Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 102. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 102. szám. Vasárnap, december 20. FOLlTíKfífés TRRS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK. TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLER. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Vérünk hullása. Vérünk hullása, mint a záporpatak . . . Fájdalmas jajkiáltás tör ki belőlünk, mikor látnunk kell, hogy vérünk napról-napra erősebben ömlik, dagadó patakként árad északon és délen. Erőnk fogy- ton-fogy, lélegzetünk egyre nehezebbé válik. Magyar vér mossa Lengyelország feneketlen homokját és Szerbia kopár hegyhátait. Erezzük, hogy szörnyű nagy a mi veszteségünk. Kevés reményünk, gyér vigasztalásunk, de helyette tenger bánatunk és sötét aggodalmunk ... Nemcsak Magyarország, hanem az egész nagy monarchia kórházai telistele vannak magyar sebesültekkel. Halottaink száma máris tömérdek. Gyászruha sötétlik mindenfelé. Beesett szemű özvegyek s gyámoltalan árvák keresztezik utain- kat. Minden azt mutatja, hogy mérhetlen nagy az áldozat, melyet mi hozunk, összehasonlíthatatlanul nagyobb a monarchia minden más népének áldozatánál. Akkora, hogy magunk is remegve-remegünk a gondolattól, vájjon elfogjuk-e birni? . . . Hiszen csak maroknyi nép vagyunk, egy csepp a nemzetek átkaroló tengerözö- nében! Sem rokonunk, sem igaz barátunk a jó Istenen kívül. Árvábbak az árva padárnál. Az ég tudja, mi is ragadott magával bennünket! A monarchia különösebb szeretete, melyben nekünk eddig csak a mostoha gyermek sorsa jutott, aligha. Lojalitásunk hagyományos és őszinte ugyan, de ily példátlan véráldozatra szintén nem birt fellelkesíteni. Nemzeti becsületünk megvédése kétségtelenül nagy szó előttünk, de nem bizonyos, hogy utolsó csepp vérünkig tudna animálni. Ezt még arra a végső esetre is bajos föltennünk, ha minden magyar kivétel nélkül át volna hatva attól -a gondolattól, hogy egyenesen életünket vagy halálunkat íogja eldönteni ez a háború. Miben van tehát a rejtélye határtalan áldozatkészségünknek ? Aki a magyar észjárást és jellemet jól ismeri, erre csakis avval felelhet, hogy bennünket legfőkép nemzetiségünk s független állami létünk eddig nélkülözött kellékei visszaszerzésének reménye képesített s képesít a legvégső vérontásra. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar katonák minden tekintetben a legelsők a monarchia sok nemzetiségű hadseregében: mind megannyi hős, ki nem ismer félelmet, nem árulást, nem gyáva megadást, ki minden ellenségen keresztül tör, ha vezérei el nem hagyják. Hogy ekkora átszellemültség óriási vérveszteséggel kell hogy járjon, az. nagyon könnyen érthető. Hogy a halottakban és sebesültekben is mi vezetünk, éppenúgy mint a csatatereken való előretörésben, az sajátos lelkiállapotunknál fogva egészen természetes, ha egyébként felette sajnálni való is. Bizonyos dolog, hogy az aránytalanul nagy vérvesztést évtizedekig meg fogjuk érezni. Különösen a mostani állapotunkban, miután a kivándorlás is legalább egy millióval apasztotta meg amúgy sem nagy számunkat. A legjózanabb számítás szerint sem vehetjük „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Az Ég, a Szél, a Csend... Az Ég behunyta villogó szemét ■ ■ . Miként a vak csak önmagába lát- Világa : éj; szerinte Nap sem ég, Sötét az éj, sötét a lét s nagy világ . . . A Szél elült a szürke áombokon . . . Miként a sas viaskoáás után, Amelyben őzikét ütött agyon; Pihenni száll be sziklasátorán . ■ . A Csená az úr a messze tájakon . . . Figyel, miként egy éji haávezér- Szemével int s Halál, a vaá rokon, Eléje áll s a fegyverén zenél . . . Az orosz kéz. Irta: Dr. Körösy László. (Vége.) II. Az egyik napon repülőgépemen szemlét kellett tartanom Csernovitz kritikus környezetén. Különösen az orosz zónán. Visszatérőben leszál- lottam Gradicán, a mezőn. A falu gyerekei nagyszerű cigány- kereket hánytak örömükben, mikor a leszálló gépét észrevették. A malomból kirohant a Matejkó és áhítattal nezte a csodát. — Be szeretnék egyszer, jó uram, én is beleülni — esengett. — Ha megengedi az anyád, elviszlek Csernovicba. A siheder azonnal elrepült és nemsokára az anyjával loholt visz- sza. — iVlílyen kegyelmes a mi jó urunk ! Elviszi Matéjkot! — ujjongott örömében a lisztes asszony. A fiú kipirult arccal helyezkedett el mellettem. Mikor a gép fölemelkedett, kalapját lengette álmélkodó anyja és az irigy paraszt gyerekek felé. Mennél magasabbra szálltunk, annál ragyogóbb lett a gyerek lelkes szeme. Elragadtatással nézte a folytonosan növekedő panorámát. Azután a zakatoló gépet figyelte szomjas érdeklődéssel. A fickó valóban átszellemült a levegőben. Mikor Csernovicban leszállottunk és a hangárba tereltem gépemet, ezt kérdem az ifjútól. — Nem volna kedved ilyen repülőgépen szolgálni, Matejko ? — Dehogy nem, jó uram. Csak ne lenne vak az én apám 1 — Mi szeretnél te lenni ? — Repülőgépes. — Hány éves vagy ? — Tizenhat. — Tudsz németül ? — Csak lengyelül beszélek, jó uram. — Szeretsz írni-olvasni ? — Szeretek, jó uram. Én olvasom apámnak a csernovici lengyel újságot minden vasarnap. És helyette nyugtákat is írok. Az élénk és csinos fiú azután zerge gyorsasággal Gradicába szőkéit. Néhány napig komolyabb témáim voltak. Mert Csernovic alatt újra garázdálkodni kezdett néhány kóbor orosz csapat. Azokat kellett szétvernem és összefogatnom. A szomszéd falukban mindig örültek a lengyelek, valahányszor elcsépeltük az oroszt, mert az csak rabolni jár mindenfelé. Hanem már azzal is tisztában voltunk a parancsnokló irodában, hogy az oroszok rettenetesen haragudnak reánk Csernovic visszavételéért. Sőt azt is tudtuk, hogy golyók helyett rubelek gurulnak most mindenfelé. Csakhogy nehéz azokat a Judás-tallérokat elcsípni. Néhány gyanús parasztot el is fogtunk. De azért a rubelek csak tovább gurultak. Egyik estén pedig még Gradicá- ról is rossz hirek érkeztek. Egy jó embernek látszó hirhordó súgta be nekünk, hogy parasztruhás orosz katonák lopóznak a faluba. A puskákat pedig a zsákokba rejtik. A parancsnok letartóztatta egyelőre a hirmondót s engem küldött ki biciklin, mint új postást. Begurultam tehát zsákommal Gradicába. A leveleket és az újságokat átadtam a falu levélhordójának. De adtam neki egyebet is. Tíz koronás aranyat aranyos hírekért. A falusi levélhordó nagy családos, szegény ember, aki amúgy is félti az állását, tehát őszintén meggyónta négyszemközt, hogy a malom teli van már ellenséggel; a padlásán, a pincéjében a kamrákban rejtőzik néhány száz kozák paraszt gúnyába. Elgurulok és vígan trombitálok a malom előtt. Valóban minden ablaka világos és csak úgy hemzseg a muszkáktól, mint sok lengyel konyha a svábbogaraktól.
