Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 10. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 10. szám. Vasárnap, február 1 POUT! HR lés TRR5R SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI . ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN» VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Fokról-fokra. A mai magyar politikai élet képe ez: „fokról-fokra“, még pedig két irányban: le- és fölfelé egyaránt. A nemzet közömbössége, elfásultsága, álmossága egyre mélyebre hat. Viszont az ország ügyeit irányitó pártnak hatalmi féktelensége mind magasabbra hág. Mi lesz ennek a vége: nem is jó rá gondolni, mert bizonyos, hogy csak rossz fakadhat belőle ! A koalició bukásával nemzetünknek a keservesen csalódott ember sorsa jutott osztályrészéül. Nem mintha ez a sors régebbről ismeretlen lett volna előtte; —- mert innen- onnan négyszáz esztendeje elégszer megismerkedhetett vele! — de mégis ezúttal különösen fájó volt csalódása, mert talán „Esztergom es Vidéke“ tárcája, Dal az uccáról. Irta : Sárkány Sándor. Még ma is jön oly csendes, sötét éjjel, mikor már minden ajak néma minden szem elvakul . . . És elindulok hozzád szenvedéllyel, hogy beszélhessünk zavartalanul. Megállók ablakod alatt, mint régen midőn megérzéd, hogy én ott vagyok. És úgy találom mig ablakod nézem, hogy Te is ott vagy, szemed is ragyog. Elmondom újra, hogy nagyon szeretlek, hogy selymes ajkad ajakamra vágyom . . . Te kihajolsz, én ajkamra ölellek, miként a régi forró éjszakákon. És újra sírok, hogy tiltott szerelmünk; hogy el kell válnunk, hogyha jő a regg .. . De mig besirom az éjbe neved a csend reám les, s a lelkemre ront: Kinek beszélsz itt egyedül, bolond ?•'... soha annyira nem remélt, soha oly közel nem érezte magát a szabaduláshoz, mint a koalició szép virágos tavaszán. Sajnos: ez a virágos tavasz nem szökkent nyárba, hanem egyszerre őszbe, télbe hanyatlott. A remények gyorsan szétfoszlottak, és árvaság, sivárság, tehetetlenség maradt nyomukban. S mindez nem valami láthatatlan idegen kéz érintésétől, hanem saját hatalomra éhes véreink gyászos mesterkedéséből! A nemzet elsőben nem akart hinni szemeinek. Ot félrevezették, elámitották ? — Lehetetlen ! . . . Akkor ébredt csak tudatára a szomorú valóságnak, mikor a nyakára ült ravaszok eleinte szerényebben, utóbb mind leplezetlenebbül, végre kíméletlen nyíltsággal szemére kezdték hányni vágyainak merészségét, idétlenséKatinka. (Égy öreg gyerek naplójából.) Irta: Fülöp Ferenc. Ugri-bugri pöttön kis, gyönyörűen csillogó fekete szöghaju leányka volt Katinka, az én gyerekkori kis pajtásnőm. Senki mással nem szerettem igazánban játszani, csak ő vele. Rendkivüli eszes kis lány létére lehetett vele igazi élvezettel játszani, anélkül, hogy naponta össze kellett volna vele veszni. Sajnos, lepkék kergetésére virágok szedésére nem igen volt alkalmunk, mert bizony az afféle ököl- nyi gyereknek rém módon messzi volt a határ. S igy egyéb szórakozás hiányában Katinkáék levendula illatos udvarában játszadoztunk gyerekes gondtalansággal. Letelepedtünk ilyenkor a hüs pincegádor tövébe. Katinka pedig tűt, cérnát, meg hasznavehetetlen ruhadarabocskákat kerített elő az o titkos ruhatárából és megkezdődött a munka. Katinka örömsugárzó arccal leste, amint ákom-bákom öltésekkel varrtam az ő nagy francia babája, (akit Műikének neveztünk el) számára divatosnál divatosabb kosztümöket. Katinka csak tervezgette gét, ábrándosságát, lehetetlenségét. Hogy a kiábrándulás nyomán mily nagy fájdalom vett erőt a nemzet egyetemén, arról szükségtelen szót ejteni, hiszen nem olyan rég történt, és mindannyian részesei voltunk a fájdalomnak — a nyeregbe felkapaszkodott csalafinta kárör- vendők kivételével! Sajnálatos, hogy nagy nemzeti fájdalmunk nem volt afféle tisztitó, jótevő fájdalom, melyből az elkövetett mulasztások s hibák gyors helyrehozásának cselekvő vágya fakadt volna, hanem észnélküli sötét (igazi magyar) nekibusulás, melynek következménye csak elernyedés, nemtörődömség, magauntság lehet. így esett, hogy mig közvetlenül a választások után országszerte: törvényhatóságban, az ő okos kis eszével, mit varrják, vegy hogy milyen szabású legyen Műikének készülő legújabb ruhája. Mamájától elorzott divatlapokat gondosan tanulmányozva, okosan kisütötte mindig, hogy a készülendő ruhadarabnak hány fodra, vagy épen ranca legyen, milyen öltésekkel varr- jam a szegélyeket. Mikor aztán igy szerencsésen kész lett Műiké ruhadarabja, Katinka boldog lelkesedéssel ujjongott, picike kis fehér ujjacskájával puszikat szórt a kész babaruha felé. S hogy jól kitombolta örömét Katinka, valami szomorúság féle telepedett ártatlan kis lelkére. Ilyenkor ölecskéjébe temette Műiké legújabb ruháját. Egy ilyen mélázó, szomorú pillanatban egyszer Katinka fátyolozott hangon rebegte: — Jaj Istenkém ! Ugye milyen csacsi kislány is vagyok én ! S egész délután nem nevetett többé. Valami öreges tűnődés, okoskodás szállta meg fejét. Előhozakodott komoly hangon, micsoda lesz, ha majd megnő. Először hercegkisasszony. De utóbb meggondolta a dolgot s hirtelen frontot változtatva színésznő akart lenni. Aztán megkérdezte tőlem is. — Hát te mi akarsz lenni ? népgyüléseken s országházban egymást érték az erősebbnél- erősebb tiltakozások a törvénytelen és bűnös nemzetletörés ellen, addig az uralomra verekedett pártnak egyre fokozódó törvénysértéseivel szemben nemhogy erősbödött volna a nemzet ellenállása, hanem mind gyengébbé, gyérebbé, utoljára majdnem semmivé lett. A tiltakozások száma hétről-hétre fogyott, hangjuk napról-napra gyengült, majd egészen elhalt, úgyhogy a legkevésbbé sem fölemelő ökölharcnak győztes akrobatája ma már egész bátran hirdetheti fennen: „Magyarországon minden csendes!“ Csupán hozzáfűzött következtetéséhez férhet némi kétség, hogy — „tehát a nemzet helyesli az erőszakos kijózanitást“, mert ezt majd csak a legközelebbi választás fogja megmutatni, ha Én nagyszerűen összeráncoltam homlokomat, ahogy ezt Csiszár bácsitól, a vén tót harangozótol láttam. — Tudod-e Katinka, mi szeretnék lenni ? — No mi ? — Mié? Hát kocsis. Nagyott kacagott ezen Katinka. Tisztán csilingelő hangja hasonlított a néhai kis báranykám csengetyűjé- hez. Kíváncsian kérdezte meg Katinka ! — És mért akarsz kocsis lenni ? — Hm. Hogy mért? Mert a kocsis mindig kocsikázhat. (Abban az időben ugyanis rendkivüli módon szerettem kocsikázni.) — És ha a jó Istenke megengedi, hogy kocsis légy, ugye akkor engem is elviszel néha kocsikázni ? — Minek ? Hiszen te külömb kocsiban fogsz ülni. A hercegkisasz- szonyok nem ülhetnek amolyan ócska, fatengelyü kocsiban. Azok gyönyörű, bársonyos hintóval kocsikáz- hatnak. Katinka elgondolkozott egy kissé, fehér, csöppnyi homlokát keményen összeráncolta.-- Hátha színésznő leszek ? Akkor se ? Elnevettem magam. — Persze, hogy akkor se. Nem tudod, te csacsi, hogy a színésznők
