Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 84. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. október 18. bírom! . . . öt napja vagyok itt. Mindig rám néz. Azt hittem maga az. Szerettem őt. 0 rám néz, én adok neki inni; és most olyan rosszul van. Egy kis türelmet édes tata! Nem merek innen elmenni . . . sajnálom . . . holnap majd haza megyek, nem bírom most őt itt hagyni ! Ni, hogyan néz rám! Nem tudom kicsoda, de szeretem és most magában haljon meg? Engedjen itt maradni kedves tata! így beszél a gyermek a hivó szóra. És az ismeretlen beteg mellett marad annak utolso lehelteiéig. Az apácától ajándékba kapott ibolyacsokrot eltávozása előtt ráhinti a halott ágyára és ezekkel a szavakkal vesz búcsút a halottjától, akinek „talán van családja valahol messze . . .„ — Isten veled, szegény — tata ! Jelen voltam, amidőn dr. Koperniczky Ferenc prelátus- kanonok ünnepélyesen felkérte az esztergomi önkéntes ápolónőket az esztergomi kórházakba szállított orosz sebesültek gondozására, ápolására. — Ne nézzék Hölgyeim, hogy az a beteg ellenség volt. Felejtsék el ezt, amikor ápolják őket és csak a szenvedő embertársat tekintsék bennük. így beszélt az ápolónők előtt, akik csillogó szemmel, nehéz hivatásuk egész fontosságának tudatával vállalkoztak a nagy munkára. nek vezetőjükön. A főhadnagy egy támadás közben elesett, megbotlott egy kőben, rögtön odaugrottak többen, felemelték az ellenség heves tüzelése közben. Sebesültjeinknek különben kilenc-tizedrésze saját lábán megy vissza a harcvonalból, de többnyire csak parancsszóra, mindegyik túl akar tenni a másikon s nagy bú- sulásba fognak, ha kórházba kell őket szállítani, irigykednek a többiekre hogy ők tovább mehetnek. A legnagyobb baj az, ha a dohány fogyóban van. A múltkor ez megesett. Én épen cigarettáztam, volt még három darabom. Észreveszem, hogy a káplárom kerülget, megáll, néz egy ideig, egyszer csak azt mondja, hogy adjak neki is egy-két szippantást. Mily öröme volt, amikor az egészet odaadtam neki 1 Tegnap pedig, amikor már úgy ki voltam merülve, hogy alig tudtam tovább menni, odajött hozzám s az utolsó korty vizet nekem adta kulacsából. Ilyen fiúkkal lehet aztán dolgozni is 1 Érdekes a tábori kép körülöttem. Mellettem ül egy suszter és cipőt talpal, egy csoport kukoricát és krumplit süt, mások levelet írnak s ceruzájukat a bajonettel hegyezik, hárman négyen összebújnak és egy régi újságot böngésznek, egy pár tiszt Azóta már egy hónap telt el. Az önkéntes ápolónők elismerésre méltó buzgalommal teljesítették elvállalt nemes feladatukat és a kapott tanács szerint az ápolásukra bízott ellenséges katonákkal nem mint ellenséggel, hanem a legszere- tőbb módon, mint szenvedő, szerencsétlen embertársakkal bántak. Szivükben a felebaráti szeretetnek legszebb virágai nyíltak ki. Megértették, hogy a gondjaikra bízott sebesültekkel mennyi jót tehetnek, akiknek nemcsak a sebek okozta fájdalmát lehet enyhíteni az ápolónői tanfolyamokon elsajátított eljárásokkal, hanem azt a lelki fájdalmat is, melyet bennük az otthontól, szeretteiktől való távoliét és a nyelvüket sem értő idegenek között való tartózkodás okoz, ahol még csak olvasással sem űzhetik el a végtelennek tetsző időt. Ezek a szerencsétlenek, a- mióta otthonuktól, szeretteiktől elszakadtak, csak szitkot, durvaságot, káromkodást, csúfolódást, gúnyt hallhattak. Az ápolónők ajkáról hallják az első résztvevő szót a sok durva szó után és látják az első mosolyt az átélt borzalmak és viszontagságok végeztével. Az ápolónők szelíd szava, mosolygó, vigasztaló arca, gyöngéd bánásmódja mindnyájuk szivében felkelti a hála érzelmeit. Ezért van, hogy amikor felgyógyultan eltávoznak, könytarokkozik. Kártyája van a magyar embernek mindenütt, még ebben a púpos országban is. Odafönt északon jobb dolguk le hét mieinknek. Azoknak fogalmuk sem lehet azokról a strapákról, meg puritán életről, mint mi élünk. Nekik van mindig vizük, esetleg lakásuk, országútakon járnak, van jó élelmük s ha nincs, hát szereznek, — mi ugyan honnan vennénk, ha kifogy ? Eddig öt ütközetben vettem részt, lovaim sokat szenvednek az itteni viszonyoktól, sokan elpusztultak az ütközetben, de tegnap sikerült újakat venni és igy már megint rendben vagyunk. A pezsgő tényleg nem érkezett meg idejére, hanem csak ma reggel Jég hiányában is az éjjeli hideg meglehetősen lehűtötte, úgy hogy mindjárt a reggeli után kiittuk. Különben is megint jó napunk van ma. Reggelire kaptunk teát süteménnyel és sonkával, tízóraira dinctelt májat sörrel, az ebéd csak fél 2-kor lesz kész. Pezsgős csajkával a kezünkben éltettünk mindenkit, kik szeretnek s kiket szeretünk. nyes arccal csókolják meg még- egyszer jóságos szivű ápolónőik kezét és a maguk nyelvén igaz hálájukat, köszönetü- ket rebegik el a nem várt sok jóért, amiben részesültek. És ne ütközzünk meg azon sem, ha ilyenkor az ápolónők szemében is megcsillannak a könnyek. A kis Cicilló szívesen maradt a beteg mellett azután is, hogy atyját viszontlátta, mert az ápolás nehéz -munkája alatt valósággal megszerette azt a szerencsétlent, aki súlyos bajában örömét és vigasztalását csak benne találta. Megkötötték őt a hálásan rátekintő szemek, a meleg kézszorítás és a jótettnek az egész szivet betöltő nemes öntudata. Az ápolónő is a hosszas idő alatt, míg velük foglalkozott, mintegy testvérei gyanánt fogadta szivébe betegeit, akikről tudta, hogy örömet szerezni csak ő tud nekik jóságos szavával, vidámságával, apró ajándékaival. Sohasem tett még igazán jót embertársával az olyan, aki az ápolónő és betege közti vonzalomban érzéki, vagy pláne beteges vonzalmat sejt. Ép igy meg lehet gyanúsítani akkor azokat is, akikhez jó szóért és alamizsnáért koldusok járnak, vagy akik teljesen idegenek gyermekeit fogadják magukhoz és szeretik övéik gyanánt! Árpádházi sz. Erzsébet saját ágyába fektette a sebekkel elborított koldust. És sem az Egyháznak, sem pedig a történetíróknak nem jutott eszébe ezért őt beteges vonzalmakkal meggyanúsítani, sőt mind az Egyház, mind pedig a történelem a felebaráti szeretet valóságos megszemélyesítőjének ismeri őt. Az esztergomi önkéntes ápolónők egyes helyeken túlzónak tartott betegszeretete is — sz. Erzsébetéhez hasonlóan — egészen más forrásból fakad. Azok, akik őket gáncsolni merészelik, nem látták még soha, hogy templomaink első miséin önkéntes ápolónők imádkoznak és közülük többen csaknem naponként járulnak a sz. áldozáshoz, mielőtt hivatásuk teljesítéséhez hozzákezdenének. Nem tudják, hogy ezek minden munkájukat, önmegtagadásukat imádság gyanánt ajánlják fel —- talán épen a harctéren küzdő hozzátartozóikért! Ha beteges vonzalmak íelyett az igaz vallásosságot keressük ápolónőinknek sokak előtt meg nem értett cselekedeteiben, egészen másképen nézzük a felgyógyult betegektől való búcsúzás jeleneteit és egyebeket, amelyek felhánytor- gatásával őket elkedvetleníteni, meggyanúsítani és megrágalmazni iparkodnak. Esztergomi önkéntes ápolónők ! Folytassátok továbbra is nemes munkátokat gánccsal, gyanúsítással nem törődve ! Ha itt a földön nem is nyerlek egyéb jutalmat a felgyógyultak hálakönnyeinél, bőséges jutalmat ád tinektek majd Az, aki a szom- jazónak nyújtott pohár vizet sem hagyja jutalmazatlanul! Mínusz. Színek és hangok csodás harmóniája. Vannak, kik nem hisznek a csodákban. Pedig a most folyó világháborúban egyik csoda a másikat éri. Majd mindennap meghozza a maga csodáját: hihetetlen meglepetését. Alig győzi az ember ismételgetni a római költőnek emlékezetes verssorát: „Omnia iám fient, fieri quae posse negabam“ : minden megesik immár, amiket lehetetlennek gondoltam. Ne szóljunk a messze idegenben történő csodadolgokról, mikor idehaza külömbeket látunk hallunk, tapasztalhatunk. Szemünk-szánk eláll, ha ezekre vetődik figyelmünk, mert nem is csodák, hanem csodák csodái. A fizika azt tanítja, hogy vannak bizonyos színek és hangok, melyek sohasem egyezhetnek egymással, melyek egymás mellett bántó harmoniátlanságot mutatnak s kellemetlen érzést váltanak ki belőlünk. Ezeket párosítani, összeilleszteni, megegyeztetni akarni: hiábavaló igyekezet. Tetszést keresni . és lelni bennük, egy a legnagyobb bizarsággal, furcsasággal. És mégis ! • Magyarországon az Úrnak 1914. esztendejében hirtelenül, váratlanul megesett az a csodálatos eset, hogy megdőltek a fizikának a harmóniában színekről és hangokról tanított törvényei s egy időre — talán hosszabb időre! — örömkeltő egyesség lett bizonyos, régóta megférhe- tctlen színekből és hangokból.
