Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 89. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. november 5. tiszta erkölcsén és kérlelhetle- nül szigorú ellenőrzésén alapul a közvagyon biztossága; s ezek hiányain múlik minden köz- pénz-fecsérlés és eltulajdonítás. Teljesen világos, hogy a mi legutóbbi sajnálatos megkáro­sításunk is ilyetén hiányokra, azaz : hibákra vezethető vissza. A kezelők nem érték fel azt a morális mértéket, melyet min­den köztisztviselőtől, főleg a közpénzek őreitől el kellene várni. Másrészt felületes és el­néző voit az ellenőrzésük. Ha tehát a jövőben ha­sonló kellemetlen meglepetések­től meg akarjuk óvni magun­kat, akkor mind a két irány­ban változtatnunk kell eddigi atyafiságos : könnyen megbízó, nem törődő s elnéző kényelmes álláspontunkon. Tiszta erkölcsű kezelőket és a legszigorúbb ellenőrzést! Sokan mondják, — s talán részben igazuk is van — hogy kisvárosok nem igen válogat­hatnak rátermett tisztviselők­ben, főleg nem igen állíthatják fel a legszigorúbb erkölcsi mér­tékét tisztviselőikkel szemben. Ám, ha így áll is a dolog, a pénzkezelőkkel szemben mindig helyének kell lennie a szigo­rúbb cenzúrának : csak az tervbevett lefőzése céljából garasokat tegyen félre. A garasokból igy lettek a forintok, és igy történhetett, hogy ugyanazon a napon, amelyen a fiút dotorrá fogadták, végre olyan ruhába öltözhetett, aminőket régóta bámult az uccán és néha a kávéházak­ban. Mert eljárt ám a kávéházakba is. Nem ugyan az időt lopni, mint má­sok, hanem szemlélődni. Ott leste ki a divatos nyakkendőviseleteket, ott jegyezte meg a különböző pesti vic­ceket és a társaságtalan, magában küzdő szegény fiú a kávéházban ta­nult biztos modort és föllépést. Leg­alább ő azt hitte, hogy ezeket ta­nulta. A negyedik esztendőben jobbra fordult a sorsa; irodába került és hatvan forintokat szerzett havonta. Most megvalósíthatta titkos álmát: megtanulta ugyanis a karambol játék rejtelmeit. Ne méltóztassék mosolyoni, de ezen a ponton hivatkoznom kell a Mexikó kávéház karamból-matador- jára, Prompt úrra. Hogy a magán­életben kicsoda-micsoda ez a Prompt úr, teljességgel ismeretlen. De annál bizonyosabb, hogy amikor a Mexikó- kávéházban kezébe veszi a dákót, minden szem mozdulatait kiséri. Még a nők is abbanhagyják a pletykát és egyedül Prompt úrrairányozzák figyel­müket. A dákó kubelikje ő, mert va­lóban, magam sem láttam még soha senkit ennyi, érzéssel billiárdozni. Az a könnyed grácia — vagy mint a Mexikó- kávéház kaszirnője mondja : nonsvalens — amelylyel Prompt mes­ter a dákót irányitja, és a melyben, bocsánat, van valami a borbélysegéd kecses borotva-lendítéséből és olló­aránylag legmegbízhatóbbakat szabad helyesen kiválasztani ily kényes hivatalra. Ám ez magaban még nem elég biztosítása a közvagyon megőrzésének. Fontosabb, hogy a pénzügyi tisztviselők soha ne legyenek ellenőrzés híján. Ha egy város, mondjuk: Eszter­gom a tisztviselői kiválasztásá­ban esetleg kénytelen alacso­nyabb mértéket alkalmazni, még nem következik, hogy tisztvi­selőinek ellenőrzésében is ugyan­így kellene eljárnia. Sőt ebben inkább ép fordított arányban jár el helyesen : ha t. i. az ellen­őrzés mértékét a lehető legma­gasabbra emeli. Ezt módjában van mindig megtenni. Meg is kell tennie, ha nem akarja va­gyonát egyes táglelkiismeretű és lelkiismeretlen sáfárok sza­bad prédájára hagyni. Tövis. Tanítók a haza szolgálatában. Sok nyelvű, sok fajú, sok nemzetiségű népek vagyunk Magyarország lakói. A magyar nép körül van véve különféle ajkú s íaju nemzetiségekkel. Ha a magyar nemzeti eszme szempontjából mérlegeljük hely­csattogtató íveléseiből; és az a biz­tonság, amellyel nyakra-főre csinálja egymásután a százas, sőt kétszázas szériákat, határtalanul imponáltak a mi fiatal Oszkár barátunknak. Es Oszkárnak az jutott eszébe, hogy ha odahaza Bátyokon, a nagykorcs­ma biliárd-asztalánál hirtelen megje­lennék ez a művész : bezeg egysze­riben vége lenne a patikus meg a lódoktor dicsőségének. Mert Bátyo­kon ők ketten ejtik ámulatba karam­bol művészetükkel a naiv publiku­mot, bár hiszen ritkaság, ha olykor olykor egy tizes széria sikerül vala­melyiknek. Oszkár kivált a patikust utálta szívből, még pedig azért, mert következetesen letegezte és amikor az érettségi után hazament, az utcán barackot nyomott a feje búbjára, mint valami kis fiúnak. Erezte Osz­kár, hogy a patikus összezsugorod­nék, mint a megszúrt hólyag, ha valaki karambolban legyőzné. Mi len­ne, ha ő mérhetné a patikusra a meg­semmisítő csapást? Es — lám, ilyen furcsák az em­berek, Oszkár nem sajnált naponta egy koronát, néha kettőt sem, avég- ből, hogy megtanulja ezt a mester­séget. Elleste Promt úrnak nemcsak műfogásait, de még a mozdulatait is. Pár hónap alatt úgy belejött, hogy harmincas szériák már nem mentek nála ritkaságszámba. Kellőleg fel volt készülve tehát, amidőn egy júniusi reggelen vonatra ült. Zsebében doktori oklevél és ami Bátyok községben szintén pukkasz- tást fog okozni — arany óra. A sár­ga bőrkofferjában vagy öt külömbö ző rendű ruha. Szélestalpú amerikai cipők. Cilinder, monokli. zetünket, a népek nagy csatájá­ban, a népek nagy családjában olyan súlyos helyzete egy he- gemoiára hivatott nemzetnek sincs, mint a magyar nemzet­nek. Jóllehet hogy e nehéz na­pokban mind oda tömörülnek, hol védelmet találnak, a ma­gyar nemzet oltalma alá, lehet, hogy talán magukhoz is térnek, de nekünk magyaroknak min­den időben arra kell töreked­nünk, hogy fennhatóságunkat nemcsak hogy elismerjék, ha­nem mint gyermek édes any­jához, úgy ragaszkodjanak hoz­zánk. A mi alkotmányos nem cá- rizmusjogi érzületünk ezer éven keresztül sohasem nyúlt a meg- hódítottakkal szemben az erő és hatalom egybeolvasztó fegy­veréhez. Ezen fegyvert a ma­gyar nemzet nemhogy nem használta, hanem osztályos atya­fiaknak tekintette őket. A mi elődeink engedték, tűrték, hogy alkotmányunk védelme alatt ápolják, fejlesszék saját nyel­vüket, irodalmukat és nemzeti jellegüket. A hatalmas és nagy nem­zetek lassankint magúhoz von­ták és vonják még a velük kö­zösségben nem élő rokon né­peket is. A kicsi nemzetek úgy vannak a nagy és hatalmas nemzetekkel, mint a kis halak a cápával : menekülnek előle, mintha öntudatlanul adnák ma­gukat a moloch szájába. A bajuszát angolosra nyiratta. Szóval: a Mexikó-kávéház elegánci- ájat birtokbavette, elsajátította és büszkén ment haza, ragyogni. Ter­mészetesen, Elzára is gondolt eleget. Már nem szerette. Jóformán el sem bírta képzelni pontosan az arcát. De azon, hogy már nem szereti, hogy már közömbös előtte, nagyon nagy megelégedést és biztonságot érzett így fölvértezve, elégtételt vehet rajta. És megkérdezheti tőle, mert megkér­dezi, hogy: Nos, Elzácska, ugy-e, most hozzám jönne feleségül ? Milyen kár, hogy kereken elutasított, hogy egy büszke percben még a lehetősé­gét is kizárta ennek. Igen Elza most talán máskép gondolkozik. Az árvaság, no, meg a szegénység alkalmasint új élet felfo­gásra oktatták . . . Oszkár hazaérkezett. A vasúti ál­lomáson bérkocsi után kiáltott. De bizony hiába. Azzal vett elégtételt magának hogy hangosan meg je­gyezte : — No, ez a Bátyok még mindig egy utolsó fészek. Még kocsi sincs az állomáson. Otthon két dühös eb majd lekapta a tizkörméről. Apja és anyja rohantak elő a nagy lármára, és bizony nem ismertek rá az első pillanatban. — Ejnye fiam, megírhattad volna, melyik vonattal jösz. Kimentünk volna elibéd. Oszkár, szegény, meglepetést és örömet akart szerezni azzal, hogy jövetelét nem tudatta pontos időre. És ime ... de hát az a fődolog, hogy hazajött. Este, a vacsoránál, melyre hiva­talos volt a kántor is, meg a tanító Tudjuk, hogy nemzetisé­geink faji és nyelvi beolvadása, a magyar nép egyéni sajátsá­gainál fogva ma már rég be- végzett tény volna hazánkban, ha a nemzeti eszme és kultúra fejlesztésére nagyobb gond for- díttatott volna a múltban Az is igaz, hogy a magyar nem­zeti eszme fejlesztése és meg­szilárdítása tekintetében azon tanítóinkra, kiket hivatásuk ilyen nemzetiségi vidékekre helyezett, évtizedek mulasztásának hely­repótlása vár. De hát mi is tulajdonképen az a nemzeti eszme, mely a jelen háborús napokban örven­detesen jelentkezik nehéz köz­életünk minden fázisában ? Mi volna más, mint a hazájához való hű ragaszkodás! A magyar nemzeti eszme, magyar népünknek azon közös tulajdonsága, mely megtörhet- len alapul szolgál az ezeréves magyar jellemnek. Az az erő, mely Árpád alatt hazát, szent István alatt alkotmányt szerzett, az a testi és lelki erő, mely Nagy Lajos alatt az ország ha­tárat három tengerig terjesz­tette az az erő, mely Mátyás király korában kelet hódító ha­talmát törte meg, ez a lelki erő az ideális cél, mely felé tö­rekszik tetteiben, gondolataiban és érzelmeiben a magyar állam­polgár. Ez a lelki erő örökké élő fája a magyar nemzet hazasze­retetének, gyökeret vert a böl­is, megkérdezte, hogy mi van Bol- váry Elzával ? — Ha egy héttel előbb érkezel, láthattad volna az esküvőjét, felelte az anyja. — Férjhezment? Kihez? — A patikushoz. — Ahhoz a vén bolondhoz. — Ahhoz. Bizony, senki sem gondolta volna, hogy a patikus va­laha ebben az életben megházoso- dik. — Sorsát senki sem kerülheti el, — jegyezte meg tudákosan a tanító úr. Oszkár valami fájdalomfé­lét érzett. Úgy van, fájt neki, hogy Elza férjhez ment, még mielőtt bosz- szút álhatott volna rajta. Most már teljességgel nincs egyéb hátra, mint a patikust hiúságában lealázni. Jól rá verni egy párti karambolt. No, majd a napokban ... ha ugyan ott­hon van, ha nem ment nászúira. Biz az otthon maradt és ép úgy eljárogatott sörözni a nagykorcsmába, mint agglegény-korában. Másnap dél­előtt ott találkozott vele Oszkár. — No öcsém — szólította meg kedélyesen a patikus — vakáció, vakáció ? Hát mi újság ? — Letettem a doktorátust, bá­tyám uram. — Miből, hé ? — A jogi tudományokból. — Ejha! Nézd' csak, no nézd csak, kikelt a csirke a tojásból. A patikus utálatosabb volt, mint valaha. És Oszkár egyáltalán tapasz­talta hogy a törzsasztal tagjai — akik közé odaült — nem esnek le a székről azon való szent rökönyüle- tükben, hogy egy pesti úr, kivált egy doktor úr, egy levegőt kegyeskedig

Next

/
Thumbnails
Contents