Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 85. szám

Csütörtök, október 22.

Esztergom, 1914.

XXXVI. évfolyam. 85. szám.

POUT! HR lés TRR5RDRLMILRR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Iskoláink veszedelme.

Háborúban, elismerjük, a honvédelem és a katonaság érdeke az első. Ha ezt minden más elé helyezik, ha ennek mindent alávetnek: egy szóval sem periünk érte. Amúgy is hasztalan volna.

De egy megjegyzést mégis bátorkodunk, tenni. Nem ellentmondás viszketegből, még ke- vésbbé bírálatképpen.^Csupán az igazság és a közjó érdekében.

Megjegyzésünk az, hogy egy kultúrállamban, hol a művelődés a legnagyobb közszükséglet, az iskolázást még a legnagyobb háború idején sem volna szabad hosszabb időre megszakítani, vagy pláne megszüntetni. Ebben is követni való példa lehet előttünk hatalmas szövetségesünk : Németország, hol a

közoktatás ez idő szerint is fent és alant megszakítás nélkül folyik.

A magyar kultuszminiszter dicséretreméltóan szintén adott ki rendeletet, mellyel az iskolák megnyitását a nehéz viszonyok dacára is kötelezővé tette. Ezek meg is nyíltak szeptemberben mindenfelé, és igen kevés kivétellel mai napig folyik bennük a tanítás.

Nem szorul bővebb meg- okolásra, hogy az itthon maradt tanárok és tanítók nem csekély áldozatot hoznak a magyar kultúrának, mert kevesebb számmal, jóval nagyobb munkával és zsúfolt helyiségekben végzik rendes körülmények közt is nehéz oktató-nevelő feladatukat. Ám mindannyian a legnagyobb készséggel fáradnak és szívből örülnek, hogy egyáltalán taníthatnak, hogy hivatásuknak élhetnek.

Eddig egészen rendben van a dolog. Csakhogy vannak előre nem látott körülmények is, melyek minden miniszteri rendeletet érvénytelenítenek, minden munkás igyekezetei megakasztanak, minden jóakaratot semmivé tesznek. Ezeknek legfontosabbika pedig az, hogy a katonaság bármikor bezárathatja ií kóláinkat.

Szeptember közepétől fogva, mióta Esztergomban megnyíltak az iskolák, már legalább kétszer-háromszor fenyegette őket a bezárás veszedelme. Hála a főispán úr közbenjárásainak és a városi tanács erős tiltakozásának : eddig sikerült a veszedelmet megakadályoznunk. De most, hogy Kassáról 2000 katonát hoznak városunkba,

minden jel azt mutatja, hogy alig-alig bírunk a katonai fen- sőbbség követelésének ellentál- lani.

Arról van ezúttal szó, hogy az ide vonuló nagyszámú katonaság elhelyezése érdekében minden iskolát bezárnak — legalább két hónapra.

Fölösleges volna hangoztatnunk, mily nagy anyagi, erkölcsi és kulturális kárára lesz, vagy lenne ez városunknak. Ezért az összes polgárságnak össze kellene fognia, hogy útját állja. Latba kellene vetnünk minden tekintélyt és hatalmat, hogy iskoláink további fenntartását biztosítsuk. Legalább any- nyit kellene kivinnünk, hogy középiskoláink mostani helyiségeit ne foglalja le a katonaság. Ez a legkevesebb, amit a város és megye, világiak és egy„Esztogom és Vidéke“ teája,

Egy vén, korhadt fáról.

A sík mezőn egy árva, vén fa áll. Magában áll, miként a múlt emléke. Ah, hányszor szállt fölötte már a nyár!

Kitárja csonka karjait az égre.

Miként időletörte életunt.

Ki gyors halált könyörg le önfejére.

Idő! Ne bánts, ne rágd e gvönge fát! Tekints fogadkirágta nagy sebére. Kiméivé őt, szegényt, repülj tovább!

A vén fa áll... Körötte csend zenéje ...

L.

Á két Madonna.

Irta: Fülöp Ferenc.

I.

Aug. 14.

Sose szerettem a kórház nehéz, fojtó szagát. Valahányszor a kény- szerűség mégis ha rávitt a hórházba menetelre, mindig szédült fejjel botorkáltam ki a százféle szagú purgatóriumból. S most pedig mégis itt kell robotolnom. Már jó egy hete.

Szivesörömest futnék ebből az émelyítő káoszból az illatos, meleg augusztusi levegőbe. Az orvosok azonban nem engednek. Azt mondják, addig kell itt maradnom, míg a balkaromon a lőseb teljesen be nem gyógyul.

Gyerekség pedig az egész. Csöpp vörösfejű seb, melyen gazdátlan rác golyóbis nyargalt keresztül. Szóra se érdemes. Azt gondolom, az az ólom darabka más hová volt szánva. No ugyan az se lett volna épenséggel nagy baj. Ma vagy holnap, az egyre megy.

Ketten vagyunk a szobában. Két katona. Én és a pajtásom. Egy fakó arcú szomorú tekintetű bunyevác legény. Neki már jobban oda trafált a rác. Pont a tüdőn ment keresztül a golyó. Azt hiszem, ő belőle is akkor lesz egészséges ember, amikor belőlem generális. Sokáig kimeresztett szemekkel bámul az írásomba. Aztán reám. Közben hörögve lélegzik. Hallgat. S hogy elfárad a bámulásba, bágyadtan hunyja be megtört fényű szemeit. Mintha bizony álmos volna. Pedig hát eleget alszik; egyebet se tesz szegényke egész nap.

— Hájjaj, — sóhajt fel olykor a pajtásom.

— Mi baj testvér ?

— Hm. Hogy mi ? No azt ugyan jobban tudja az orvos úr.

Vigasztalom.

— Ne búsulj pajtás ! Lesz még jobb világ is.

Lesz !

S mindketten egyre gondolunk. A halálra. Arra a förtelmes ellenségre, amelynek se 42 cméteres, se srapnel, se semmi nem árt.

Belép az apáca. Élhallgatunk. Szomszédom oldalvást fordul a fal felé. Én meg az átellenes ablakon bámulok ki a mozgalmas uccára. Érdekes ! Milyen nagy bolondok az emberek. Folyton lótnak-futnak, mintha török ülne a nyakukon.

Az apáca nesztelenül közeleg felénk. Ránézek. Ő nem viszonozza nézésemet.

Halkan odamegy a bunyevác ágyához és megigazítja gondosan a paplant. Felém tart. Közeledtével valami illatos, hűvös áramlat csapja meg az arcomat. Megfogja lágy érintéssel a bepólyált karomat.

— Hogy van az én hős betegem?

Hangja annyira susugó, hogy

szinte elveszik a tágas, fehér mesze- lésű teremben. Lehet, hogy nem is szólt, csak épen úgy tűnik fel előttem. Hallucinálódok.

Nevetséges fáradtság telepszik a

mellemre. Alig bírok néhány szót kinyögni.

— Köszönöm kedves nővér. Elég jól. Szinte már vissza is mehetnék a csapatomhoz.

Lágy finom mosoly támad ala- bástrom fehér arcán. Nem is mosoly az talán. Valami misztikus fényjáték. Bársony fekete szempillái meg-meg rezdülnek. Bele szeretnék nézni legalább egyetlen egyszer azokba a mélytüzű szemekbe. De nem bírok. Mintha villamosfény ontaná szemeim közé vakító sugarait.

— No még pár napig legyen csak az én betegem.

S behunyja szemeit. Most már ránézhetek. Közel másfélhete, hogy látom s nem tudok betelleni nézésével. Mintha Ráfael csodaszép Madonnáját látnám elevenen. Ugyan az az arc, a tekintet, a homlok, a nézése. Liliom fehér arcán is ott ragyog a szűzi élet hamvas színe.

Teljes életemben hangos ellensége voltam a szerzeti életnek. Gyűlöltem a sajátságos, titokzatos elvonult életmódjukat . . .

II.

Aug. 15.

Dél felé itt volt a katonaorvos és egészségesnek nyilvánított. Hurrá! Csakhogy megszabadulhatok a kló-