Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 88. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 88. szám. Vasárnap, november 1. POLITIHRI és TRRSRDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMŰNKATÁRSAK: DR RÉTHE1 PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Azokról, akikórt könnyezünk. A múlandóság emlékeztető ünnepén a végtelennek gondolata reszketteti meg lelkünket s a jövő titokzatosságával döbbenti meg. Amily mélyre nyúl a halál csontkeze az emberiség sorsának intézésében, époly mélyreható jelentősége van a túlvilági élet eszméjének. És amint a természetben minden kiegyenlítődésre törekszik, a hegyek leomlanak, hogy a völgyek beteljenek, épenúgy az elmúlás fájdalmas gondolatát az örökkévalóság reménye enyhíti és egyenlíti ki. Hosszú, kígyózó vonalakban húzódnak ma az emberek s minden fekete vonal a temetőben végződik. Ma még maguktól mennek, holnap már őket viszik és kisérik. Ma még a kapun kívül hagyják hiú gon- tolataikat, tetszelgő vágyaikat, a földi élet kényelmesebbé tételére irányuló ravaszságaikat és önző terveiket, holnap már mindezt magukkal viszik s rántják a sír mélyébe. S a kísérők elméjében csak az elhunytnak jó vagy rossz emléke marad hátra, vagy igazában a megbocsátás, melyet minden halott iránt érezünk, s egy ür szivünkben, melyet betölteni nehezen, vagy többé épen nem tudunk. És jövőre már a mi sírunkhoz is zarándokol a kegyelet s míg megilletődve sóhajtja utánunk a Fuit-ot, reszketve gondol saját múlandóságára. S még jó, ha elmondhatja: non omnis moriar, nem halok meg teljesen, mert élni fogok alkotásaimban és utódaimban! És ez nagy vigasztalás, mert a teljes haláltól, a végleges megsemmisüléstől természetünknél fogva irtózunk. De gyenge fizetség azok szamára, kik a jót nem kényszerből, nem fitogta- tásbol, hanem az örök eszméért tiszta önzetlenségből cseleked- ték. Ezeknek csak az öröklét adhat vigasztalást s az örök igazság oszthatja számukra az el nem múló jutalmat. És most nézzünk egy másik képet, egy másik menetet. Itt már nem fekete szint látunk, hanem kékesszürkét, de hosz- szú, végnélküli vonalban. És eszünkbe jut a gyermek-temetés, melynél az egyház kékes szint használ. Mert hát korábban haltak meg, mint a természet rendje kívánja. És a pap, és a hívek éneke sem oly gyászos, mert angyalt temetnek. £ hallgassuk csak : küzdő katonáink éneke is diadalmas, mint a Kolosszeum keresztény mártírjaié. És maguktól mennek, kemény lépésekkel, fölmagasztosult lélekkel át a halai kapuján,* őket már nem bántják kicsinyes, önző gondolatok, csak a haza üdve, boldogsága hevíti őket. Mert ők tudjak, hogy nem halnak hiába, hogy nyomukban új élet fakad, a nemzet újjáéledése és fölvirulása ! És ma, mikor a földhöz tapadt lelkeknek minden örömét megkeseríti a halál gondolata, a csatatér hőseinek példáját állítom követésre : mert csak a legszentebb eszmék adhatnak tartalmat az életnek, s teszik könnyűvé, örömünneppé a halált. , És találunk-e szentebb eszméket a haza javánál s az örök Igazságnál ?! Amaz a nemzet életét és boldogságát biztosítja az idők végéig, ez pedig az egyént vezeti a lelkében ápolt isteni sugarakon az örök boldogság Napjába. És e gondolat megtisztítja elménket, megjavítja életünket, rózsaszín szegéllyel vonja be a felhők alkotta gyászfátyolt s szivárványt varázsol könnyeinkre. A csüggedő, szenvedő, tépelődő léleknek megnyugvást ad, az ellentéteket kiegyenlíti s a haldoklókat hősökké avatja. „EsztsTgom és Vidéke“ tárcája. Temetőben . . . Legendák zenéje zeng a levegőben, Mikor ma ott járok künn a temetőben . • . Múltban is kimentünk. Arcunk bánatos volt Eátyolt vont szemére Lelkűnkben az égbolt. Sírokra tekintve Kicsordult a könnyünk . ■ . Hol a könny a szemből ? Hol a régi könny ár ? Talán az idén már Holtaknak se könny jár? . . Északon és Délen dúló nagy csatákban Ahol most dong a föld magyar lábak alatt; Hol a honvédhuszár kardélén halál van; Hol az orosz és szerb kész halálba szalad; Hol dübörögnek a Vészszavú ágyúk, Hol leteríti a Srapnel az ellent, Hol fut az élet, Puska szavára, S néma ajakkal Hullnak a holtak • Ott mind hősök járnak, acéllelkü hősök . . . (Mintha csak legendát olvasnánk felölök) Régi nagy-nagy ősök sírjukból kiszálltak ■' Eljöttek harcolni a hazáért újra Hallván, hogy a magyar kürtjét harcra fújjaEljöttek lángoló hazaszeretettel, Hogy megerősítsék minden katonánkat. Ezért nincs úgy könnyünk, Kevesebb a gyászunk: Mikor az idén a Temetőben járunk . Vince Múlandóságunkról. (Halottak ünnepére.) Irta : Dr. KőrÖsy László. Halottak ünnepén válóban eszünkbe jut a mi múlandóságunk is. A néma temető ilyenkor megszólal. Ha- lottaink pedig emlékeztetnek a mi biztos sorsunkra is. Tömérdek sirkövön olvasható ez a felirat: „Itt nyugszik az Urban!“ Valamikor egy ausztriai úrral jártam az esztergomi temetőt. Túdott néhány szót magyarul és igy megértette, hogy mit jelent az első két szó: — Hier ruhet . . . Hanem az Urban szó már zavarba hozta. Azt hitte, hogy Esztergomban majd minden harmadik család Urbán-familia. A mi nemzeti nyelvkincsünkben sok érdekes változatosságot találnak az elmúlásról: — Elhagyja az élet (a haldoklót.) — Elhagyta életét (aki meghalt.) — Elköltözött (jobb világba.) — Elvette örök jutalmát. — Elhagyta a siralomvölgyet. — Ez ez érdekes metafora a Salve Regina c. régi imádságokból ered, ahol a mi világunk neve: „lacrimarum vallis“, (a könnyek völgye.) Vigasztaló kifejezések ezek is : — Az Isten itélőszéke elé került. — Az örökkévalóságba költözött. — Kilehelte lelkét. — Lezárta szemét mindörökre. — Végső órája ütött. — Az örök dicsőségbe utazott. — Örök álmát alussza. — Örök nyugodalomba tért. — (A vallásos fölfogás a másvilágot itt a mi világunk örökös munkájával állítja szembe.) Jobb létre szenderült. — Magához hívta az Isten. — Szive megszűnt dobogni. — Vége van ! Végsőt mosolyog (a gyermek), — Végsőt sóhajt (az aggastyán). Első keresztényeink a római katakombákban ilyenformán jelölték meg a vértanuk sírját: R. I. P. (Re- quiescat in pace ! Nyugodjék békében ! Ma is használatos vallási szertartásunkon.) Az elmúlás percei gyakran pedig rendkívül jelentőségesek. A kiváló szellemek utolsó fellobbanása valóban öröktüze gyanánt világít ma az utódok előtt is. Megindító esemény volt, mikor a világ legnagyobb képiróművésze, Rafael, utolsó perceit élte, épen Krisztus urunk fönséges menybemenetelét a transfigurációt festette. Petrarcát, a nagy olasz költőt, könyvtárában lepte meg a halál. Rousseau, a francia filozófus, virágos kertjében halt meg. Addison, az Istentagadó angol főúr, utolsó percében ezt sóhajtotta: — Ilyen nyugodtan mint én, csak megtért ember halhat meg. Alfieri, halála előtt huszonnégy órával, gyóntatót kért. — Látogasson meg lelkiatyám holnap — mondta neki — mert úgy érzem, hogy még huszonnégy órám van. Másnap, mikor már hülni kezdett, fölvette az oltáriszentséget, azután ezt suttogta : — Szorítsa meg kérem a kezemet. Most halok meg. Quior, a világhírű színész, ezt rebegte: — Csak már vége volna ennek a tragikus jelenetnek 1 Remélem, hogy ezt is sikerrel fogom végig játszani. Haller, a nevezetes német orvos, a saját ütőerét tapogatta :
