Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 92. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. november 15. telességünk, a földünk táplálta nemzetiségeknek nem? Okosak afféle önkéntesei volnának a mi védelmi harcunknak? Micsoda észjárás és logika ez ? Hát ők nem a maguk házát, tüzét, föld­jét védik éppenúgy, mint mi ? S ami nekünk kötelesség, az őnekik érdem? Azért külön ju­talom jár? És miért jár éppen őnekik? Mért nem a többi nem­zetiségeknek is, kik legalább is küzdenek velünk akkora, ha nem nagyobb lelkesedéssel, mint a románok? Hol itt az egyenlő mérték? Csodálatos, hogy Ti­sza ép a románokkal szemben oly bőkezű, kik eddig kellő ok nélkül legkevesebb szivet s ra­gaszkodást mutattak hozzánk ! Egyéb nemzetiségeink : teszem a svábok, tótok, vendek stb. sokkalta jobban húztak és húz­nak hozzánk, mint az oláhok. Mégis ezek szarvát akarjuk nö­velni a többi rovására? Vagy egyenlően fog fizetni nekik Ti­sza ? Nos akkor egy-két évtized múlva nem mi leszünk itt az urak, hanem a fejünkre nevelt nemzetiségeink. Különös, hogy az az állam- férfiú, ki mint a „do, ut des“ (engedmény-kicsikaró) politiká­nak legnagyobb ellensége ke­rült hatalomra, a nemzetiségek­kel szemben ép megfordítva jár ... Ti élet erős harcvágyi bátor katonák vagytok mennyetek, mene­küljetek el innen a reménytelen élet birodalmából reátok szüksége lesz a gyamolitatlan árváknak ... Én — Én itt maradok — és várom a vég­zetet. Seddi a vén vitéz — könnyel áz­tatott szemeivel bánatos lemondó te­kintettel nézet végig 49 bajtársán — majd lassan csendes hangon búcsúzni kezdett úrnőjétől, búcsúzni élete leg­kedvesebb helyétől a lovagvártól. Minden szava ólom súllyal nehe­zedett bánatos lelkűkre, az elkesere­dés és bosszúvágy marcangolta szi­veiket a tehetetlenség dühében, hogy olyan gyengéknek kell lenniök akkor midőn a legnagyobb vitézség és erőre lenne szükség a pogány ellenség le­törésére ... A néma csendben min­den szava úgy kongott mint halál harang gyászos kongása, s olyan volt a terem mint kísérteties temetésnek halotti kriptájába ... Itt hagyjuk nagyasszonyunkat vitéz társaim — szólt az ősz bajnok — de azért, hogy visszajöhessünk vitéz urunk ha­lála megboszulása után . . . Esküszöm, hogy harcolok halálig a pogány ellen, megölt uram szent lelke védelme alatt! . . . Utánnam vitézek a szent háborúba megyünk, asszonyunk a mi dicső fejedelmünk megvédésére. ütvén vérrózsás kard repült ki éles sikongással a hüvelyéből és ég­felé nyújtott ötven kar esküdött hű­séget, a vár asszonyának . . . A völgyből vértanuk dalát viszi fel a hideg őszi szél a sasfészek őr­ei : az engedmények és jutalma­zások terére lép. Tehát amit sa­ját fajától kereken megtagad, azt a jövevényeknek készséggel megadja! Azok számára kedve­zéseket osztogat, a mi természe­tes nemzeti kívánságainknak meg útjába áll! Vagy nem ? Hát akkor mi szerfölött kiváncsiak vagyunk: mily nemzeti jutalmakat fog majd a háború után nekünk osztani, amiért vérünket s va­gyonúnkat áldoztuk a monar­chiáért? Talán minekünk eb- ges-elegendő lesz az a kéjes öröm, hogy még sem pusztul­tunk el egészen ? Egyébként mint eddig, tovább is várhatunk sorunkra? Szomorú perspektíva! Szóval: az őszinteség föl­tevésével elmondhatjuk, hogy Tisza levelének megírása sze­rencsétlen ötlet, veszedelmes vállalkozás volt, melyből a ma­gyarságra csak kár származ- hatik. Ha meg tovább azt tesszük fel, hogy e levél igazában cap- tatio benivolentiae-ből, csupán édesgetés céljával, a külső ro­mánok kedvéért Íródott, akkor sem tarthatjuk szerencsés ideá­nak, mert több mint nyilván­való, hogy a birodalmi romá­nokat puszta ígérgetésekkel nem lehet lekötelezni. Megmutatták maihoz, lovak patkóinak pattogásától viszhangzik a végtelen rengeteg, az ötven vitéz nekivágott a kietlen ősz sáppasztó mezején, az élet vérrózsás telének. Fenn a felhők között elvesző komor vár oszlopos termének ab­lakából nézi a halál embereit a vár asszonya... II. Hideg szél süvölt végig a bércek ormán, a fehér lepellel borított erdő­rengeteg ropogó sárga levél takarója pihen a tél fagyasztó hava alatt. Farkasok ordítása veri fel a puszta vidéket, prédára leső csordákban le­pik el a völgy lakott helyeit, hogy tova űző éhségüket lecsillapítsák az akiok jámbor barmaikból. A kihaltnak látszó vidéken em­bernek nyoma sincs . . . A völgyön túl, hol eltörpülnek a hegy óriások, felperzselt falvak feketéinek az egyforma fehérségben, itt már korábban aratott a halál gyil­kos kaszája . . . A fedél nélküli füstös házak kö­zött mint túlvilági árny megjelenik egy-egy emberi alak — de aztán sietve eltűnik, mintha nem akarna életet láttatni a halál mezején. Itt nem régen virágzó élet volt, melyet a háború döntött az enyé­szetbe . . . * * * Az ötven vitéz lebolyongott a bér­cek tetejéről a völgyekbe kereste az ellenséget, hogy véráldozatát lerója a többi után. a legutóbbi balkánháborúban, hogy ők nagyon is angolosan éreznek s gondolkodnak. Mi szívesen elismerjük, hogy Tiszának már nem egy merész politikai lépése sikerült, de ezt a levelét nem tudjuk másnak ítélni, mint tűzzel való meg­gondolatlan játéknak, mely bár meg ne történt volna! Sok bajt okozott annak idején Tisza u'g- rai levele is, de ez százszoro­sán nagyobb bajt okozhat, ha — ne adja az ég! — valóra találnának válni ígéretei, mert azok kétségkívül megannyi csa­tavesztést fognak jelenteni a magyarságnak. Morc. A magyar becsület és kötelességérzet paran­csolja, hogy mindnyá­jan résztvegyünk a hadi- kölcsön jegyzésében!! Az orosz térkép. (Dr. K. L.) Hogy milyen ádáz elenségünk az orosz, azt most már megcáfolhatatlan ada­tokkal bizonyítjuk. Nem régiben Szvatopluk- Mirszki, az orosz birodalom legkiválóbb politikusa, ezt kö­zölte a Kartographische Zeit- zchrift-ben: — Mi oroszok erkölcsi le­Hosszú bolyongással járta be is­meretlen vidékeket, de mindenütt az enyészet tárult szemük elé a virágzó élet töredékeit látták a szörnyű pusz­tulásban midőn meglepte a tél a maga borzalmaival . . . . . . Hideg havas eső zuhogott alá az elárvult vidékre irtózatos süvöl- téssel kergette végig az égbolt vég­telenségen a hideg északi szél a teli­tett felhőket, mely ontotta a földre e mérhetetlen víztömeget, amikor egy­szer átváltozva sűrű csepp hópehelyé, lezárta a múlt keserves küzdelmé­nek szinterét bevonva végtelen fehér leplével a halál mezejét. Az ötven vitéz mint hosszú kígyó vonult még mindig lefelé az ellenség után . . . Elmaradtak lovaik mögött az elpusztult falvak, újak jöttek sze­meik elé ismeretlen földeken, amikor egyszer csak megroppant a lélek akarat ereje a test szenvedésen az eskü vezető fénye s a bosszú vágy hatalma eltörpült az előre törő éhség és hideg követelései előtt s a szent lelkesedéssel útra kelt ötven ember élete megmentése végett felkereste a rombadőlt falvak füstös lakóit és szét szóródva rablók módjára nehezedett a kiszipolyozott agyongyötört népre. * * * A várasszonyát a nemes lelkű Bradánét egyedül érte a nehéz tél a sasfészekben, elhagyottan maradt az azelőtt népes sziklavárban az egy pár asszonyával. Milyen élet volt pedig ott azelőtt ilyen időkben, zúgott a rengeteg a vadászoktól, a hajtőktől, az ebek vegőnk megtisztítására szoru­lunk. Nagy háborúnkhoz épen azért nagy francia pénz érke­zett. Köztudomású, hogy Anglia már régóta készül leszámolni elkeseredett vetélytársával, Né­metországgal. Ugyanez a célja az orosz birodalomnak. Mert Oroszország csak úgy marad­hat meg, ha Németország meg­semmisül. Kitűzött céljainkat kegyet­lenül meg kell valósítanunk a nagy háborúban. Meg kell vál­toztatnunk Európa térképét. Első feladatunk tehát, hogy Közép-Európát egymással ver­sengő független államokra bont­suk szét. Csak ezután a munka után kerülhet sor a Németbiro­dalom és az Osztrák-Magyar Monarchia megsemmisítésére. Tehát meg kell szűnnie a ho- henzollerni és a habsburgi ural­kodóházaknak is. Oroszország első érdeke a régi szövetséges Németország föltámasztása és pártfogása. Poroszországtól múlhatatla­nul el kell vennünk azt az or­szágrészt, mely valamikor a föloszlatott Lengyelországhoz tartozott. Ennélfogva Posen Szi­léziával orosz birtokká válik. A szász királyság északi fe­lét, mely a bécsi kongresszu­son, a königréci győztes Po­roszországnak jutott, vissza kell adni ismét Szászországnak. Han­novert, mint önálló királyságot szintén függetleníteni szándé­kozunk Poroszországtól. Ha­csaholásától s a vadász nap gazdag zsákmánya nagy lakomában végző­dött, mely tivornyává fajult a hosszú téli éjjel végeztével. Nem volt búbánat sehol az utolsó szolga nép is boldog volt a védő ke­zek oltalma alatt . . . . . . Haj de elmúlt minden mi szép volt . . . A bánat megtörte a nagyaszony lelkét, a viruló rózsás arcon valami sápasztó agodalom jelent meg, amely elborította majd később az egész ar­cot, s a fejedelmi alak összeroskadt a bánat alatt csupán a két nagy fe­kete szem maradt meg a régiből a maga bágyadt tekintetével . . . . . . Nem bírta sokáig, ő sem, sírba vitte az elvesztett boldog­ság .. . III. Egy . . . kettő . . . Egy . . . kető . .. — azután csend — valami tompa moraj zúg végig a nehéz kövekkel kirakott folyosón a düledező falak mohás ormain riadt baglyak rebben­nek szét, háromszor körül forog a nagy érckakas a torony tetején, ér­ces csikorgása, mint száz asszonyi sivítás suhan át a ködps őszi éjjen, hogy az embertől puszta vidék vad­jait beüzze félelmetes hangja, sziklás odúba. A fellegvár karcsú oszlopos nagy­terme a lezajlott vidám élet tükre lessz a maga fenséges építészeti re­mek művével. Ott a középen, ahol a páncélos vitézek, harctó , vérrózsás kardjukat egybefonva holtig tartó hűséget es«

Next

/
Thumbnails
Contents