Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 93. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 93. szám. Csütörtök, november 19. POLITIKAI és TfíRSfíDfíLMlLFlR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A Damokles-kard fejünk felett. Tiszta sor, hogy a mai amúgy is izgatott körülmények között még jobban izgatni a közönséget nem helyes dolog. Ez a mi elvünk is, melytől csak a legritkább esetben s igen komoly okból térünk el. Esetekre hivatkozhatnánk, amikor erős bírálatot kellett volna, mondanunk. De elhallgattuk, lenyeltük, mert magasabb szempontokat tartottunk szem előtt. Történnek azonban dolgok, melyekről közérdek szempontjából nemcsak mulasztás, hanem egyenesen bűn volna nem beszélnünk. Dolgok, melyek nyilvánvaló veszedelmet jelentenek a polgárság számára. Dolgok, melyekért tehát felelősséget kell megállapítanunk. Ezúttal iskoláinkról lesz szó. Megint az iskoláinkról! Ezek fölött szeptemberi megnyitásuk óta szünet nélkül Damokleskardjaként függ a veszedelem, hogy — ma csukják be, holnap csukják be őket. Természetesen azokat, kik csak a gyomrukkal és a zsebükkel szoktak törődni, ez a veszedelem egy cseppet sem izgatja. De vannak kultúrembe- rek is, kik a szellemi javakat magasabbra tartják az anyagiaknál, tehát az iskolák biztosítását a legválságosabb kürülmé- nyek közt is az ország legelsőrendű érdekének vélik. Ezekre bizony nem közömbös: zárva, vagy nyitva vannak-e az iskolák. Ezeknek szeme félve mered a becsukás Damoldes-kard- jára. Szivük remegve aggódik, mikor fog a fenyegető kard reánk esni. Kevesen tudják, hogy a múlt héten megint majdnem a fejünkre esett. Persze a katonaság követelő fellépése miatt, — fogják sokan gondolni. Oh nem. A katonaságon kívül álló tényezők indolenciájából. A katonai állomásparancsnok úr a legnagyobb figyelemmel és kímélettel van kezdettől fogva iskoláinkkal szemben. Már lefoglalhatta volna őket, ha jogához mereven ragaszkodik s ha él azzal a biztatással, mellyel bizonyos oldalról (ahonnét az iskolákat körömszakad- tig védeni kellene!) burkoltan ösztönöztek. Dicséret érte művelt lelkületének, kiméletessé- gének és tapintatának! Mikor az újoncok pár hét előtt bevonultak, egy részüket a kaszárnyán s a lefoglalt két vízivárosi iskolán kivül a kaszinóban, kath. körben és legényegyletben. takarékpénztárban, fürdői moziban stb. szállásolták el. Egészen világos, hogy ez az elszállásolás csakis a városi tanács és rendőrkapitány hozzájárulásával eshetett meg. Már most mi történik? A fürdői mozi tulajdonosa kártérítést követel a várostól a lefoglalásért. A tanács erre kezeit mosva átír a katonai parancsnoksághoz, hogy ő csak az iskolákkal rendelkezik, a többi fentebbi helyiség lefoglalásához nincsen köze. Ez más szóval annyit jelent, hogy ürítsd ki a kaszinót, kath. kört stb. és foglald le a még szabad iskolákat ! S ha a parancsnok nem olyan okos és tapintatos ember, mint a milyen, ma már minden iskolánk le volna foglalva. És ezért egyetlen bíráló szóval se lehetne őt jogosan illetnünk. Más kérdés, hogy a tanács és a rendőrkapitány eljárása feloldható-e a felelősség és bírálat alól ? Nézetünk szerint semmiképpen. A lefoglalás az ő tudtuk- kal és egyenes beleegyezésükkel történt. Ez kétségtelen. Bizonysága, hogy például a kath. körben külön illemhelyet állíttattak a beszállásolt katonáknak. Elháríthatják-e tehát magukról a lefoglalásért való felelősséget? De tegyük fel a legjobbat, fogadjuk el a tanács jogi állás„Eszteígom és Vidéke“ tárcája. Babkó. Irta: Gócsy János. Dezső barátommal borozgattunk egy nagyon kedves kis budai vendéglő kerti helyiségében, szeptember késő délután. Már tizenkét éve nem láttuk egymást. Beszélgetünk a hajdan együtt töltött régi, szép időkről, amikor még nem terhelte gond ifjú vállainkat. Vadászat, halászat, kuglizás és egyéb szórakozásról folyt a szó, miközben szürcsölgettük a jó szamorodnit. Pár pohár bor elfogyasztása után — ez már igy szokott lenni — őszintébb lett a hangulat s az én jó Dezső barátom rémkomolyan, ősi baráti vonzalomra hivatkozva, felkért, hogy hallgassam meg őt, engedjem meg neki, hogy elmondjon egy régi történetet. Tudod, kedves öregem, hogy agglegény vagyok; és a szép vagyonom, amióta nem láttuk egymást, megkétszereződött. Anyagi gondjaim tehát nincsenek. Egészséges vagyok. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy nálamnálboldogtalanabb halandó nincs több e sáros földtekén. Hogy miért? Éppen ez az, amit elmondani akarok s ezáltal óhajtok könnyíteni lelkemen. De mielőtt elbeszélném, arra kérlek, ne nevess ki naivságom- ért, ne nevess ki azért, — ha elárulom, — hogy pusztán csak azért jöttem a fővárosba, hogy szerető barátom mellett lelki megnyugvást leljek. Te vagy az egyedüli, akinek ezt elmondhatom, mert évek óta nem érintkezem emberekkel s meghitt barátom csak egy volt, az pedig most is te vagy. Azt is elismerem, hogy a tegnapi véletlen találkozás csak álvéletlenség volt. Jól voltam értesülve, hogy most szalmaözvegy vagy s hol töltőd szabad délutánjaidat. Tehát figyelj! Rövid leszek. Amit el fogok mondani, az már tizenegy év előtt történt, huszonöt éves koromban. Szomszédságunkban fekvő Vadonka községben lakott Fürthy László erdész, akivel sokat vadásztam s házukba is bejáratos voltam. Ennek volt egy csodaszép leánya, kinek vál- lig érő koromfekete haja, kreol arca és gyönyörű buzavirágkék szeme, őzike járása, karcsú termete az első látásra elszéditett. Ilonkának hívták s „Babkónak“ becézték. Amióta megpillantottam, azóta nincs nyugodalmam. Elő halott vagyok. Vlegpróbáltam a világon mindent, hogy meghódítsam, magamat megszeretessem. Nem sikerült. Eleintén nagyon kedves volt hozzám, kedélyes és vidám. Ü énekelt, én zongorán kisértem. Sakkoztunk, szóval kedélyesen elszórakoztunk. Ez igy tartott néhány hétig. Pár hét alatt halálosan megszerettem. Egy enyhe, őszi vasárnap délután sétálni mentünk — a regényes erdészlakot körülölelő, gyönyörű kis parkba. Közömbös dolgokról beszélgettünk, amíg nagynehezen olyan mederbe került a beszéd, hogy végre bátorságot vettem, a régen magamba fojtott s iranta érzett szerelmemet bevallani. — Végre megtörtént a nagy eset és szépen, egyszerű szavakban megmondtam neki, hogy az első perctől fogva imádom, nem tudok nélküle élni és kérve-kértem a kezét. Szomorúan rám nézett. — Kévés Dezső, maga nagyon derék ember, de felesége nem lehetek, mert én mást szeretek. Bocsássa meg ügyetlenségemet. Én nem tudtam, hogy maga ilyen érzelmeket táplál irántam. Ha ezt tudom, jobban vigyáztam volna magamra s nem lettem volna annyira barátságos. Karon fogott s igazi részvéttel igyekezett velem megértetni nagy képzelődésemet. Többet nálok- nem zongoráztam, de mindent elkövettem, hogy boldogságomat megszerzem s nem ádtam fel a harcot. A sors azonban másként döntött. Férjhezment egy ismert milliomoshoz, aki egyszeri látás után megkérte a kezét. Csodálatos, hogy ez a te esküvőd után négy hétre történt. A Babkó esküvője volt az én temetésem. Csak az a remény tartotta vissza brauning golyómat, hogy ha ő idővel a férjét, — aki amagyis idősebb ember — megunja, mégis enyém lehet. De ebben is csalódtam. És mégis élek. Hogy minek, azt magam sem értem .... Dezső barátom lehajtotta a fejét s könnyezve elhallgatott. Története elbeszélésének egész ideje alatt engem a legelképzelhetőbb lelki kínok gyötörtek. Elmondom, miért. Mérnök vagyok egy nagy világcégnél s üzleti érdekeinek megkívánták egyes vidékek geológiai viszonyait tanulmányozni. így történt, hogy engem kiküldtek Vadonkára. Csak természetes, hogy az intelligenciával hamar megismerkedtem. Vadászszenvedélyem összehozott a Fürthy családdal is. Minden szabad időmet 1 Fürthyéknál töltöttem, ami alkalmat
