Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 85. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1914. október 22.

háziak legjobban felfogott érdekében kívánhatunk.

Bizonyára akadnak még a városban nagyobb helyiségek, melyek alkalmasak a katonaság befogadására : irányítsuk azokra a figyelmet, csak középiskoláinkat mentsük meg.

Gondoljuk el, hogy ha ezek most két hónapig szünetelni fognak (s ki tudja előre, hogy csak két hónapig fognak-e!), akkor az eddigi tanítás eredménye jóformán teljesen elveszett. Két hónap múlva újra kezdhetjük; s csak a jó Isten tudja, megint meddig vihetjük. Vagyis ilyen formán ki vagyunk téve, annak hogy egész esztendő elveszhetik szülőkre és ifjúságra nézve egyaránt.

Vagy ezt mi semmibe vesz- szük ? Lehetetlenség. Hiszen a mai drága világban, ha semmi egyéb, legalább a kárba veszett költségeink indíthatnának bennünket érdekünk megóvására.

Ha az elemi oktatás némi haladékot szenved a háború miatt, az nem olyan nagy baj, — bár ez is sajnálni való — de középoktatásunk menetének megakasztását semmi szin alatt se volna helyes eltűrnünk. Különösen, mikormég mindig vannak

roformos világtól. Jókedvűen várom a holnap reggelt. Megyek vissza a csapathoz.

A pajtásom szegény nagyon oda lehet. Egész éjjel forgolódott ágyában. Az apáca gyakran megnézi a beteget. Fütyörészve öltözöm véres mundéromba. A beteg pajtás szomorú sóvárgással nézi öltözködésemet.

— Pajtás, — szólal meg erőtlen hangon, — gyere ide az ágyamhoz.

Odamegyek.

— Ülj le pajtás. Holnap úgyse ülsz le mellém.

Lázas, forró kezeivel meg fogta jobb kezemet.

— De jó néked! Friss vagy, egészséges vagy. Holnap kimész a verőfényes világba. Áldhatod az Istent.

Nem értem meg szavait. Válla- mat vonogatom.

— Minek áldjam! A nélkül is meggyógyultam volna.

— Nem igaz. Az Isten segedelme nélkül te is pusztultál volna, mint én.

Ráhagytam. Heves köhögés fogta el. Befordult a fal felé s mérgében zsebkendőjét dugja a szájába, hogy a köhögést elfojtsa.

Ebéd útán bejön az apáca. Szegénynek sok a dolga. Éjjel nappal talpon van. De azért többször bejön a terembe.

Mosolyogva jön felém. Apró vékony, meleg kezével megszorongatja kezemet.

— Örülök, hogy ismét egészséges.

— Magam is kedves nővér . . . De egyet sajnálok legjobban.

a városban a katonaságnak megfelelő tágas helyiségek !

A belügyminiszter a napokban rendeletet bocsátott ki, melyben erősen hangoztatja, hogy iskolák lefoglalását csak a legvégsőbb esetben kell megengedni. A miniszterelnök meg átírt a hadügyminiszterhez e rendelet zavartalan végrehajtása érdekében. És mi a következmény ? Az, hogy minden teketória nélkül jönnek foglalni iskoláinkat.

Esztergomiak, miért nem gondoskodtok védekezésről, míg nem késő ?

Morc,

Egy leány gondolatai.

Irta : Pillangó.

Ősz van.

Hullanak a falevelek. Az utolsó virágok küldik hozzánk búcsú üdvözletüket, az ereszek alól kiköltöznek a csicsergő kis lakók s fönt a magas légben mégegyszer visszatekintenek mintha mondani akarnák: „ne búsuljatok csak rövid időre hagyunk itt benneteket, nemsokára visszahozzuk a virágillatot s madárdalt.“ Azután szállnak messze keletre hol derű s napfény van, hol az ég kék azúrját nem borítják sötét fellegek. Nemsokára jönnek a nedves ólomszürke napok.

Az apáca. kérdő tekintettel néz reám.

— Mit?

— Hogy elhagyom a kedves nővért. Úgy megszoktam közellétét. Nagyon, de nagyon jó volt hozzám.

— Gyenge pirosság ömlött végig arcán.

— Lássa, ez az én fizettségem. Ezért teljesítem boldogan apáca kötelességemet.

Elmosolyodtam.

— Olcsó napszám ez. A mai világban nem fizetődik ki. De azért gyönyörű életcél.

Nem felel rá semmit. Elmerengve szegezte tekintetét a kloroformos padlóra. Aztán hirtelen kebléhez nyúl.

— Nézze, mit adok.

S apró kezeiben valami megcsillan. Forint nagyságú emlékérem. Az egyik oldalon Szűz Mária kis Jézussal a karján. Madonna kép.

— Olyan mint a kedves nővér.

Tiltakozva bólintgat fehér lebernyés fejkötős fejével.

— Ilyet nem szabad mondani. Tudja, az bűn. Én csak egyszerű szolgálóleánya vagyok ennek a Madonnának.

Kezembe veszem az érmet.

— Magának adom emlékül.

— Aztán mit csináljak vele, — kockáztatom meg a kérdést.

— Hordja a keblén.

— És?

— És a Madonna megóvja az ellenség golyójától.

Elmosolyogtam. Az apáca elkomolyodva kérdi.

— Nem hiszi ? Pedig úgy van.

— És mindenkit megóv ?

— Igen.

Egy ilyen kellemetlen nyirkos őszinapon, mikor szakadatlanul zuhogott az eső kinéztem az ablakon. Szomorú szürke falak nagysötét ablakaikkal komoran meredtek rám, üresek voltak az uccák csak itt-ott bukkant föl az ucca szögletén egy- egy fekete alaknak a szilhuetjje.

A gondolatok egész raja kóválygott fejemben. De hisz nem csoda, mikor az események egész zöme zúdult ránk, csupán egy pár hét leforgása alatt. Az eső még jobban veri az ablakot, a szél vad dühhel s ordítással söpri végig az uccákat.

Fölsóhajtok, mert hazám fiaira gondolok kik ott messze földön halálmegvető elszántsággal küzdenek. De ne legyünk gyöngék ; keményítsük meg szivünket felejtsük el egy pár pillanatra szeretetteinket kik vérükkel öntözik a földet s kik életüket álldozzák föl.

Mikor egy vándor letekint a hegyről völgybe s lábainál megpillant egy égő falut az első percben megretten. Maga előtt látja a kezeiket tördelő asszonyokat, a romba dőlt házakat s az elpusztult vagyont, hallja a jajkiáltásokat s az állatok iszonyú bömbölését. De ezek a képek gyorsan, mint a felhő, vonulnak előtte, arra gondol s lelki szemeivel már látja is a rongyos szalmaviskók helyén a szép fehérre meszelt házakat fölépülni, amelyek piroszsindelyü tetejükkel már messziről integetnek a fáradt vándor elé.

Mi is tegyünk úgy mintha a valót egy könyvben olvasnók, amely egy idegen népnek a küzdelmeit állítja elénk. Ha elolvastuk a könyvet,

— Mert én kálomista vagyok.

Az apáca nem jön zavarba.

— Nem tesz az semmit.

— De hátha megharagszik kedves nővérre a Madonna, hogy egy kálomistának adta ezt az érmet ?

— Ó nem ! A szűz Madonnának határtalan jó szive van. Az mindenkit tud szeretni.

Megvakartam a fejemet.

— Bajos ezt elhinni.

— Pedig úgy van.

— S ő maga akasztja nyakamba a hosszú selyem szallagon lógó Madonna érmet.

— Ide tegyük a szive fölé. Legalább nem fogja a golyó.

S olyan meggyőzően beszél, hogy kezdek hinni szavának.

— Imádkozni fogok a szűz Madonnához, hogy védje meg önt minden bajtól.

— Köszönöm kedves nővér.

III.

Szept. 20.

Hiába csak ! A végzet nem akar takarodót fújni. Újra megmenekültem. A muszka golyó ügyesebb volt. Okosan jött felém, de irányt vesztve egy hüvelyknyire hatolt a mellembe.

Mélyen tűnődöm azon, vájjon melyik Madonna volt az őrizőm. Az égi, vagy a földi Madonna. Tán mindkettő.

. . . Őrjítő pillanatok voltak azok. Pokoli koncertben nyomultunk előre. A srapnelek úgy sírtak fejünk felett, mint száz kandúr macska. A golyók záporeső módjára hullottak körülöttünk.

De mi csak mentünk előre vakon.

tegyük félre és gondolkozzunk ; igen, gondolkozzunk higgadtan és lássunk tisztán úgy, ahogy az egy magyarhoz méltó.

De sajnos be kell vallani, sok nagyon sok azok száma, kiket egy röpke hir balga beszéd vagy csupán kombináció hallatára a félelem, gyávaság lep el. Viszont sokan vannak olyanok, kik most, midőn fegyvereinket még csak győzelem koszoruzza s midőn katonáink hírneve úgy ragyog mint napfényben a gyémánt, meghúzzák magukat egy kávéház szögletében s fekete kávéjukat szürcsölgetve s a blattot verve versenyeznek a rémhírek gyártásában s azon törik fejüket, hogy melyik vidéki rokonukhoz menekülnek majd, ha . bejön Budapestre a muszka.

Mikor azután kielégítették vágyaikat kilépnek az uccára, hogy ott szétszórják azt, mit odabenn kifőztek. Mint a szél a papirszeleteket fölkapja s viszi magával, úgy minden egyes szócskát magával ragad a tömeg, amely a nagyváros népes uccáin keresztül kijut a külvárosokba, onnan a kisvárosok kaszinóiba s onnan belopódzik az együgyü nép békés otthonába. — Ezek az emberek nem nevezhetik magukat a magyar haza fiainak. Ezek nem különbek annál a szerb nemzetiségűnél, ki elárulja azt az országot, melynek kenyerét eszi. Szeretném ha ezeknek a gyáva szó- csaplároknak egyszer megmondaná valaki: „Ha úgy van, ahogy mondjátok s azt hiszitek, hogy orosz uralom alá kerülünk, miért ültök akkor itt oly nyugodtan, miért alszik ereitekben a vér ? Miért nem fogtok

Egy erdőtisztásra értünk. Vizsgáló szemeink nem bírtak felfedezni ellenséget.

Azt hittük egyedül vagyunk. Egyszer csak sivítva repül el fejünk felett egy puskagolyó. Zizegése idegessé tesz.

— Előre ! — Kiáltja el magát a parancsnok.

Mi elszántan rohanunk az ismeretlen ellenség felé. Beérünk egy erdőbe. Hosszú sudár jegenyés fák emelik fel büszkén tekintetüket az ég felé.

Golyózápor fogad bennünket. Szétnéztünk futtában a szálfák közt.

— Ahol az ellenség I — kiáltja el magát valaki közülünk és füstös kezefejével felmutat a lombos koronák közé.

Csakugyan. Húsz méter magasságban a fák közé ékelve van deszkákból összetákolt emelvény s azon gépfegyver és húsz-harminc főnyi ellenség.

Süvítve szeli át a levegőt egy muszkagolyó. Hatalmas ütődést érzek mellemen. Még csak annyi időm van épen, hogy kisütöm fegyverem. Aztán eszméletlenül terülök el a földön.

Gondolom magamban, no most már kampec. Mellem táján forrósá- got érzek. Mintha forró viz ömlene végig felső testemen. Kigombolni akarom kabátomat. De arra már elfogy az erőm. Önkívületbe esem.

Tán két nap múlva nyitottam fel először szememet. Tábori ágyon feküdtem. Fáradt zsibbadság nehezült mellemre. Közelemben mindenfelől sebesültek feküdtek. Tehát már