Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 54. szám

Esztergom, 1914.

XXXVI. évfolyam. 54. szám.

Vasárnap, julius 5.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Decentralizálni.

Kevesen vannak, akik megtapasztalhatták a külföldi vidéki városok kulturviszonyait. Azok a kevesen, akiknek megadatott, hogy gyakorlatilag is megtapasztalhatták és megtapasztalhatják a külföldi városok kulturviszonyait, ha azok a magyarok és igazán magyarul érzők, lehetetlen, hogy — míg egyrészt a liberális kulturem- ber dagadó keblével, örömmel konstatálják a célszerűségét és szépségét az ottani előrehaladott állapotoknak, másrészt, bi- zonnyára szorult szívvel gondoltak a kékbérces, szép hazájukra, mert a nemesebb értelemben vett irigység ütött tanyát szivükben.

A külföldi vidéki városok — kevés kivétellel — valóságos fővárosok; mert kulturközpontok, melyek előbbre viszik azon kisebb városok kultúráját, melyek földrajzi fekvésüknél fogva hasonló kulturközpon- tokká nem fejlődhetnek. Ennek tudatában is vannak s azért művészetek, a tudományok minden ágát művelik s alkotásaikkal egyenrangúak a kulturköz- pontokkal éppen úgy, mint akár magával a székesfővárossal.

Ha ebből a nézőpontból szemléljük hazánk ebbeli viszonyait, elkeseredik a jobban érző szív s a nemes gondolkodó agy. S annál inkább fáj nekünk e visszamaradás, mert épen Magyarország az az ország, amely azok közé a kevesek közé tartozik, ahol éppen a kulturde- centralizáció sokkal nagyobb szerencsével fejleszthető ki, mint a külföldi országok legtöbbjében.

Hazánk szerencsés földrajzi fekvése bírja mindazokat a feltételeket, amelyeket a kultur- decentrálizáció követel. Itt—ott felüti fejét ebbeli intenciók csillaga, de benne tendenciát alig láthatunk. Nagy átlagban csak inkább zavaros rendszertelenséget látunk, semmint célirányos törekvéseket. Pedig nem egy városunk van, amely nemcsak alkalmasnak látszik, hogy benne egy kulturgócpontot teremtsünk, hanem ezek a városok direkt predesztinálva vannak ezekre a feladatokra: Pozsony, Kolozsvár, Szombathely, Kassa, Pécs, Fiume, Szeged, Debrecen és köztük elsősorban Esztergom is.

Nekünk vidékieknek az a bajunk, — s ez részben a főváros, a kormány nemtörődömségén mullott — hogy nem tudjuk lerázni a „vidéki“ jelzőnek kevésbbé dicséretes értelmezőjét. Ezt talán meg is érdemeljük, mert ha látjuk, hogy

a kormány ez irányban nem tesz lépéseket, nekünk kötelességünk odahatni, hogy céljainkat el is érjük, ha másképpen nem, a társadalom keretében.

A vidéki városok jobb elemei, amelyeknek egyike-másika talán rátermett arra, hogy nagyobb, magasabbrendű hivatásnak szentelje életét, nagyrészben elpenészednek szűk hazájukban. Nincs aki, nincs ami élessze, sarkalja a nemesebb célok felé s igy legtöbbször a csendes kaszinóknak válnak legjobb esetben oszlopos tagjaivá; ha mutatkozik is egyikben-má- sikban, sokszor nem is csekély értékű tehetség, ambícióját rendszerint nem elégítik ki a vidéki városok szűk korlátái s ha fővárosba költözködnek is, — talán jobb szerencse híján elvesznek vagy egyébként letörnek.

„Esztergom és Vidéke“ tárcája.

Muzsikaszó.

Odalenn a falu végen Szépen muzsikálnak,

Egy szöghajú, égszín szemű ^.panyos kis lánynak.

Oly áyönyörű a muzsika Elhallik idáig, —

Magányos kis legényszobám Nyitott ablakáig.

Andalító minden hangja Bús melódiája, —

Mikor hallom eszerpbe jut Szivem árvasága.

Könny lopózik két szemerpbe, helkem azt dalolja,

„Hogy én hozzám hűtlen legyél Sohsem hittem volna . . .“

Fikó Sándor.

Leányálmok. (Vége.)

(A Margitszigetről)

Irta : dr. KőrÖsy László.

Lea érkezett meg először az édesanyjával, ki a velencei fürdő után

megdöbbentő egészségnek örvendett. Lea, az egyik grácia már nem volt olyan harmatosán üde szépségű, mint tavaly. Boldog mosolya, ártatlan jókedve valahol a Riviérán maradhatott. Egy kicsit meg is fogyott. Merengő, lírikus tekintete csöppet sem hasonlított az igazán boldog menyecskék kifejezéséhez. Ösztön szerint odatelepedett, ahol tavaly meg leány álmai tündérszálait szőtte.

Nemsokára megérkezett Hilda is anyuskájával. Még szebb volt, mint tavaly. Hanem szintén csak egyedül. Találkozáskor nagyon is komolyan üdvözölték egymást. A mamák meg épen tragikusan. Talán most már eszükbe jutott, hogy idejekorán eltévesztették egy kicsit hivatásukat.

Azután megjött Blanka is. Sötét gyászruhában, komor édes atyjával. A teljes összejövetel teljes bánatot teremtett. Lea kezdte őszintén beszámolását :

Ugyan mi is vagyok én most tulajdonképen? Az uram Belfortban van és én itt vagyok. Elszakadtunk, de még el nem váltunk. Es mégis, mikor utoljára találkoztam vele, tudtuk, hogy sohase látjuk egymást és sehogysem fájt a szivünk. Gentlemant kerestem és csalót találtam, aki oltár után nem csinált titkot nagyszerű

adósságaiból, szentségtelen viszonyaiból és kétségbeejtő anyagi romlásából, midőn észrevette, hogy szüleim nem hajlandók százezreket elprédálni.

Tehát keservesen csalódtam. De őszintén meggyónok. Lássátok van elég lelkierőm eljönni közétek és beszámolni adott szavam szerint leánykori álmom végzetes hiúságáról. Ne sírjon édes mama, most már nem úgy álmodom, mint tavaly. Még boldog is lehetek, ha megint úgy fogok kacagni, mint az azelőtt. Ezt az orvosságot azonban egyelőre aligha fogom megtalálni.

Nos, édes Hilda, most rajtad a sor. Úgy érzem, hogy te sem fogsz vidámabb regényt elbeszélni.

Hilda a régi maradt. Mosolyogva mesélt:

— Én egy fejezettel visszamaradtam regényemben. De különben ez épen a legérdekesebb.

Esküvőnk előtt egy héttel küldtem vissza a gyűrűjét annak a megálmodott remek huszárhadnagynak. Igaz hogy szép volt, mint a belve- deri Apollo szobra. De ostobább egy vízilónál. Kiábrándultam tehát belőle és most olyan egészséges vagyok, mint a makk.

Nem valósult meg ugyan édes leányálmom, de azért még nem mondok le a még édesebb álmokról. Csak az egyenruhák hódi tó költészete nem fog többé beleszövődni bolondos vízióimba. Nos, úgy e elég drámai lüktetésű az én rövid menyasszonykodásom is. De higyjétek el drága bajtársnőim, hogy azóta művésziebben zongorázok, mert nagyon egészséges a szivem és már követem édes anyus- kám bölcs tanácsait.

Azután szóhoz jutott az érdekes erdélyi tündér:

— Szegény jó anyácskám a Vaskapu alatt halt meg. Ada-Káléból jöttünk Orsován bérelt csónakunkon. De rémséges szerencsétlenség ért, mert neki eveztünk egy alig kiálló sziklának. Ladikunk fölborult. Elmerültünk a hatalmas Duna közepén.

Engem nem a vőlegényem mentett meg, aki nagyszerűen kiúszott a partra, hanem egy kolozsvári egyetemi hallgató, akit csak úgy véletlenül és szívességből szedtünk föl a török szigeten és mert fregattista volt, magunkkal vittük.

Szerencsétlen jó anyám rögtön elmerült. Ekkor elvesztettem én is eszméletemet. Csak Orsován, a vendéglőben tértem magamhoz. Akkor tudtam meg azt az enyhítő gyászhirt, hogy édes anyácskámat Vercsierová- nál fogták ki a fölfogadott halászok.