Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 89. szám
1914. november 1. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 csőben, fejlesztettük az iskolában, ápoltuk a nép dalaiban és erősítettük a közélet lelki világában. Hazafiui érzelmeinknek oltára a hazaszeretet, melyen áldozni, melyért küzdeni, élni és meghalni, hazafiúi szent kötelesség. A mi derék tanítóink átérzik, hogy ezekben a nehéz napokban reájuk is kettős munka vár, u. m. megszerettetni, édes zengzetes nyelvünket, megszerettetni nemzeti jellegzetes jó tulajdonságainkat, átültetni és nevelni hazánk szeretetét. Tudjuk, hogy a mi tanítóink e tekintetben hivatásuknak magaslatán állanak, meg is teszik és teljesítik is hazafiúi kötelességüket, de ezekben a háborús napokban még inkább kötelességük, midőn a külső behatások is a sziveket fogékonyabbá teszik, hogy hazánk iránt való szeretetben neveljék gyermekeinket. Szent kötelesség vár a mi tanítóinkra, lelkesíteni a gyermeksereget, hogy azok lelkesedése felmelegítse a szülők kebelét. Ma midőn a költő szavaival: „Mindnyájunknak el kell menni“, midőn fiaink, testvéreink, apáink mind-mind oda vonulnak, hol hazánk létéért, szabadságáért halállal fizetnek. Amidőn tanítóink egy része ott harcol és küzdenek a magyar nemzet önállóságáért: itthon maradt tanítóink átérezve a jelennek s nemzeti életünknek forszíni velük. (No de majd adok én nektek, sült parasztok — gondolat Oszkár.) — Gyógyszerész úr, még mindig szeret karambolt játszani ? — Hát éppen csak. — Mérkőzzünk meg egy csöppet. — Nem bánom. Odament a billiárd-asztalhoz. Régi szerszám volt, össze-vissza foltozva. A golyók különféle nagyságúak és egyik csorbább a másiknál. A dákók meg valóságos bütkösök. — Ejha, be ócska szerszámok: — jegyezte meg fitymálva Oszkár — ilyet Pesten nem mernének a vendég kezébe adni. Hozzáláttak. Oszkár nem tudott bánni tökéletlen szerszámokkal. A legegyszerűbb ziccereket kihagyta. Három poént sem csinált, amikorára a patikus megnyerte az ötvenes játszmát: — Érteni kell eh hez kis öcsém! — mondotta büszke gúnnyal, majd igy folytatta : — Ezek a pesti fiatalemberek, ezek a csirkék, alig hogy kibújtak a tojásból, már azt hiszik, hogy köny- nyen elbánnak velünk falusiakkal. De nem addig van ám! De nem ám 1 • . . Oszkár alaposan megrövidítette a falun való tartózkodást. Két nap múlva rohant vissza Pestre, vissza a Mexikó kávéházba. Úgy érezte magát, mint aki csaját veszített. dúló pontját, kettőzöd munkássággal igyekeznek a hazaszeretetnek magasztos szent tüzét éleszteni és fejleszteni a gyermeki fogékony kebelben. Olyan államban, hol nincsenek elágazó irányban működő nemzetiségek, az iskolai nevelés csak folytatása lehet a családi nevelésnek, mivelhogy a nemzeti eszme alapvonása, gyökere már bölcsőben megtalálja táplálékát. A mi derék tanítóink hivatása megfigyelni a gyermek kedély világát, vájjon nem kell-e előbb lerombolni a gyermek szivében, lelki világában az idegen nemzetiségi eszmék bálványoltárát ? Nem szabad, nem lehet felednünk, hogy az iskola mindenütt a magyar nemzeti eszme őrtüze, melyet a honszeretet melege éleszt és táplál. Maga a tanító a nemzeti állam eszme őrállója, békeállományban levő, de folytonosan fegyverben álló kulturharcosa, aki sohasem téveszti szeme elől szent célját, szívben, lélekben, nyelvben és érzelemben magyarrá tenni kivétel nélkül a haza minden polgárát. Amily nagy fontosságú tényező a nemzeti eszme szempontjából az iskola nevelő hatása, ép úgy fontos a tanító társadalmi érintkezése is. A magyar nemzeti eszme érdekében mélyreható föladatuk van a tanítóknak. Meg kell nyerni a magyar nemzeti eszme számára azokat a kartársakat is, akik nem a közös cél, nem a magyar állam eszme felé törekszenek. Meg kell ragadnunk jelen háborús napjainkban az alkalmat, midőn mindnyájan egy cél felé a haza megmentésén fáradozunk, hogy megnyerjük a magyar állameszmének. De azokat, akik mint egy fekély a testen, ellenünk törnek, el kell tiporni a magyar társadalomnak. Ily módon, ily munkakörben igazán apostola a magyar nemzeti eszmének a tanító, igy emelkedik fel nemzeti föladatának magaslatára. így lehet reményünk, hogy a véres világháborúból újra születve a magyar nemzeti állam évezredekre szóló nagy épülete meg fog szilárdulni, melynek építéséhez egy-egy kődarabbal a magyar tanító is hozzá járult. Pataky Béla. TOLLHEGGYEL Őrségen. A napokban szerencsém volt, mert éjjel 11-től 1-ig voltam kirendelve őrségre. A polgárőr ilyenkor beül a Központiba, mely legközelebb van a rendőrkapitányi hivatalhoz, megiszik három feketét, közbe két spriccert, elolvassa az összes lapokat és észre sem veszi, mikor a Princ Eugén mars tüzes zenéje közben az óra eléri a háromnegyed 11-et. A polgárőr ilyenkor fizetve távozik, illetve távozva fizet. Mondhatja ugyan azt is, hogy „Viszontlátásra“, de ha már nem legényember, rendesen „Jó éjt“ szokott kívánni, mit kórusban rezonál a pincéri had. Alig néhány lépés a rendőrség, hová kemény léptekkel dobban be a polgárőr. Ha a biztos urat, vagy valamelyik parancsnokot ottalálja az ember, akkor szalutálva tiszteleg, ha nem, nem. A kollegákkal kezet szorítunk ; akit nem ismerünk, annak elmormoljuk a nevünket. Hangosan mondani már csak azért sem szükséges, mert hisz a parancsot tartalmazó lapon a nevek rajta vannak s aki kiváncsi a nevünkre, egyszerűen leolvassa onnét. Kardot kötünk. A kardszíj egyszersmind a pisztolytartó szíjjá is. A kardok félelmes rendőrkardok, a pisztolyok jól megtermett negyvenkettesek, — de hosszában! Jaj annak, akire ráemeljük ! Hátha még töltény is van benne ! Rendesen olyan kollégáim vannak, akik pontosan megjelennek a kiindulásra. Felhúzzuk a nemzeti karszalla- got, mégegyszer áttanulmányozzuk az őrjárati utasítást, azután kilépünk a nagy éjszakába. Jobbfelől, a meleg, ragyogó kávéház tükörablakai mögött még hangzik az induló, de mi nem annak az ütemére szedjük a lábunkat, hanem a rendőröktől eltanult kényelmességgel lépünk egyet-egyet. Két óra nagy idő, nem kell sietni, különösen őrváltás után. Befordulunk az első mellékuccába és csakhamar künn vagyunk a Hon- véd-ucca alacsony házai közt. Kardunk megcsörren időnkint a kövön, néha kezünk a revolver tartójára téved, (csupa szokásból), szemünk fürkészve tekint jobbra-balra. Az ablakok sötétek. A polgárok nyugodtan alhatnak. Ha egy-egy ablak mellett megállunk, kényelmes horkolás hangja üti meg fülünket. Majd a Rozália-uccába kanyarodunk. No ebbe nem volna jó offen- zívába lépni az ellenséggel! Ahány ház, annyi búvóhely, szöglet, sarok, sikátor. Ha világosság nem volna, mit a jó kis villanykörték néha-néha nagyot halványodva nyújtanak, ugyancsak el lehetne tévedni. De mért is pislognak időnkint azok a kis körték, amik e tájon a városiasság egyetlen hirdetői ? Talán álmosak már, vagy a szemüket dörzsölik láttunkra? Vagy jeladás akar lenni, hogy vigyázzon az, aki utunkba kerül ? Bizony annak alaposan a szeme közé néznénk. A Petőfi-uccára értünk ki. A kis Rozália-kápolna merev tornyocskája mintha beintene most a Mária Teréziáról elnevezett szeles Csillag-uccába. Pár lépés és ott vagyunk. Mintha emberi hangokat hallanánk ! Vigyázz ! Oszolj ! A vezetőnk az uccaközépen, mi jobbról-balról a két gyalogjárón. A szemünk kimered. A hangok mind közelebbről hallatszanak. Egyszzerre csak megállók az egyik szürkére festett kapu előtt. Társaim is odajönnek. Ugylátszik, most tért haza a gazda. Nagyokat kurjant és szidja az asz- szonyt, aki olyan soká nyitja ki a konyhaajtót. Halljuk már a menyecske nyelvelését is : — Hogy a rossz üssön beléd, te korhely. Már megint a korcsmából ? Hát mit gondolsz, lopom a pénzt rád, te nyavalás . . . Gyere csak, gyere! Káromkodás ... Edényzörgés . . . No itt nincs mit keresnünk. Egyszerű családi ügy, amibe a mi személyünkben képviselt hatóság nem szólhat be. Gyerünk tovább! Most a Simor-ucca tátogatja torkát mifelénk. Komoran nyúlik fel egyik oldalán a belvárosi Olvasókör készülő palotája. Lassan kocogunk a sötét ablakú házak mellett. íme, egy helyütt világosság szüremlik át a fehér függönyön. Gyereksírás . . . A Kossuth Lajos uccában épen a katonai őrjárat is elhaladt előttünk. Sehol egy lélek. Felnézünk a csillagokra. Pislognak ők is, nyugalmas a város, nincs mit bámulniok Esztergom tájékán. Még egy-két uccát megjárunk, egy-két cigarettát elszívunk és a belvárosi templom órája üti a háromnegyed egyet. Lépéseink az őrváltó helyre visznek vissza. Nemsokára jön az újabb őrváltás. Kézszorítás. Egy-két vidám szó. Elmondjuk a későn hazatérő polgár fogadtatását, konstatáljuk, hogy más semmi gyanúsat nem észleltünk azzal „Jó reggelt!“ kívánva, most már elég szaporán taposunk vissza a kapitányságra. Ott letesszük a kardot, a pisztoly, levetjük a karsza'lagot. — No, nem jön egy feketére ? szól az őrvezető úr nyájasan. — Köszönöm, aludni kell mennem. Tetszik tudni ... az asszony. — Aha. De csak nem fog megismétlődni a Csillag-uccai jelenet? No jóccakát! — Jó reggelt! Szép álmokat! S én jobbra megyek, ők balra. Kujon. H3I HÍREK. Ing A primási udvarból. Csernoch Jánoz dr., bíboros hercegprímás hétfőn, azaz' Halottak-napján a főszékesegyházban engesztelő istenitiszteletet tartott, kedden pedig ismét a fővárosba utazott, hol szerdán d. e. 11 órakor adta át a Vöröskereszt Egyletnek a Kasszelik-féle kórházvonatot meghívott közönség jelenlétében. Az ifjúság kegyelete. Az esztergomi főgimnázium ifjósága vasárnap délután kegyeletes módon emlékezett meg elhunyt tanárairól. Testületileg vonult ki a belvárosi temetőben levő sírbolthoz, hol a tanuló- ifjúság nevében Etter Jenő VIII. o. t. szép szavakkal méltatta az ünnep jelentőségét és az ifjúság kegyeletét. A beszéd előtt és után az énekkar adott elő megható gyászénekeket Neményi Károly énektanár vezetése mellett. — Hasonló módon áldozott a kegyeletnek a tanítóképző ifjúsága is a szentgyörgymezői temetőben nyugvó Guzsvenitz Vilmos volt tkp. igazgató és Somogyi Károly kanonok, a tápíntézet megalapítójának sírjánál. Három milliós adomány. Csodálkozunk ugyebár ezen impozáns szám fölött ? Vajon ki adhatja ? Az, akinek van. De hányán vannak, kik adhatnának és nem adnak. Ám a katholikus papság megint az ország nagyjavadalmasai és nagytőkéséi között a haza szorongatott napjaiban jó példával jár elől. Tudvalevő, hogy a háború kitörése óta minden egyházi javadalmas sok ezer és tízezer koronával járult hozzá a hadviselés céljaihoz, hogy pl. a szent Benedek- rend 200.000, a zirci-rend 80.000,
