Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 7. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. január 21. és tanárt egyaránt megóvnak a szellemi kifáradástól. Mindebből jóformán semmi sincs a hivatali munkában.^Végesvégig sablonos egyformaság, kevés vagy semmi ellenőrzés, semmi közbenső szünet. Hogy ez változatlan hosszas gépiesség a tisztviselőkben, még a legtörekvőbbekben is csak szellemi kifáradást, sőt mi több, renyheséget okozhat, az már lélektanilag is nagyon valószínű, a gyakorlati tapasztalat szerint pedig egészen bizonyos. Egyébként is tiszta dolog, hogy ami üdvös az iskolai rendre nézve, az nem szükségkép hasznos a hivatali munkára is. Az eddigi néhány évi tapasztalat azt mutatja, hogy a középiskolákba bevezetett egyfolytában való tanitásrend a tárgyak s órák helyes elosztásánál, meg a közbeeső szüneteknél fogva nemcsak nem terhes és fárasztó, hanem egyenesen könnyítő mind tanárokra, mind tanítványokra nézve. De vájjon ugyanez elmondható-e a nyolc órától (vagy kilenctől) kettőig egyfolytában dolgozó hivatalnokok munkájáról is. Szó sincsen róla! Mert ugyan mit mütat ez a munka a gyakorlatban ? — Jót semmi esetre sem ! Először is alaposan kiéhezteti a tisztviselőket. Az igaz, hogy a jobbmódúak és a köny- nyebb lelkiismeretűek közben étkezhetnek s bizonyára étkeznek is, de természetesen csakis — a hivatali munka rovására. nekem : Fekete szem éjszakája . . . Vagy mikor elvittelek az ablaka alá és ott loptad be a csendes tavaszi éjbe, lágyan, csendesen, hogy : Cserebogár, sárga cserebogár . . . Milyen hangulatos szép tavaszi éj is volt az, mikor halkan kezdted : Nyisd ki babám . . . Haza mentünk. Te egy nagy bankóval gazdagabban és én mérhetlen boldogsággal szivemben. Azután tudod-e ? hogy egyszer csak betoppantam az Oroszlánba és te oly szépen húztad: Esik a hó csúszik a szán . . . Húzdrá cigány szivet rázó hangon . . . Egy darabig ez a nóta járta : Szomorú fűz hervadt lombja . . . , de járta a a pezsgő is, a lány is és járta a kártya is. Ilyenkor már nem sirt a hegedűd, tombolt még a cimbalom is és zengett a terem. Volt: Száz szál gyertyát, száz itce bort . . . ! Ivott az egész környék, csak néha, néha a pirkadó hajnalban, mikor megsavanyodott számban a pezsgő, megundorodtam a csóktól, akkor húztad : Hej cigány ! hallod-e ? . . . Ősi kúriámon mind-mind sűrűbben fordultak meg olyanok, akiket nem hívtam és egyszer csak azt hu- zattam : Volt nekem két ökröm . . . Bizony volt, nem is kettő, hanem Másodszor a munkaidő hosszas- sága kétségkívül elősegíti a tisztviselők kényelemszeretetét: „Minek siessünk, van elég időnk ! Hol van még két óra ?“ Harmadszor ugyanez csábítja az embereket, hogy a hosszú munkaidőből előbb csak egy negyed órácskát, utóbb fél, majd egész órát elcsípjenek : „Ha ez megteheti, mért ne tehetném meg én is ! Ha a hivatalfőnökök egy órával előbb mehetnek haza, miért ne mehetnénk mi is fél órával előbb?“ Szóval: az egyfolytában való munkaidő csak kárára lehet annak a hivatalnak, amelybe a fővárosi minták után kellő megfontolás nélkül behozták. Ezen eléggé megokolt következtetésünkben nyilván benne van abbeli meggyőződésünknek kifejezése is, hogy az új rend eltörülni való, s fölötte ajánlatos visszatérni a régebbi megosztott : délelőtti-délutáni munkához. Ebben nálunk, a vidéken nem lehet döntő az, mit tesznek a fővárosi nagy hivatalok a körülmények kényszerítő hatása alatt (s bizonyára ugyancsak munkájuk rovására!), hanem egyesegyedül a célszerűség, saját hasznunk, saját érdekünk. Hogy mikép tartják a hivatalt a minisztériumokban, vagy a vármegyéken : bennünket nem érdekel, ez a miniszterek és a megyeurak dolga; de ahhoz igenis van szavunk, hogy a városházán a hivatali időt céltizenkettő és a „törvény mind el- kótya-vetélte.“ Samu lett az úr és nekem nem maradt másom, mint annak az éjfélszemü lánynak az emléke és néhány rongyos bankó. Már magam ültem az Oroszlánban, de te ott voltál Zsiga és húztad hajnalig: Lehullott a rezgő nyarfa . . . Mire hajnalodott a másik nóta végét már az ajtóból hallgattam . . . csavargó lett egyetlen egy fiadból. Te Zsiga! nem gémberedett a kezed ? Igyál ! Húzz valamit a régiekből. Kívül fütyül a szél, hordja a havat, nagy torlaszt csinálva a poly- vás előtt, majd el el hallgat, hisz belülről oly szépen sir bele a fagyos éjszakába: Kitették a holttestet az udvarra . . . Csendes lett minden. Elült a szél. A hold sápadt sugarai sziporkáztat- ják a havat; a két csavargó pedig ott bent szorossan egymás mellett fekszik. A kazal egerei sem cincog- nak, mert: Nyugszik minden csendesen . . . szerűen és pontosan kihasználják. Megvalljuk : sok panaszt hallunk újabban e tekintetben. Nem bocsátkozunk se részletezésbe, se személyeskedésbe, azért, mert a hallott mulasztásokat inkább a hibás rendszernek, vagyis mondjuk ki: az egyfolytában való hivataltartásnak tulajdonítjuk, mintsem maguknak az egyes tisztviselőknek. De a régi rendhez való visszatérés mellett nyomatékosan fölemeljük szavunkat, abban az erős reményben, hogy a városi tisztviselők illetékes vezetői nem sokáig fognak késni a hibásnak bizonyult „modern“ hivatali rend megszüntetésével. Tövis. Pereg az orsó. Esztendők peregnek le lázasan, sietve, gyors irammal a végtelen idők orsooriásán. Pereg az orsó, pereg szünetlenül s rettentő kattogása elvész az ádáz tülekedésben, a morajlo zsivajban ... az életküzdelem elszánt harcaiban . . . Pereg az orsó, pereg szünetlenül alkotást, rombolást hagyva maga után. Nem kér számon, nem szit- kolódzik, nem büntet, nem jutalmaz . . . Pereg . . . pereg nyugodtan. Biztos útjában mi sem zavarhatja; nincs hatalom, mely irányt, határt szabjon száguldásában. Nem akadályoz senkit és nem segít elő senkit s mégis- mégis tőle függ minden, mert Istennek, Reménynek, Szeretetnek, Bűnnek, Erénynek, Igazságnak nevezhetjük egyaránt. Ő az Isten, kit magyarázni hasztalan óhajt véges elmenk, mert merész munkánkban legföljebb roncs maradna kutató agyunk. S ha feltámad az agyban az örök-kételkedés sátáni gondolata . . . szivünk, lelkünk hozzá vissza-vissza tér s gyarlóságunk teljes tudatában alázattal hajol meg büszke fejünk, csodálván titkait. 0 a Remény, mely uj csatákba hívja a csüggedőt, kinek karjai erőtlenül hanyatlottak alá, agyonfáradván a mindennapi kenyérszerzés keserves munkájában. O a Biztatás, mely uj fáradságba sarkalja a földi porhüvelyt s csalóka fényt borítva, káprázatba ejti az emberi szemet, mely hasztalan lesi a délibábot . . . hült helyét találja csupán. O a Szeretet, mely végtelen emberséget csöpögtet vérző szivünkbe, rokonszenvet kelt lelkűnkben embertársaink iránt. Az ő szelleme vezet, ha a jajgató ember vészkiáltásait meghalljuk és sietünk gyors segítséget nyújtani bajba jutott felünknek. Az ő szelleme vezet, ha a sínylődő embertársunk tátongó, nyitott sebére balzsamos irt teszünk. Az ő szellemének munkája, ha kicsiny, vagy nagy keresetünkből, vagy apáinktól reánk hagyott anyagi jóból részt juttatunk az utszéli koldusnak. 0 az Erény, mely nemesit s mindenre tanít, mi szép s nemes. Irányit s megóv a bűn posványáitól. 0 az Erény, mely fönséges érzésben magasztositja a keblet s büszke, de nemes fölényt biztosit. 0 az Erény, mely a legszebb igét Írja lenge zászlajára : Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Az ő keze acélozza akaratunkat, ha jellemünk gyenge oszlopait döngeti a bűn, irtózatos ütéseket mérvén hatalmas kalapácsával. Ő az igazság, melynek utjai kifürkészhetetlenek s csak halvány fényt derítenek a lelkiismeretnek. Ö vezet a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség talán soha véget nem érő harcaiban. Pereg az orsó, pereg szüntelenül, alkotást, romlást hagyva maga után . . . Clio. A Eath. Kör közgyűlése. Vasárnap délután 5 órakor folyt le az „Esztergomi Kath. Kör“ közgyűlése lelkes érdeklődés mellett. A közgyűlés különösen azért Ígérkezett jelentősnek, mivel ezen kellett szóba kerülnie a lapunk karácsonyi számában felvetett s azóta laptársunk, az „Esztergom“ által is felszínen tartott egyesületi ház meg- nagyobbitás és a legényegyesületi házzal való fúzió eszméjének. A közgyűlést Mattyasóvszky La: jós lovag, a kör ősz elnöke nyitotta meg mélyreható gondolatokkal telt beszéddel, melyet avval fejezett be, hogy az erős vallásos szellemnek és az igaz egyetértő szeretetnek akkor is meg kell maradnia a körben, ha mostan, szerény épülete palotával cserélődik fel. E kijelentés mintegy beharangozása volt annak, hogy az egyesület vezetősége foglalkozni kíván a ház- nagyobbitás és a fúzió gondolatával. E reményünkben nem is csalódtunk, mert Dombay Nárcisz bencés tanár, a kör lelkes titkára tartalmas és élvezetes titkári jelentésében kitért erre is. Sajnos, e kitérés foglalatja nem valami kedvező azon reményünkre, hogy a két egyesület közös háza, mielőbb dísze és „kultúrpalotája“ lehessen városunknak. A mostani épület létesítése még közel 30 ezer korona adósággal terheli a kört s
