Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 12. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. február 8. voltak semmi kímélettel. Egy azon korbeli iró szerint „az asszonyi rend filagóriás főkötőit, pókháló receficéit fejeikről letépték és öszvetapodták s minden csúfságot rajtuk elkövettek.“ A magyar sovinizmusnak fattyúhajtása volt a 18 század végén az a dőre faji önteltség is, amely kézzel lábbal tiltakozott nemzetünknek az északi finn-lapp népekkel való roko- nitása ellen, tele tüdővel har- sogtatva Barcsay Ábrahámmal, az „elegáns poétá“-val, hogy — „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket!“ A felfújt nemzeti büszkeség mély megvetéssel sújtotta a „halzsirszagú lapos és finnyás“ (azaz: lapp és finn) rokonságot, abban a megrögzött ön- ámitásban, hogy — „a magyar testvértelenága nemének“, hogy „nyelve egyedül áll az egész világon. “ Legnevetségesebb irányba pedig a 19. század elején tévedt, a magyar sovinizmus, mikor Horvát István a pesti egyetemen teljes meggyőződéssel bizonygatta, hogy a magyar legrégibb nemzet a földön, amely Európában, Ázsiában és Afrikában más-más nevek alatt már nagy birodalmakat alkotott;-hogy Herkules, Nagy Sándor, Dárius, sőt Ádám is magyar ember volt, sat. Elég az hozzá, hogy a helység háza derék egy épület. Úgy vagy 200 esztendő előtt cigányöntötte jó pelyvás valyogbul építtette magának és a famíliájának nemes, nemzetes és vitézlő micskei Micskey István uram, örökös rezidenciául. Az „örökös“ szóval hogy mit akarhatott ő kigyelme kifejezni, azt mink késő utódok már sehogy sem tudjuk megérteni. Mert hat a „rezidencia“ nagyon siralmasan áll ott a dombtetőn s a nótárius uramon, a falu érdemes bikáján, meg a zöldre mázolt tűzifecckendőn kívül más nem igen rezideal benne. És ezek sem tartoznak ő kegyelme — már mint Micskey István uram — atyafiságához. Nótárius uramról nem beszélek. Ő nagyon komoly ember, még utóbb is megneheztelne rám ezért a kis nyomdafestékért; annak pedig nehéz következményei lennenek A bikáról sem lehet sok szavam, leven nem tehéntartó ember. De a fecskendő — az más; az mindnyájunkoltalmazója tűzveszedelem idején. (Mitől a jó Isten mentsen meg bennünket !) Derék szerszám az bizonyos. Azt már említettem, hogy zöldre van föstve. Az egyik kisafája még akkor szakadt le, amikor a Márfi Zsuzsi, meg a Bertók Sándor háza egett, úgy vagy 8 esztendő előtt. De azért jól szuperál, csak bánni köll véle Ha a magyar sovinizmust múltjának ezen túlzásai alapján akarnók értékelni, igen furcsa ítéletet alkothatnánk róla s éppen nem állithatnók a mai kor elé követésre méltó nemzeti buzgalomnak. Ámde ne feledjük, hogy a túlzók mellett voltak józanmérsékletü igazi sovinisztáink is, akik fajunk fenntartásában s erősítésében örökké ragyogó példaképek előttünk. Avagy nem a szó nemes értelmében való magyar soviniszták voltak-e Zrínyi, a költő hadvezér, Rákóczy, a nagy fejedelem, Széchenyi, a legnagyobb magyar, Kossuth, nemzetünk apostola és Deák Ferenc, a haza bölcse? S az élők között nem a józan nemzeti sovinizmus megtestesitője-e a legideálisabb magyar vezérpolitikus, Apponyi Albert? Fajunk ezen kimagasló alakjai történeti bizonyságok reá, hogy a magyar sovinizmusnak megvan a létjogosultsága, sőt több ennél: a szükségessége is, mert hiszen hol vagyunk még a magyar nemzeti állam teljes kiépítésétől, melyért e nagyjaink annyit he- vültek, harcoltak, fáradoztak! * Csak az a kérdés: milyen legyen a mi sovinizmusunk ? Semmi esetre se olyan, mely a világ haladásától folyton elmaradni akaró, de e mellett hányaveti önelégült faji büsz- kélkedésben merül ki; mely a tudni. És azt nagyon tudja a Kra- szovics János. Más ember tele töltheti vízzel, megkenheti úgy, hogy csurog az olaj, meg a kocsikenőcs belüle fordíthatja erre, arra, húzhatja a pumpáját szakadásig. Még annyi viz se lottyan ki belőle, amennyi egy körösztvetésre elég volna, ha szenteltvíz volna. Ellenben ha a János (a Kraszovics) körülnézi, itt-ott megkopogtatja, menten leadja a vizet, amint rárántanak a húzójára. De hát a fecskendőrül elég lesz ennyi, mert ámbátor nevezetes szerszám, de mégsem olyan említésre méltó, mint hat — mondjuk — a kórszoba. Most már sok mindenféle másképpen van, mint régen volt. Azelőtt munkanapon tarisznyából falatozott a magyar, ott, ahol éppen dolgozott. Most még a határszélről is hazajár fölösiökömre, ebedre meg ozsonnám. Dohognak is emiatt az urak, de hangosabban nem teszik szóvá, mert nagy a napszám és kevés a napszámos. Ott van a szőlő ! Valamikor a Pintér Bálint bírósága idején az Öreg-hegyen micsoda aranyos goherok, rózsaszín dinkák, fekete kadarkák hamvas bogyójából mérte ki a jó Isten a szegény ember borát. Most krumpli terem ottan, meg kukorica, mert hát kiette a filoxera a szőlőt az utolsó tőkéig. Hát igy van ez a nyavalyákkal is. Az apáink maga nemzetét tartja legkü- lömbnek az egész világon, a többieket pedig lenézi, megveti; amely minden hazait jónak s minden idegent rossznak ítél. Nem is afféle levegőben lógó pánmagyar utopia! Hanem éber, okos, mérsékelt fajszeretet, melynek szigorú irányító elve — „másét ne bántsd, ne hagyd sajátodat! “ Ez a helyes, modern magyar sovinizmus megalkuvás nélkül fogja vallani, hogy ebben az országban a magyaron kívül más úr nem lehet. Rendületlenül fogja védeni a magyar nyelv és kultúra íelsőbb- ségét. Őrizni fogja faji sajátosságainkat s ápolni nemzeti ideáljainkat. Gondja lesz a magyar nyelv tisztaságára. A honi termékeknek és készítményeknek mindig elsőbbséget ad az idegenek mellett. Végül nem tartja szégyennek a nemzeti karakter külső jeleinek a tüntető kimutatását sem. Ilyen sovinizmusra a jelenben és jövőben egyaránt szükségünk van. Ez nemzeti létünknek egyenes feltétele. Enélkül szebb, fényesebb jövőről nem is álmodhatunk. Ezzel minden ellenhatást legyőzhetünk. Ilyen sovinizmusért büszkén viselhetjük a lenézést, ócsárlast, jöjjön bárkitől: Pétertől, Páltól, vagy akár Tisza Istvántól, mert éreznünk, tudnunk kell, hogy a mi utunk beszélik, hogy ők meg a nagyapáiktól hallották, hogy micsoda pusztulás volt valamikor nagyon régen a korelátul! Akkor vasvellás emberek őriztek a falut tőle, de bizony körösz- tül ugrotta az a vasvellát is és egy két hét alatt kijutott a falu fele a temetőbe. Hogy ez már most ne legyen igy, hát ráírt a szolgabiró a községre, hogy kórszobát köll építeni. Hogy — aszongya — aki korelás lesz, azt a kórszobába köll vinni, nehogy otthon a családja megkaphassa tőle azt a csúnya betegséget. Jó. Építeni ugyan nem épített a község, de a Sánta Dávid Ferencné után maradt neki egy telke, azaz egy viskó. No az alkalmatos lesz kórszobának. Ágyat is tettek bele fain szalmazsákkal; került bele kályha is, az, amelyik a segedjegyző ur lakásán volt, de nem használhatta, mert mindig füstölt Annál jobb, mondta rá Kovács János a tabáni, mert legalább kifüstöli a korelát. Ez volt még 1896-ban. De hasztalan volt a nagy költség, a korela csak nem mutatkozott a faluban, ellenben a Spitzer Dávidnak a felesege Budapestről, (a Dob-utcából) egy hosszadalmasabb betegség után lábbadozó lett és az orvosa levegősváltozást ajánlott neki. Hogy menjen falura, vigye magával a gyerekeket az egyedül helyes út a nemzet naggyá levéséhez. Erős hittel tartom, hogy miként a józan sovinizmus tartotta fenn a kisszámú magyarságot a múltban, úgy az fogja fenntartani s boldogítani a jövőben is. Dr. Réthei Prikkel Marián. A fényűzés csődje. Benne van már levegőnkben és így sajtónkban is az a vihart megelőző, nyomasztó hangulat, hogy a mai fényűzésünkkel már eljutottunk a bukás örvényéig. Tehát eddig és netovább! A leleményesen versengő fényűzés napjainkban, még nálunk, Esztergomban is immár tömérdek családi szerencsétlenséget okozott. Az egymással, az elsőségért vetélkedő és versenyző, hiú fényűzők azonban jo részben már kezdenek nyivános csődbe kerülni. A családi névnap puritán megülése azelőtt régi, kedves, patriarhális erény volt. Nemsokára azonban sok helyütt túlzott ünneppé vált, mely már a fényűzés régiójába tévedt. Néhány megyénkben az idén — közmegállapodás szerint — félbehagyták a névnapi drága- látos bakhanaliákat. Mert napjainkban már annyira elfajzottak azok a régi jo magyar szokások, hogy a kijozanultak nem képesek tovább, anyagi csőd nélkül a szertelenségeket folytatni. Hajdan a mi városunkban is, azoknak sein fog ártani a jó levegő. A Spitzer Dávid nem volt gazdag ember. Az a kis rövidárusbolt a Király-utca végen csakhogy éppen tisztességgel eltartotta a családot, de arra már nem adott pénzt, hogy az asszony, meg a gyerekek valami jobb helyre, teszem azt Piliscsabára vagy Nagymarosra mehettek volna levegőzni. Spitzer Dávid tehát vakarta a fejét és gondolkozott. De nem soká, mert tűnődéséből felzavarták Julcsa, a mindenes cseléd szavai: — Hát ha falu kő, jó falu az én falum is, gyűjjenek oda a ténsurék. így esett meg, hogy a Spitzer- család a múlt nyarat az én falumban töltötte és pedig minden előítélet nélkül a — kórszobában, melyet az elelmes kupaktanács gyümölcsözetle- nül hagyni nem akarván, a szezonra 50 koronáért bérbeadta. S mindenki meg volt elégedve. A Spitzer, hogy nem került sokba a nyaralás, a Spitzerné, hogy nyaralhatott, a gyerekek, mert nem volt házmester, a kupaktanács, mert a falu pénzt kapott s végül Julcsa, mert . . . na, mert az Andrist is hazaeresztették katonáéktól aratási szabadságra. B. Ssabo Mihály.
