Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 10. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. február 1. sunk csődöt mondott“, hogy a „magyar kultúra nem tud hódítani“, hogy „legjobb volna magyarositó politikánkat teljesen beszüntetnünk“. Jine hova jutottunk a nemzetjózanitás- ban! Saját fajbelieink olvassák fejünkre, hogy ezeréves magyarosító politikánk is, az a politika, mely 10 millió magyart hozott itt össze majd semmiből, tulajdonképpen sutba való! Ezek után csak a jó Isten tudja, mit nem fogunk még megérni! De valljuk meg, rászolgáltunk erre a mostoha sorsra, erre a példátlan próbatételre. Az a nemzet, amelyet szélre- szóra meg lehet félemliteni, amelyet bűnös pénzen önnön- maga letörésére meg lehet venni: jobbat nem érdemel. Élvezzék most a táglelkiismeretű honfiak behódolásuk gyümölcsét; edződjenek igazi labancokká ! De ti kevesen, kikben a nemzet ősleike még él, ti ne keseregjetek, hanem ébren vigyázzatok, mert el fog jönni a ti órátok is. Teher alatt nő a pálma! . . . Vcites. »-**- ♦»- -»» -»♦- -»»-»» -♦» ♦» ♦» < Már sokszor szerettem volna elfelejteni magát, de se- hogysem sikerült. Amikor javában hiszem, hogy már hidegen hagy. egyszer csak, a mint este felcsavarom a villanyt íróasztalomon, úgy érzem, itt pihen szép barna feje a vállamon s a leikével átöleli az enyémet, mint ahogy a fákra palástot hint a hó. Mindebből semmi sem igaz. A fantázia játéka az egész. De éppen azért olyan édes . . . Úgy befelé, magatoknak, hogy ne hallja senki, mindezeket sokan elmondtátok már, férfiak, akik ez irast olvassátok. S ez a jóleső titkos érzel- gés, ez az önkéntelen álmodozás egyik bizonyítéka annak, hogy a nőben mégis csak a lélek az, ami maradandó hatást képes gyakorolni. Mert ahol a lélek kimarad a játékból, ott a színes szappanbuborékot csakhamar elfújja a megúnás. És, a női léleknek, hogy hatást tudjon kiváltani — fehérnek kell lennie. Vagy, ha nem is fehér, legalább annak kell látszania. Amint ezt hete- ráknál, női démonoknál látjuk, akik föltétlenül ragyogó, tiszta lelkeknek mutatkoznak azok szemében, akiket az orruknál fogva vezetnek valami sötét végezet felé . . . A szerencsétlen Mágnás Elzát, aki szennyből, sárból nőtt ki s a láp virága volt, bőkezű barátja az ártatlanság fehér mezébe öltöztette s abban is ravatalozta fel, nyilván mert tisztának, s legalább a maga szemében mocsoktalannak szerette látni s igy is kívánta megőrizni emlékét. Ha ez frivolnak és banálisnak nem látszanék, azt mondanám, volt ebben a borzalmas halálban valami stilszerű mégis. A fehérruhás leány elmúlása a fehér hétben következett be ... Az utóbbi napok történetéből ugyanis valamelyes jóakaugyan nem a Lukács-Jeszensz- ky-féle kalmármódon ejtődik meg! Egyébként pedig annyi bizonyos, hogy a nemzet energiája, ellentállóképessége fok- ról-fokra annyira alászállott, hogy jelenleg nem Tisza István, hanem Fehérvary, Kristóffy, vagy még egy kisebb kaliberű darabont is könnyen elkormányozhatná. Ugyanolyan képet mutat nemzeti életünk ma, mint a szatmári békére (1711.) következő időben: a reményvesztett tespedésnek gyászos képét. Ne adja az Ég, hogy álmatag tespedésünk most is oly soká tartson, mint akkoron ! Sajátságos jelenség, hogy amily mértékben hanyatlott a nemzet energiája, ugyanoly mértékben emelkedett fokról- fokra a letörésünkre toborzott pártnak erőszakoskodása, féktelenkedése. Ne essék itt most szó azon immorális eszközökről, melyek segítségével e párt hatalomra jutott! Hiszen saját tapasztalatainkból annyira emlékezetünkben vannak még, mintha csak most történt volna a le- moshatatlan gyalázatu országvásárlás. De kell, hogy szó essék a hatalmi erőszakoskodások skálájáról, amely eleddig páratlanul áll történelmünkben. Ismeretes, mennyire mosakodott az erőszak atyamestere is gazdagok. Néha gazdagabbak és szebb ruhában és kocsiban járnak, mint némely hercegkisasszony. Annyi azoknak a pénzük, hogy hetvenhét napon át se tudnák megolvasni. — Igazán ? Álmélkodott Katinka. — Úgy bizony.- Aztán honnét tudod te ? — Hallottam otthon. Erre az álombéli hírre ragyogóvá lett Katinkának a pici kis orcája. Édes, bohó leánylelkében életre kelt lassan, észrevétlenül a jövendő varázsa. A szivárványszínű álom. — Eljönnél hozzám, ha olyan hires és gazdag színésznő leszek, kocsisnak ? Nagyon jó dolgod lenne ám nálam. Pesten laknánk, nagy palotában, nagyobban mint a mi kápolnánk. Csillogó szemecskéivel maga elé bámult. Elmerengett valamin. Valami ragyogó, utolérhetetlen képen, amelytől leányos lelke szinte meg- ittasodott. — Ha egyszer megnövök . . . a mamától hosszú szoknyát fogok kapni . . . De nem szőtte tovább álomlátását. Lágyan behunyta szemecskéit. Cseresznyeszínű ajkacskáit összecsü- csöritette, mig ujjaival lehelet finoa véderőtörvényjavaslatnak jún. 4-iki törvénytelen megszavaz- tatása után; és mennyire verte a mellét a „formasértésért“; és mennyire fogadkozott a jövőre hasonló törvénytelenség elkerüléséről. Jól jegyezte meg akkor az ellenzék egyik vezére, hogy az erőszak terén nincsen „csak egy lépés“, nincsen megállás ; mihelyt megindult, lavina módjára halad előre. A munkapárt bizony rövidesen megtette ezt a dicsőséges lavinaszerű utat, Sorra következtek: az új drákói házszabályok keresztülhajszolása, a képviselőházi katonaőrség erőszakos felállítása, a képviselők kivezetése, kitiltása és megbírságolása; szóval: egyik erőszak a másik után. S hogy a végnél még nem tartunk, az szent és bizonyos. Sőt most vagyunk a nemzetpuhílás derekán ! Ezzel párhuzamosan az uralkodó párt vezére immár megalkudott bőrünkre a hor- vátokkal (és milyen drágán!). Alkuszik, paktál ellenünk hátunk megett az oláhokkal. Nyíltan hirdeti, hogy a nemzetiségeknek teljes joguk van itt politikailag faj szerint tömörülni. S hogy szava nem pusztába kiáltott szó, mutatják azok a híradások, melyek a szerbek,tótok, svábok fajtömörüléséről szólnak. Egyik kormány- párti újság már azt fejtegeti (bizonyára nem a saját eszéből!), hogy „magyarosítáman végigsimogatta szinte öntudatlanul lázban égő arcát. — Ha majd nagyra növök, olyan szép, ragyogóruhás színésznő leszek, mint amilyent egyszer a fabó- dés színházban láttam. Suhogó fehér selyem ruhával ... a fején csillogó koronával . . . * Azután sok, nagyon sok idő el- mullott. Gyerekbarátságunk fonalát könyörtelenül szétszakította az élet. A mindennapi élet. Katinka szülei elköltöztek más városba, s igy ő is elment az én játszókörömből. Itt hagyott. És elmullott vagy húsz év. Egyszer nemrégiben egyik ismerősömnél szomorú arcú, gondterhes homloku nővel hozott össze a sors. Alig hogy ráismertem Katinkára, ü is hamar visszaemlékezett a gyerekpajtására. Vontatott, erőtlen hangon beszélt. Néha megállt, hogy kipihenje magát. Beesett, mély szemeit zavartan jártatta rajtam. Megkérdeztem tőle : — Emlékszik még arra nagysád, midőn babája ruháit varrogattam ? Mikor eltereferéltünk a jövőnk felett ? — Emlékszem. Nagyon is emlékszem De régen volt. — Az igaz. Gyerek ésszel sok mindent megvitat. Ugye maga se lett színésznő ? Egyet legyintett a sovány kezével. — Eh ! Bolond gyerek fővel sok mindent elképzel az ember. Légvárakat épit, álomképeket fest. — Bizony. Katinka elhallgatott. Komor arcán az élet keserűségének árnyai vibráltak. Majd köhögési roham szállta meg. — Hát mért nem lett színésznő? — Mért ? Azért mert csúnya az orcám. Mert kikacagták az emberek az én gyerekes vágyaimat. Pedig szerettem volna az lenni. Mikor elvégeztem a felső leányiskolát, jelentkeztem is a színi akadémián. Mosolyogva utasítottak el. Azt mondták, a hangom nem megfelelő. Rezgett a hangja Katinkának, mikor ezeket mondotta. Fényevesz- tett szemeiben könyek fakadtak. — Aztán elmentem busultomban a tanítónői pályára. Valahol Zólyom megyében kaptam állást. Idegesen kezdte harapdálni színtelen ajkát. — Es szereti a pályáját ? — kíváncsiskodtam. Katinka végtelen keserűséggel kacagott. Kacagása éles és bántó volt. — Hogy szeretem-e ? Ugyan mit lehet szeretni azon, hogy az ember egy istenháta mögötti rongyos faluban kell eltengetni fiatal életét. — De mégis ! — Utálom az egész mindensé- get. A világot. A cudar társadalmat. És magamat. Főképen magamat, hogy mért is kell küzködnöm. Hogy nincs bennem annyi energia, hogy szakítani tudnék ezzel az életsorssal. Ajkai meg-megvonaglottak a feltámadt indulattól. — Gyűlöletes panasszal az ajkamon fekszem le és még gyűlöletes- sebbel kelek fel. Utálom azt a rongy falut, azt az iszákos, félig vad népet. Azokat a piszkos, buta tót gyerekeket, kiknek idegölő tanításával kell tengetnem életemet. Koldus garasokért, amennyi még a városi uccaseprőnek is kevés lenne. Távol a kultúrától, a művelt világtól. Hát ezen mit lehetne szeretni ? Mikor befejezte szavait Katinka, félrefordult, hogy ne lássam, menynyire patakzik a meleg, sós könnye !
