Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 49. szám

PO ÜT! HR lés TRRSRDRLMILRR Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 49. szám. Csütörtök, junius 18. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Kölcsönadott könyveink sorsa. Valóban sajátszerű életfilo­zófiája van a mi közönségünk nagy részének. A régi potyavi­lág ivadékai még ma is ingyen akarják élvezni a szép irodalom vagy a tudomány újabb alko­tásait, De ezek a különös világné­zetű urak nem gondolnak arra, hogy a könyv terjedésével az írónak, a könyvnyomdának és a könykereskedőnek élnie kell. A kölcsonkönyvtárak, a ka­szinók, körök és egyesületek könyvgyűjteményei a helyi kul­túrához tartoznak. De épen a potyázó nem tagtárs. Holott a rendes tagok rendes adóval mozdítják elő a haladást. A moly is szereti a köny­vet — pusztítani, Ilyenek a mi esztergomi könyvmolyaink. Igénytelen alakok. Nyájasan ki­szimatolják, milyen legújabb könyveink vannak és diploma­tikusan kikölcsönzik. Jól van. Egyszer-kétszer még megjárja. De ebből a szívességből rend­szert alkotni nemcsak kapzsiság, hanem merénylet. Az együttérző családi körök örömmel cserélgetik könyvkész­letüket egymással. Ez termé­szetes. De a könyvvadász soha éle­tében még nem vásárolt köny­vet, mert annak az ára a gyom­rának, a trafiknak és a szabó­nak kell. Makacsul űzi tehát különös potyázo mesterségét. Ha még megbecsülné a mi be­cses könyvünket! Mikor haza­hozza valóságos fülesbagoly ka­litka. Teii van a lusta olvasó bizonyítékaival. Egyes lapokon gyümölcsfoltok, másokon do­hánylé, harmadikon haj és ba­jusz törmelék az illusztráció. Ha nős az illető könyvmoly, akkor biztosan tudjuk, hogy mi­lyen főzelék, pecsenye vagy tészta került azon a héten színre, mert ott vannak az áruló ujj­lenyomatok. Hogy milyen házi­állatokkal laknak, azt a kölcsön adott könyvbe sajtolt múmiák bizonyították. Érdemes az ilyen vámpírok­nak könyvet kölcsönözni ? Meg ha csak a dezinficiálás költsé­geit megtérítenék! Valóságot írok. És ennek alapján összes olvasóimmal li­gába egyesülünk a káros szo­kás ellen. Ha valaki könyvet kér tőlünk, jól nézzük meg: ki érdemli? Jó barátnak szíve­sen, de élősdinek sehogy. Hozzuk az ilyen potyázó sportolok tudomására a nyilvá­nosság előtt, hogy ha már meg­takarítja a tagsági díjakat, for­dítsa azokat legalább könyvek vételére. így van ez az egész művelt világon. Az irodalom ma nem pártolásra, hanem fo­gyasztókra számit. A szükséges könyv valóban nélkülözhetetlen életcikk minden rendes háznál. Olykor többet ér valami jó fogásnál vagy mű­bornál is. A jó könyv a legjobb társaság. Könyvek nélkül élni, talán nehezebb a művelt lélek­nek, mint levegő nélkül. A jó könyvek a mi bizalmas bará­taink. Szeretjük, mert nyíltan szólnak hozzánk, Becsüljük, mert szellemi világunkat gya­rapítják és nemesítik. És ke­gyelettel besorozzuk könytá- runkba, régi jó ismerőseink közé. A jó könyvet többször is él­vezhetjük. Akár csak a szelle­mes látogatót. Művelt úri csa- ládainknak rendes évi büdzsé­jük van a szellemi táplálékok megszerzésére. Ezek után a bizalmas ma­gyarázatok után kényszerítsük most összes potyaolvasónkat arra, ha mar mindenhonnan ki­kopott és nem kaphat az egye­sületi könyvtárakból sem, in­duljon egyenesen a — könyv- kereskedésbe. Magyarázzuk meg neki és fajtájának, hogy a könyvkeres­kedő épen olyan nélkülözhetet­len szellemi életcikkeket árusít, mint az ő mészárosa, hentese „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Enyelgés Ámorral. (Vers ciklus). Ajánlás. Valamiről én most dalolni szeretnék . . . Rólad, igaz álom, szende szerelem. Ugyan kinek imám, ha nem neked Ámor; íme, neked cimzem dalos levelem. Egy kis, kedves lányról szeretnék dalolni, Aki csupa szépség, csupa szeretet, Aki édes jóság, szánó irgalom; Azon, ki szereti, sohse nevetett. íme, vedd e dalsort; mind egy-egy virágszál... Szedd össze csokorba s tedd el, kedvesem, Hogyha a szerelmünk hervadni találna, Majd elővehessük titkon, könnyesen . . . Psyché. A kialudt lámpa. Irta: Ssomahásy István. Akármit beszélnek önök, mondta a hallgatag kriminalista, lehetnek olyan esetek is, mikor a férj egyet­len zokszó nélkül zárja el szivébe a fájdalmát. Én közelről ismertem azt az embert, aki egy borzasztó éjsza kán megtudta, hogy a felesége évek óta csalja, s bár minden tekintetben korrekt és egész férfi volt, semmit se tett, hogy a maga mondhatatlan szenvedéséért boszut álljon. A történet hőse egy csöndes hi­vatalnokember, egy nyugodt és ál­modozó filiszter, aki azt képzelte, hogy minden vihar nélkül fog eljutni ahhoz a hatlábnyi gödörhöz, ahol minden emberi törekvésnek vége szakad. Nappal aktáit bújta, este pe­dig odahaza gubbaszkodott a nagy petróleumlámpa alatt, ahol a felesége tiz éven át csupa asztalkendőt stik- kelt, a kicsike leánya pedig hango­san sillabizálva olvasta a gyermek- mekújság meséit. A ház asszonya tiz éven át csupa tulipántos asztalkendőt stikkelt, csak egyszer térve el megszokott kedvte­lésétől: akkor, mikor a hosszúlábú gólya ott keringett a tömzsi kis ké­mény körül. Változatosság okából ekkor csipkés főkötőcskék s egyéb fölötte nevetséges holmik öltöttek ala­kot a családi lámpa alatt. A férj há­zisipka alatt szótlanul pipázva, ő nem egyszer sunyi hallgatással ezt gondolhatta : — Teremtuccse, az sem épen utolsó dolog: filiszterként végigten­gődni az életen . . . Történt egyszer, tiz éves stikke- lés és horgolás után, hogy az asz- szony egy napon megbetegedett és ágynak dőlt. A férj csak annyit látott, hogy tiz éven át hűséges társa mindjob­ban sápad és elgyöngül, egykori gömbölyűsége mesévé és álommá lesz, s hogy a hálószobában immár hajnalig sem alszik ki a sárgafényű petróleumlámpa. Es a pamutok, a selymek, a sokszínű cérnák háborit- lanul pihennek a kicsike munkako­sárban, ahol máskor egy fehér kéz babrált közöttük. — Mi lesz mindebből ? — gon­dolta a csöndes ember és a hátán jéghideg nyilalás futott végig. Egy éjjel furcsa dolog történt: a beteg halkan megszólalt. Ezt mondta ; — Tamás, gyere ide az ágyam­hoz ... — Nem alszol ? kérdezte a férj és az újságot, mely fölött bóbiskolt, gyorsan letette kezéből. — Tamás, — susogta az asz- szony, — ne bolondíts, tudom, hogy meghalok . . . Lehet, hogy még el­élek a jövő vasárnapig, de az is le­het, hogy holnap reggelre már mind­örökre néma és süket leszek . . . . Nincs sok időm, Tamás, nincs, nincs, — azért kérlek, hogy még legutol­jára megtégy nekem valamit . . . A csöndes ember arca görcsösen vonaglott, az asszony pedig halott- halványan folytatta: — Egy kérést akarok hozzád in­tézni, egy nagy kérést, — olyat, me­lyért emlékemet is megátkozod, De mindegy, akármi vár is rám azután, — a földben sem lennék boldog, ha most őszintén nem beszélnék veled. Tamás, arról van szó, arról van szó . . — Miről ? — kérdezte a férj, és a szive oly borzasztóan dobogott, hogy kénytelen volt leülni az ágy szélére. — Arról, — pihegte az asszony, a szemét lehunyva, — hogy még halálom előtt el akarok búcsúzni va­lakitől . . . — És ki az a valaki ? — mondta a férj, de a hangja oly furcsa és szokatlan volt, hogy még a saját fü­lének is idegenül csengett. Az asszony végigsimitotta kezé­vel a paplant, kialvó szemébe bá­gyadt mosoly költözött és hallkan, mintegy magának rebegte: — Soókytól . . . — Miért akarsz elbúcsúzni Soó-

Next

/
Thumbnails
Contents