Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 89. szám

Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 89. szám. Csütörtök, november 5. POÚTIM és TBR5fíDF)LMILfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LÁPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Közpénzek kezelése. Szomorú dolog, de való igaz, hogy a közpénzek keze­lésének kérdése mindig idő­szerű Magyarországon. Ennek átlátására nem kell több, mint kissé szemmel tartani napilap­jaink hir- és bűnügyrovatát. Meggyőződhetünk onnét, hogy alig esik meg nap, melyen ná­lunk itt vagy ott a közpénzek gondatlan, bűnös kezeléséről, sőt eltulajdonításáról ne ol­vashatna az ember. Mintha nem is egyes emberek szórványos eltévelyedéseiről, hanem egész rendszerről volna szó a közva­gyon gondviseleletlenségében, bitangolásában, elsikkasztásá- ban. Mert vége-hossza nincs a „hűtlen kezelés“ eseteinek. A kisebbek már fel se tűnnek. De a nagyok sem keltenek erősebb izgalmat. — így volt és így lesz ! — mondogatják a flegmatikusabb szemlélők — ezen már nem lehet segíteni. — Nem lehet segíteni ? Hát van-e oly ragály, oly járvány, melynek a modern korban ne tudnók útját állani ? A halálon kívül mindennek meg van ma az orvossága. A hűtlen pénz­kezelés ragályának is meg van az ellenszere, csak alkalmaz­zuk okosan és kellő időben. Ha még mentek vagyunk tőle, ta­nuljunk védekezni mások pél­dáján ; S ha már kiütött kö­zöttünk, okuljunk magyar szo­kás szerint a magunk ká­rán. A legújabb városházi szen­zációs „eset“ szinte magától kényszerít bennünket, hogy az orvoslás ügyéről gondolkozzunk s módozatokat keressünk jövő­beli biztosításunkra. I Teljesen fölösleges itt min­den moralizálás, minden tragi­kus sopánkodás. Nincsen he­lyük a kétes vádaskodásnak és hívatlan felelősségre vonások­nak sem. Csak arról legyen szó, mit szükség tennünk, hogy a városi közvagyon bűnös meg­károsítását emberi számítás sze­rint lehetetlenné tegyük. Régitapasztalat és közmondás, hogy „jó bor, pénz, szép asszony jámbort kivan őrzésre“. Jámbort, azaz : egész embert, tisztakezű embert, józanéletű s feddhetlen jellemű embert. Közpénzek sáfá­rának nem hogy megválasztani, de ezeknek még a közelébe se vol­na szabad engedni olyan egyént, kinek akár a múltjához, akár a jelenéhez valami, még oly cse­kély gyanú is íérkőzhetik. Ne mondja senki, hogy — keress, ha találsz ilyet! Mert még van­nak becsületes emberek Ma­gyarországon, vannak Eszter­gomban is ! De legyen a közvagyont ke­zelő tisztviselő bátor a lehető legkifogástalanabb jellem, mind­amellett a legszigorúbb ellen­őrzés alatt álljon szünet nélkül. Pénz dolgában, ha másé, nincs sógorság, komaság, még test­vériség sem ! Ott még az öcsém vagy bátyám számára sincs se engedmény, se elnézés! A ro­kon olyan, mint a legidegenebb idegen. A magam pénzét ille­tőleg megbízhatom abban, ki­ben nekem tetszik; másokét, a közpénzt illetőleg soha senki­ben ! Mert hiába, szentigazság, hogy „olvasva jó a pénz“, va­gyis gondosan takargatva, sze­mesen vigyázva, éberen megő­rizve. És ha ez áll az én pén­zemre, még inkább állani fog a közös vagyonra. Ezen a kettőn : a kezelők „Esztergom és Vidéke“ tárcája. ŐSZI VIRÁGOK . . . i. Valamit oly titkon, Szívszorongva sejtek . . . Hervadó virágnak, Hulló leveleknek, — Amint leperegnek, — Könnyeket is ejtek. Iái ez a sejtelem, Mi e titkos álom ? Talán a szerelmem, Talán a halálom . . . II. Letéptem pár szál őszi virágot S elküldtem titkon valakinek, Ne nyíljon többé, ne díszelegjen Lelkem kertjében már senkinek. Halálra szántan, bús haloványan Hervadjon el a szeme előtt, Utolsó kínos sóhajtásával Helyettem utólszor köszöntse őt. Sápadt szirmait vegye kezébe, (Haj leperegtek hangtalanul,) Este, ha fekszik, tegye szivére Sírni ha nem tud, majd megtanul. Éjszaka csendjében keresse őket, Helyettem keresse, könnyeivel; Első szerelme nyíladozását Felejtő szívvel temesse el. III. Nyáridők reggelén ébredő szívvel Napsugárból szőttem álmaimat, Tarka mezőkön reszkető gyönyörrel Téptem le a nyíló virágokat. Édes-bús madárdal ringatta lelkem, Szerelmes szellő elaltatott — De felriadva, látom: nincsen virágom! Szerelem... Madárdal... mind elhagy ott... Őszi idők járnak! — a nyári álmok Rózsaszín felhőkként tovaszállnak; Kopár mezőkön hervadó virágok Borult ég alatt remegnek, fáznak, S velem együtt napsugárra várnak. Imre. Mérkőzés a patikussal. Irta: Kanizsai Ferenc. A fiatalember, aki most a robogó vonaton hazafelé igyekezett, már régóta nem járt otthon, a falujában. Idestova négy esztendeje, ami az if­júság éveiben nagy idő. Ő is, az apja is, alig győzték várni a viszont­látásnak, bár lassan, de mégis elér­kező napját. Az öreg Balta Mózes kékfestő-mester avégből, hogy büsz­kélkedjék a fiával, hogy elvigye erre is, arra is, hogy mutogassa itt is, ott is: no ugy-e urat neveltem belőle ? Balta Oszkár pedig avégből, hogy szemébe nézhessen a falunak, a falu magahitt, gőgös potentátjainak és főleg a büszke és elbizakodott Bol- váry Elzának. Akkor, négy esztendeje, Balta Oszkár halálosan beleszeretett a fiatal leányba. Hogyan is engedhette meg magának e merész és kilátástalan érzelem elhatalmasodását ? Talán amiatt a vak elbizakodottság miatt, mely az érettségi bizonyítvány meg­szerzése után néhány hétig az ifjakat jellemzi. Már mindegy, de tény, hogy a fiú egy este, akkor négy eszten­deje, különös véletlenkép kettesben sétálva a leánnyal az uccán, egész váratlanul igy szólt hozzá: — Elza, Szerelmes vagyok ma­gába. Várjon rám. Négy-öt év múlva feleségül veszem. A leány felkacagott. — Csak nem gondolja komolyan ? Hogy is képzelheti, hogy én felesé­gül mehetnék egy kékfestő mester­ember fiához? . . . Igen ezt mondotta a leány. Azóta sok minden történt. Az öreg Szálkái, a község érdemes bírája meghalt, és mostan Bús Illés a biró.. A régi követ megbukott és egy fiatal pesti fiskálist választottak meg helyette. (Nem adok neki tiz esztendőt — vélte Balta Mózes — ezt is kiütik a nyeregből. Még pedig a fiam !) De nini, el ne felejtsük, meghalt bizony Bolváry Gáspár fő­szolgabíró is, nagy szegénységben felejtve özvegyét és leányát. (Talán már nem is olyan gőgős az az Elza.) Öreg Balta Mózes már több Ízben hívta haza, terjedelmes levelekben a fiát aki azonban megmaradt elve mel­lett és mindannyiszor azt válaszolta, hogy amig doktori cime nincs, addig nem megy haza. Igazában más oka is volt. Az egyetemi évek alatt sokat nélkülözött. Nem volt egy jóravaló ruhája. Már pedig azt akarta, hogy mindenképpen, még külső megjelenésével is elkábitsa, irigységbe ejtse a falut, melyet, hite szerint gyűlölt, de voltaképpen sze­retett. Csak ideálokért hoz az ember nehéz áldozatokat. Ideálokért melyek­ért rajong. És Balta Oszkár, tengőd­vén négy esztendőkön át lecke-adá­sokból, cimszalagirásokból és más sovány keresetekből, mindig rendel­kezett annyi lelki-erővel hogy a falu

Next

/
Thumbnails
Contents