Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 83. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. október 15. barmaink elől tömérdek túrásaikkal. Legelőnk egyik-másik laposabb, tehát jobb helyén oly sűrűén domborulnak a vakondtúrások, mint egy nagy város temetőjében a sírok: lépni is alig lehet közöttük. Igazi tipikus magyar gondviseletlen marhalegelő ! Miben állana most ezt helyrehozni? Egy csapat oroszt rája kapával, s két hét alatt elegyengetnek minden túrást, kiirtanak minden gazt a fű közül! Jövőre öröm lesz nézni: mily gusztussal legelnek majd barmaink ott, ahol most csak tengőd- nek-rágicsálnak . . . A társaság tagjai gyönyörködve nézték az öreg úr kipirult ábrázatát; s mintha összebeszéltek volna, a lelkes fejtegetés végén önkéntelenül mind erre a helyeslésre fakadt: Teljesen igaza van! — Csak azt mondja meg urambátyám, — toldotta hozzá egyik lassúbb gondolkozású jelenvolt, — ki tegye meg ebben a dologban a kezdő lépést. — Ki tegye meg a kezdő lépést? Az a baj, hogy Esztergomban legtöbb üdvös terv ezen a kérdésen szenved idő előtt hajótörést. Nincs, aki kezdeményezzen. Nincs, aki merjen. Nincs, aki belefogjon. Félünk — A legnagyobb és legfélelmesebb hatást egy éjjeli kémszemle tette reám, — beszélte a sebesült barátom, akkor, mikor az állapota már megengedte, hogy hosszabban is beszélhessen. — Egy szakasz honvéddel egy erdőt kellett átkutatnom. Mentünk. Elég könnyű szívvel, mert az erdő a katona barátja. Ez föd és rejt. Az ujabbkori háború a rejtőzés háborúja. Egy millió katona beleássa magát a földbe és élethalálharcot vív a másik millóval, akiből szintén nem lát semmit. Csöndben haladtunk mi hatvanhárman, abban a megfeszült néma, mélységes csönben mikor az ember minden érzéke a szemébe és a fülébe tódul. Nem halatszott más, csak bakancs nyomán a száraz levél recs- csenése. A holdfény imitt-amott becsöppent az erdőbe, megvilágítva egy fát, vagy csak egy gallyat, vagy csak a leveleken reszketett, ami úgy festett, mintha a magasságból folyton egy csomó nagy, ezüstpénz pörögne alá. Az éjszaka gyönyörű volt és álmodozó. Mintha kiszakadtunk volna abból a lövőárkokkal összevissza barázdált világból, melyet modern csatának neveznek és egy külön körben lebegnénk, hasonlatosan ama képekhez, melyeken a csatatéren alvó katonák álma gyanánt egy kis kör látható s abban egy otthoni idill. Mintha mi is egy ilyen külön idillbe csöppentünk volna. De persze azért mi nem álmodoztunk. A katona emléke, szive, ábrándja alszik s csak a szeme és a füle éber. Egyszerre különös fény villant minden új vállalkozástól, ha még oly nagy haszonnal kecsegtet is. Agg szó, igaz szó, hogy segíts magadon, s az Isten is megsegít. De mi nem akarunk, nem tudunk mozdulni; csak várjuk a sült galambot! . . A társaság tagjai némán, erős kézszorítással búcsúztak a szókimondó öreg úrtól! . . . e. é. v. A drágaság. A háború már kezdi éreztetni mindjobban a maga keserves hatását. A pénzpiac körzetén s az ipari és kereskedelmi érdekek nagy veszteségein egyre fokozottabb mértékben nyilvánul a baj az összes élelmiszerek piacain is. A húsfélék egy részének ára már elérte azt a fokot, a melyen ha túllép, a közönség kénytelen lesz lemondani ennek élvezetéről. Pedig az előjelek és a szakértők véleménye szerint ez a helyzet nem is várakoztat soká magára. Ugyancsak rohamos áremelkedéstől kell félnünk a húsne- műek azon csoportjánál is, a melyek eddig még könnyebben voltak megszerezhetők, mint pl. a disznó es birkahúsnál. A baromfiak piacáról nem szólunk, mivel az nem szolgálja még sem a nagyközönmeg szememben. A földön. Talán kétszáz lépésnyire. A hold épen odasütött és tisztán láttam, hogy a földön nyaldos valami csillogót. És hol itt, hol ott gyulladt ki a sápadt fény, olykor vékonyan megnyúlva, mintha a sötét avarban néhány ezüst gyik bujkálna. Megálltam s velem torpant meg a szakasz. A káplár suttogva szólt mellettem : — Csillog . . . csillog . . . — Látom — feleltem halkan. — Alighanem muszka, — vélte a káplár. A csapatot a fák mögé, fedezékbe rendeltem s magam is a fa mögött helyezkedtem el. De azért nem voltam bizonyos benne, hogy lesben levő ellenséges katonasággal lenne dolgunk, mert az kétszáz lépésről okvetetlenül tüzelt volna ránk. Azért tehát, mikor a káplár azt kérdezte, lőjjünk-e, leintettem. De meg nekünk azt volt a feladatunk, hogy minél észrevétlenebben kutassuk át az erdőt. Minél tovább néztem a csillogást, annál jobban szaporodott a misztikus fényesség. A háttérben valami tisztás volt, mert a fák elmosódó szilhuettjei jobbra és balra kanyarodtak, mint valami pozíciót átkaroló árnyékhadsereg. A tisztáson is mindenütt felragyogott és felszikrázott a titokzatos fényhernyó, mely mintha lassan mozgott és nyüzsgött volna előre, mind mélyebbről s mind távolabbról érkezve, mint a tenger éjjelén a hullámok apró fehér tajtékja. Olyan különös volt, mintha csak ség élelmezését oly értelemben, mint a marha-, borjú-, sertés- és birkahús. Ezeknek az áremelkedése tehát, ha érzékenyen érinti is a lakosság egy részét, általános nyomást az élelmezésre nem gyakorol. A cukor ára is nyugtalanít. Ismét újabb emelkedésnek nézünk e cikkben is elébe. S téved, aki azt hiszi, hogy ezen élelmiszer a mai háztartásban csak luxuscikk. A mostani konyhának ez a cikk szinte elengedhetetlen követelménye. De valamennyi élelmicikk között, a legrohamosabban és táplálkozásunkra nézve a legvégzetesebben emelkedik a két legfontosabb terménynek : a búzának és a rozsnak az ára. Jelenleg közel jár a 38 koronához az egyik, 28 koronához a másik. Oly horribilis árak ezek, amelyekre a legidősebb emberek is aligha emlékeznek. És még ha megállnának e fokon ! Ámde a kilátás joggal azzal rémít, hogy ez az ár még nem érte el a felső fokát. Sőt a szerencsés gabonatulajdonosok közül nem egy abban reménykedik, hogy tavasszal a mostaninak dupláját vágja zsebre. Ezt ugyan már még sem hisszük el nekik, azonban már most elérkezettnek látjuk az időt és fejletnek a körülményeket arra, hogy kormányunk figyelmét erre a végveszedelemnek tekinthető állapotra fölhívjuk és tőle, egyedül csak ő adhat, hathatós oltalmat kérjünk. holmi bogárraj vagy kigyófalka nyüzsögne ott. Vagy mintha kápráznék a szemünk. De azután úgy tetszett, mintha egy nagy fekete tömeg nyu- ladozna el a fák sötétjébe. Mereven, szinte hipnotizáltan néztem az éjszakába, hol eltűnő, hol föltetsző sötét tömegre ér benne vil- lodzó fényjátékra, mely úgy ömlött felénk meg vissza, mintha el akarna szakadni a földről, de valamely igézet visszarántja. Oly titokzatos es félelmes volt mindez, oly emberfölötti volt az a tökéletes, mély, hihetetlen csönd, melyben az a tömeg, ha ugyan ember és nem kisértetek vagy káprázatok hada a földön lappangott, kétszáz lépésnyire a fegyverünk csövétől. Vagy negyedóráig néztünk igy farkasszemet a tüneménnyel s mondhatom, idegpusztítóbb volt ez a tizenöt percnyi bizonytalánság a legvadabb srapneltűznél. Kezem reszketett a kardmarkolaton, halántékom csaknem szétrobbant, mert engemet nemcsak a látomány nyűgözött le, hanem a kapott parancs is, mely szerint nem voit szabad sortűzzel fölverni az erdő csendjét. Legalább, amíg nem támadnak. Azok a halvány fénybogyók és fényállatkák pedig egyre jöttek felénk, vagy fölizgatott képzeletünknek úgy tetszett, hogy jönnek és már-már a lábunkat lepik el . . . — Csillog . . . Csillog ... — mormogta többször is a mellettem álló káplár. Végre elhatároztam, hogy véget vetek a rejtelemnek. Magamhoz vettem a káplárt és fától fáig surranva, Ausztiában már megmozdultak e tekintetben az illetékes szakkörök és erélyesen sürgetik a búza és a rozs maximális árának kormányhatóságilag való megszabását. Amint olvassuk, a búzánál legfeljebb 30 koronát, a rozsnál 22 koronát kérnek megállapíttatni. Nálunk sem ártana ebben az irányban a lakosság segítségére sietni. És pedig minél előbb, mert minden perc mulasztás egy-egy lépéssel közelebb visz bennünket az éhínség réme felé. Ha burgonyatermésünk eredményesebb lett volna s az ára is a legközelebbi években megszokott maradhatna, még mindig nagy könnyebbüléssel néznénk a jövő elé. Ámde ez a cikk sem váltotta be a terméséhez fűzött reményeket; és ennek az ára is előreláthatólag eddig sohasen tapasztalt magasságra fog felszökkenni. Minden oldalról sötétek a kilátások. Nagy és jogos okaink vannak az aggodalomra. Oda kell fordulnunk tehát, ahol egyedüllátjuk a hatalmat félelmünk megszüntetésére. Kérjük a magas kormányt, hogy a gabonárakra, de kivált a búza és a rozs piaci árára mielőbb állapítsa meg a maximális fokot, nehogy esetleg a gabonatulajdonosok uzsoratörekvései szákmányolhassák ki a lakosság szorult helyzetét s döntsék éhiségbe a népet. Ha Németországban egy mévagy ötven lépésnyire megközelítettük a tisztást. Egyszerre, váratlanul és megdöbbentően egy kar nyúlt ki a sötétségből és mintha mereven az ég felé mutatna, öt ujját széttárva . . . Megálltunk s megzör- rent fegyverünk. Mert most már bizonyos, hogy emberek sompolyognak vagy pihennek, talán alszanak ott, a nélkül, hogy őrt állítottak volna álmuk fölé. A kar azonban nem mozdult, csak meredten, fagyottan emelkedett föl előttünk és görcsös ujjaival mintha a holdsugar kötelékébe akarna kapaszkodni. Elővettem kis elektromos lámpámat és fölvillantottam. Elborzadva néztünk bele a megnyílt rejtelembe. A hold csakugyan szuronyokkal és puskacsövekkel játszadozott, mert beláthatatlan tömegben hevert a ha- rasztban az orosz holttest, egy egész hullamező, egy felelmes emberfolyam, össze-vissza kavargó nagy, fekete, mozdulatlan hullámokkal . . . * * * * . . . Igen, ilyen a háború. És én ez elbeszélés után, mely mindennél jobban megvilágította a háború borzalmait, hatványozottan éreztem vállamon azt a nagy adósságot, mely- lyel katonáinknak tartozunk, akik a világnak e legnagyobb háborújában hordozzák meg a magyar lobogókat. Harcolnak észak csordáival és dél martalócaival, kardjuk hírét az égre villantva és halálmegvetésük csudáit vérük bíborával írva a történelembe.
