsot, sőt cukrászt. Vidámító jó bor helyett, izgató pezsgő, rendes, jóízű magyar étel helyett pe­dig külföldi ínyenc különleges­ség került terítékre. Ezek a lukulluszí hekatom- bák végre annyira megdrágul­tak, hogy vegzetes nyomot hagytak az adósságok rovatá­ban. Mert az egyik megveszeke­dett tékozló úr a másikat akarta letorkolni vendégasztalánál. A harmadik notabilitás az előbbie­ket iparkodott névnapján meg­szégyeníteni és már háromszorta nagyobb társaságot traktált. A negyedik pazarló összes előd­jeit lefőzte, mivel ötven teríté­kes vendégséget állíttatott ösz- sze budapesti szakértőkkel és zenekarral. Végre, a végzetesen kieszelt fényűzés utolsó Mohi­kánja, már hetven hölgyet és urat hivott meg dáridójara. Az ezüst evőeszközöket és teríté­keket éppen olyan ügyesen ki­kölcsönözte, mint a szükséges hatalmas pénzösszeget is — Budapesten. A mai fényűzés szédületes fokozatai természetesen meg­rontották a családi tagok jólé­iét, sőt a cselédeket is, akik eszeveszetten prédáló uraságai­kat mindenféle gálád vissza­éléssel múlták fölül. Elmaradhatatlan következ­mény lett tehát tékozló társa­dalmunkban a névnapi fényű­zések csődje. Vajha ^ez , az esemény ki­hatna a mai túlzott divatver­sengés megszűnésére is. Haj­dan csak arra költekeztek nőink, amire mulhatlanul szükségük volt. Ma a fölöslegesre fogy legtöbb kiadás. Azelőtt valódi volt a családi ékszer. Ma nagy­szerűen sikerült utánzat. Még nem régiben megelégedés mo­solygott a családi ebédlőben. Most az irigység vagy a kárör- vendés a vendég. Egykoron megtakarított pénze volt leg­több úri családunknak. Ma la­vinaszerűen nő az adósság. Ennek a végzetes erkölcsi züllésnek az egyetlen oka a szertelen fényűzés, melyet a vallásos felfogás is elitéi. Ha már mi nem változtathatunk korunk kóros állapotain, leg­alább örvendünk, hogy az eré­nyeinkre és bűneinkre egyaránt őrködő Magyarok Istene végre lesújtó példákkal állítja meg a kárhozatos fényűzés Szodomái üzelmeit. A fényűzés csődje az er­kölcsök diadala. Dr. Puritán. *- -+•- ♦*- ♦» ♦» ♦*- -♦ Sebők Zsigmond uj novellái. Irta: Alfa*) Sebők Zsigmond uj kötetében (Ifjúkor és néhány más elbeszélés. Franklin 1914.) elbeszélő művészete delelőjen van. Ez a művészet egészen egyéni, mégis azonnal meggyőzi és meghódítja az olvasót, mintha ezt, eppen ezt várta volna. Az „apró- cseprő embereket“ (az uj kötet egyik novellájának cime) keresi föl, a népet, a naiv lelkeket, kiknek beszédjét, gon­dolkodását, viselkedését úgy ismeri, mint Mikszáth, kiknek belsejébe va­rázslatos módon bele tudja magát érezni, úgy hogy alakjait és ezek sor­sat belülről fejleszti és így adja meg nekik az elet színét és gesztusát. Ha úgy tetszik, realistának nevezhetjük; eszébe sem jut eltávozni a valóság­tól, emberei élnek, mást mint élőt, mást mint igazságot nem tud for­málni, csak azt írja le, amit fantá­ziájában átél, őt nem kellett a rea­lizmusra megtéríteni, Írásaiban nyoma sincsen küzKÖdésnek vagy habozás­nak, ő a született realista. Máskép­pen sem erőszakos realista. Neki nem jelenti a realizmus az élet szennyes- segének vagy eltitkolt bűneinek föl­tárását. 0 nem akarja megdöbben­teni, meglepni, megijeszteni olvasóit. Ü nem polemizál a pesszimistákkal, a szemérmetesekkel, a rajongókkal. O nem preparálja magának a való­ságot, melyet azatán hideg nyuga­lommal vagy vérvörös színben vagy kétsegbeesetten bemutat a világnak. Ő szereti a világot, a valóságot, me­lyet úgy, amint van, megszerettet velünk. Az ő jellemző vonása az, hogy érdekessé tudja tenni a min­dennapit. Hogyan? Mi módon? Úgy, hogy ő maga is szereti és hihetetlen finom szemmel meg tudja lesni jel­lemző vonásait. Ő nem akar semmit sem bizonyítani. Ő művész, csak művész. A tudós számára tudvale­vőleg nincsenek kicsiny vagy nagy dolgok, csak valóságok vannak, me­lyeknek igazságát meg kell tudni. A művész számára is minden, ami él, értékes és minden, ami értékes, él. A megmerevedett paraszt lélek is élő valami, tehát művészileg megformál­ható, tehát érdekes. A tudós uj té­nyeket fedez föl, vagy a tényekre vonatkozó uj igazságokat. A művész uj életformákat lát meg és alakit. Sebők Zsigmond oeuvre-jében tömér­dek uj alak és életforma a magyar nép kifogyhatatlan gazdagságából föl van fedezve és meg van Örökítve. Sebők Zsigmond művészetével a ki csínyt naggyá tudja tenni. „A két Piros“ a magyar elbeszélő művészet­nek mindenkor egyik remeke lesz. Sebők a művészi formálásban is egyszerű és tökéletes. A realistákra egy nagy veszély leselkedik, túlságos sok részletet látnak és figyelnek meg és értékesítenek is. A „jegyzőkönyv“ *) Sebők Zsigmond, kiváló munkatár­sunk, Esztergom derék szülötte uj kötetéből már volt szerencsénk nehányat lapunkban is közölni. Alexander Bernat, a jó hirnevű kri­tikus irta azt a bírálatot, mely Sebők (Zsig­mond újabb kötetét megkoszorúzza. Örven­dünk, ha ezt a koszorút olvasóink is meg­ismerik, mert sokan fogják örömmel és élve­zettel elolvasni. A Szerk. ejti őket hatalmukba. Nagyon is tu­datosan dolgoznak, csak emberi do­kumentumokat akarnak adni, tehat nagyon gyűjtik őket és azután kény­telenek őket mozaikszerűen össze­rakni. A sok igazságból nem látjuk műveikben az igazság egységét, ami pedig az igazi igazság. Velük össze­hasonlítva Sebők majdnem túlságo­san takarékos, de csak magával ösz- szehasonlitva se nem takarékos, se nem pazarló, hanem olyan, mint a természet: szükséges. Adja, amit adni kell. Meg tudja választani, ami szükséges és elegendő: ami ennél több, nemcsak fölösleges, hanem ká­ros. Sejtelmem sincs róla, hogy van- nak-e Sebőknek megfigyelő naplói, jegyzőkönyvei, ha vannak, nem hasz­nálja őket. Ő azokat az adatokat használja föl, melyeket maga alkot és azokat alkotja, melyek szüksége­sek. A két Pirosban van egy öreg asszony, ki okulárét akar venni a városban. Tessék elolvasni a jelene­tet, nincs szivem elmondani, hogy el rontsam. Ezt Sebők biztosan nem figyelte meg, hanem kitalálta; de igazabb, mintha megfigyelte volna, mert ilyeneket csak a nagy művész talál ki. Itt az író benne él népe lel­kének szubstanciájaban és amit ki­talál, azt népének lelke találta ki benne. Ez Sebők művészetének nagy ereje. Odaadja magat egészen alko­tásának, benne van egészen, azért igaz, egységes, természetes és szük­séges. Művészi formáló ereje nem kisebb, mint művészi latása. A realisták művészetében fontos, hogy ők maguk, mint elbeszélők, mi­lyen állast foglalnak el elbeszélendőik- kel szemben. Vannak nyugalmas megfigyelők, kiknek mindegy, mit figyelnek meg; legalább ők ezt akar­jak elhitetni az emberekkel. Így mon­dotta Spinoza tudományos szempont­ból, hogy az emberi indulatokat úgy fogja tárgyalni, mint a geométriai alakokat. A művészetben ez termé­szetellenes, ez összezavarása a mű­vészi és tudományos eljárásnak. A tudós nem mondhatja, hogy ő a pó­kokkal nem foglalkozik, mert undo­rodik tőlük. De a művész nem tu­dós, ő válogathat művészi céljaihoz képest, ha ugyan vannak ily céljai. Akik a realisták közt például az em­beri aljasságot hideg tárgyilagosság­gal ábrázolják, nem oly hidegek, mint gondolják, vagy cinikusok, vagy két­ségbeesettek, vagy elfásultak, egyik sem hidegség és nyugalom. Vannak, fájdalom, a művészek közt moral insanity-ben leledzők, azok a leg- visszataszitóbbak, de azok sem ob­jektívak. Sebőkben a legkedvesebb vonás, hogy van humora, hogy tudja szeretni a kicsinyt, ámbár mosolyogni kell rajta. Elbeszélései mind napsü­tések, a humor fénye aranyozza be a legtöbbet. Az uj kötetnek van egy nagyobb elbeszélése, Ifjúkor, mely. majdnem tragikusan indul. Egyik fő­alakja egy szegény öreg asszony, ki­nek fiát elnyelte, megölte a falánk Budapest. És most az unokája is fölmegy Budapestre és hasonló ve­szedelembe kerül. Sőt mintha a tör­ténet ismétlődnék, ő is beleszeret abba a gazdag leányba, akinek test­vérkéit tanítja és ő is, mikor a leány mással jegyzi el magát, pisztolyt vá­sárol, hogy végezzen magával. De a döntő pillanatban észre tér. Átlátja, hogy a leány játszott vele, hogy ha­zudott maga-magának és őneki. Ez fájdalmas tapasztalat, de nem öngyil­kossági ok. „Hogy ennek az igaz­ságnak a tudatára jutottam, egy­szerre úgy éreztem, hogy húsz évet öregedtem. Mert az ifjúkornak semmi köze az igazsághoz, az ő élete az illúzióhoz van tapadva, vele él és hal.“ (Mellesleg; mily finom lélektani vo­nás ! Sebők nincsen odaláncolva a népi témákhoz, habár eddig ezekben adta legjavát.) De ez a történet is kap egy napsugarat. Az ifjú, mielőtt Pestre ment, mindig tubákot szokott hozni nagymamájának. Most hajótö­rötten hazatér és meglátogatja nagy­mamáját, kinek lelki állapotát most jobban érti, mint azelőtt. Ajánlkozik, hogy megint hoz neki tubákot, ő, a jogasz! És mikor ment a nagytrafik felé, szinte hallotta, mint nevet körü­lötte és benne ifjúkora, amiért azt hitte, hogy elhagyott. A fiú kigyó­gyult. Kissé komikus, az tagadhatat­lan ; de igazán szenvedet és a szerző együtt tudott szenvedni vele. Ezért azután szabad mosolyognia is rajta. Sebők alakjai nem komikusak, hanem humorosak, a komikus és megindító magában az alakban van együtt. Se­bők nem neveti ki alakjait, de mo­solyog rajtuk, mert szereti őket. Néha nem tagadja meg magatói a szatírát sem (Tas vitéz népe), de még ebben is kedves es szeretetreméltó. Néha- néha emlékeztet a svájci Kellerre, kihez sok rokonvonás közelíti. Az igazi művészek a maguk körében mind rokonok. Sebők Zsigmond nem abban az értelemben objektiv, hogy mintegy elrejtőzik műve mögé. Ő maga sajá­tos módon beleszól az elbeszélésbe: beleszövi abba lírájának gyönyörű virágait. Ez elbeszélésének a kerete. Minden műalkotás el akar különülni a való világtól, hogy saját magából értsük meg és saját magában élvez­zük. A festő ehhez segítségül vesz külső dolgot, a keretet, a szobrász a talapzatot, a dráma a színpadot. A költő is rászorul keretre, de ezt ma­gából a műalkotásból kell fejleszte­nie ; ilyenül kínálkozik a ritmikus forma, a nyelv sajátos módja, de azután a hangulat a környezetrajz, az egésznek sajátos szelleme, leve­gője. Az epikus költő szereti azzal kezdeni, hogy magáról szól, mint el­beszélőről, szándékairól, emlékeiről s igy tovább. A rövid novella ilyesfé­léket ritkán tűr meg. De a jó elbe­szélő egyéniségének tónusa a leg­szebb keret. Sebők a maga finoman érző személyiségének líráját dalolja. Csodás módon megeleveníti azt a világot, melyben történetei lefolynak. 0, az elbeszélő kiséri költői látásai­val az elbeszélés folyamát. Úgy, mintha ez is hozzátartoznék az egész­hez. Úgy, mintha a hold süt a tá­jékra és mindent finom fényáradatba alámerit. Például. Az öreg Janos a hajóhidnál foglalatoskodik, mig rája szakadt az éjszaka. Most a költő szól. Csodálatosan szépen érkezett meg nálunk az este. Nem is hiszem, hogy másutt ilyen szépen nyomogatta volna az est a házakra, a hegyekre, a Duna partjaira s magára a folyamra az alkony színeit. A várost feketére festette, az ablakait pirosra s feher tornyait ezüstösre, a hegyeket ame- tisztszinűre, az eget pedig bodza- szinű bársonnyá, mely milliónyi sárga gyönggyel és ezüst pitykével volt ki- varrva stb. Az epikusok szeretik a leírást, amely mégis fárasztó. Sebők úgy tesz, mintha saját érzéseit és látásait rajzolná, de ezzel tájképet is adott, mely a dologhoz tartozik. Néz­zük tovább. A vizen egy kis deszka­láda féle jött, alvó gyermekkel. „Já­nos nézte a gyermeket, akinek csöpp vörös arcára a holdvilág ráteritette súlytalan átlátszó kendőjét. A álla pici sarkában néhány fehér gyön- gyöcske remegett, jeléül, hogy mi­előtt szélnek eresztették, utravalóul megszoptatták. Akárcsak nehány szem gyöngyvirág lenne ott, mely egy hal­dokló szeretet kertjében hullott rája.“ Nem gyönyörű-e ez? Olvassák el kérem A Baráber c. novellában az

Next

/
Thumbnails
Contents