Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 102. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 20. kisebbnek a háborúban elpusztulandó vagy munkaképtelenné váló véreink számát félmiliónál. Ki vonhatná késégbe, hogy ily nagy megfogyás részünkről óriási áldozat. És miért ? Azért a szép, de bizonytalan reménységért, hogy nemzeti önállásunk biztosítékait végleg megszerezzük, hogy százados nemzeti gravámenjeinket gyökeresen orvosolni fogják. De fogják-e ? Ez a kérdések kérdése! Valljuk meg, hogy reális biztató jelet eddig nem igen látunk. Az ellenkezőre azonban vannak szimptómák. Elég itt annyit említeni, hogy magyar katonáknak oly nagy számmal osztott vitézségi érmékén államiságunk egyenes arculcsapá- sával ez a felirás van: „Für Tapferkeit Franz Josef /. Kaiser von Österreich.“ Ezzel az elszomorító ténynyel szemben teljesen eltörpül és semmis annak emlegetése, hogy közös bakáink nemzeti szalagosán és nemzeti zászlókkal vonulnak el a városokból a csatatérre, mert a beavatottak tudják, hogy azok a nemzeti zászlók hivatalos elismerést nem nyernek a hadvezetőségtől; s különben is begön- gyölés lesz a sorsuk a csatatéren. Reménykedni tehát nem Rögtön hazakaríkázok. A parancsnok persze megdöbbent jelentésemtől. Azonnal haditanácsot tartott. Egy százados vezérlete alatt öt hadnagy és ötszáz katona gépfegyveresen rögtön kivonult a sötét éjszakán Gradi- cára. A falu népe izgatottan gyüleke- kezett össze a templom téren. A malom környékén pedig élénk zsi- bongás dongott. Nesztelenül körülzártuk a malmot, valóságos gépfegyvergyűrűvel. De alig helyezkedtünk el, a padlásról és az ablakokból már puskák keztek ropogni. Ekkor félreverték a harangot is és a falu megrémült népe készült a világitéletre. A gépfegyverek azonban néhány perc alatt rommá lőtték a kigyulladt malmot. A benszorult négyszáz kozák az égő zsarátnokok közé került. A menekülőket egyenkint lepuskáztuk. Negyedóra alatt készen voltunk. Ekkor a százados a patak vizével oltatni kezdte az égő romokat. Hanem a lángok iszonyú képre világítottak, mert holtak és haldoklók halma mozgott előttünk az elpusztult ház omladékaival. A katonák gyorsan összeszedték az áldozatokat. A súlyos sebesülteket szekerekre rakták, A halottakat külön osztagba. A falu népe meg- juhászodva állta körül a rettenetes pusztítást. A hold most kezdett segíteni szomorú dolgunk befejezésére. igen, de aggódni annál inkább van okunk. A költő ugyan biztat bennünket, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért“; de hát ez sovány vigasztalás factumokkal szemban. Mi elmondhatják, hogy minden ébredő reményünk mögött ott van az „atra cura“, (a sötét aggodalom, amely figyelmeztet a sivár valóra.) A legsötétebb aggodalmunk pedig az: hátha őzönként omló vérünk csak arra való lesz, hogy még mostohábbá tegye eddig is mostoha sorsunkat . . . Tövis. Használjunk hadisegély póstabélyeget. A háború és a tanítóság. Egész Európa ama téves nézeten volt, hogy a monarchia soknyelvű népe, amelyet szorgalmas kezek, ellenséges indulatok élesztésével egymással szembehelyezni törekedtek, legelső viharok jöttén széthull. Vad, keserű dühhel egymásnak ront, nemzetiségi részeire bomlik s a közép Duna őrtalló szilárd állama érett gyümölcsként földre éhes ellenségeink ölébe hull, könnyű prédájává lesz. így vélekedett rólunk az egész viA százados összegyűjtötte a romok közül a megmaradt írásokat és egyéb bűnjeleket. Éjféltájt valami tizenkét szekérrel azután visszavonultunk. A halottakat is megszámláltuk és a községben is őrséget hagytunk. A parancsnokot tizpercenkint értesítettük a csetepatéról. Nyugodtan szívta tehát szivarját, mikor mi kormosán és véresen beléptünk. Jelentést tettem. A sebesültek szekerei ekkor már az udvarra érkeztek. Az ezredorvosok sorra leszállították a szerencsétlen alakokat. Még most is nyöszörögtek a paraszt jelmezes orosz katonák. Legtöbbnek hiányzott a keze, vagy a lába. Né- hányan útközben elvéreztek. Valami kétszáz sebesültet szortíroztunk reggelire. III. Ez az iszonyú foglalkozás természetesen elcsigázta idegeinket. A kínos jajgatás pedig elfásította a szani- tészeket is. Végre az egyik orvos a szekérről leszállítja a molnárnét. Az asz- szony fejét összeroncsolta a gépfegyver. Haldoklott. A szerencsétlen molnár tágranyilt szemmel, kétségbeesett ábrázattal bámult a feleségére, mind a két karja pedig cafatokban lógott le. A parancsnok megszólítja: — Te vagy a vak Kamenszki Jan ? lág s igy gondolkoztak első sorban ellenségeink. De hiszen nem is csoda! Még csak nem is olyan régen idegrázó belső harcok színhelye volt a magyarok kicsinyke országa. Hogy bántotta, tépte egymást a magyar. Igen, a magyar, az ország elsőrendű, államfenntartó eleme. Hát még a nemzetiségek: a német, a tót, a szász, a horvát, a rác, oláh s — béke idején, a jó Isten tudná még, milyen fajta nép, ezek mind elnyomatásukon keseregtek s képzelt bajok orvoslását sürgették! Nem volt teljesített engedmény, amely ezer újabbnak helyet ne adott volna. Ömlött az étvágygerjesztő idegen pénz, hogy a lankadókat újabb mohóságra, újabb kívánalmak hangoztatásara bírja. Gyilkos, romboló munka folyt a nemzeti egység hatalmas pillérei ellen. A harci zaj és vak lárma megtévesztette nemcsak a külföldet, hanem valljuk meg őszintén, súlyos aggodalmakkal töltötte el a haza sorsát intézők lelkét is. Széleskörű, messze- ágazó aknamunka kétségtelen nyomaira akadtak. Fejlődő országunk irigyei hajmeresztő tervszerűséggel ostromolták az évezredes tölgyet, hogy a sok vihart állott óriás összeforrt ágait letörjék, a bomlasztó miaz- mák egész raját költsék reá, hogy gyilkos módón elpusztíthassák. Sokan sajnálkozással, sokan aggódó érzéssel látták a visszavonást, mely a hatalmas tölgyet ledönti, amely a sokat szenvedet hazát irigyeinek jármába hajtja. — Csak voltam, — nyöszörgött 3S a szemeit hunyorgatta. Ekkor vettük észre először az orosz kéz rettenetes munkáját. Mert a vak ember jobban látott, mint az orosz álnokság árgusszeme. A boldogtalan áldozat nemsokára a felesége hullája mellé került. Kiszenvedett ő is. Az utolsó szekér fenekén vérzett a szegény Matejko gyerek. A szőke haja most piros. A rózsaszínű arca hófehér. Az egyik szemét elvesztette. Mind a két lábán iszonyú sebek tátongtak. Az orvos levétette ruháit. Az eszméletlen ifjú ekkor mindnyájunk előtt álmélkodásunkra leánnyá változott. Ismét az orosz kéz gyalázatos munkáját láttuk tehát magunk előtt. — Szegény Matejko ! már neked sem kell tovább szenvedned! —sóhajtotta Jóska. Alig kapott más sebesült annyi kötést, mint a szerencsétlen fiatal leányzó. A nyöszörgő sebesülteket azután kórházba szállították. Végre az iroda mosdója távolította el az éji ostrom nvomait arcunkról és kezünkről. Még a parancsnok is szívesen lemosta ezt a kellemetlen eseményt testéről, leikéről. Az íróasztalon sorakoztak már a malom titkai, az orosz kéz látható nyomai. A maszlagos röpiratok címeik szerint: Egy, csak egy nem aggódik, nem félti e haza jövőjét s ez : a tanítóság, minden rendű és rangú tanítója e hazának. Ő, csak ő egyedül tudja, hogy a hon fia, kit ö bocsátott útnak, nem lehet e haza árulója soha! Csendes, ismeretlen az ő munkája, de a szivek legmélyéig ható. Ott vibrál minden lélek belső rejtekében az ő szerény adománya, amit e haza oltárára tesz, amit minden kis csemete szivében nevel : a honszerelem! Nem láttátok az első hívó szóra, hogy nő a hadsereg a földből ? Vagy nem éreztétek-e az ő szerény adományának lehelletét az egész nemzet talpraállásában, a mindeneket betöltő óriási lelkesedéseben, az elveszettnek hitt s kardcsapásra megszületett nem- zéti egységben ? Hát nem legendákat beszélnek már most is hőseiről? Felvidék! Nem dobban meg szived, amikor hallod, hogy úgy harcol fiad, mintha magyar volna ? ! Sokszor hallottam, hogy a háborúhoz három dolog kell : pénz, pénz, pénz. Igaz, kell ez is. De vájjon van-e a pénznek olyan halmazata, amely, hogy a többit ne említsem, csak az orosz tengert megállíthatta volna ? S ime a te szegény fiad, hazám, megcselek- szi a lehetetlent; föltartoztatja a tenger áramlását. Letöri lehetetlen dühét! Éhen ugyancsak tengernyi fáradalmat, nélkülözést elbír, szívesen elvisel, mert lankadó izmait megacélozza a kiapadhatatlan lelki forrás : a rendületlen honszerelem. — Le a német kutyákkal! — Pokolba a magyar ördögök ! — Az orosz cár a mi szentatyánk 1 Ilyen konkolyt őrölt tehát a muszka malom és ezt pártfogolta a mi nagylelkű kincstárunk. Ezt a mérget terjesztette a cár mindenfele hazug áltatással. így került össze a malom három szerencsétlen lakója az orosz áldással. Délután gépkocsin kisértem a kiábrándult térparancsnokot, hogy a főhadiszálás sürgönyét föladja és a gradicai malom romjait megszemlélje. Az omladékok közt találták meg a szegény Matejko puskáját. A tokja megszenesedett, a csőve pedig megszürkült. Ezt az emléket magamhoz vettem és aznap este már rátűztem a Matejko friss sirhalmára. Ez a kisze- nesedett fiatal puska lett az összetiport rózsabimbó síremléke. Korai halála szintén az orosz titkos kéz brutális munkája. Sok hasonló cudar munkát kell még elvégeznünk Galiciában és Bukovinában, amig teljesen meg nem tisztul a mi birodalmunk a piszkos orosz kéz nyomaitól.
