Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 38. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 38. szám. Vasárnap, május 10. POLITIKAI és TfíR5F)DFILMILfífí SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM \ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ * KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. f FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Képrombolók. Minden művelt ember tanult, olvasott, vagy legalább hallott a képrombolókról, vagyis arról a fanatikus feleke- zetről, (eredeti nevükön: iko- noklasztákrol), kik a 8. századtól kezdve az emberi kultúra kimondhatatlan kárára százhúsz esztendőn át törték, zúzták, rombolták a keleti császárság területén a templo- mokbeli képeket és szobrokat. Hány értékesebbnél-értékesebb művészeti emlék esett áldozatául eme keresztény barbárok vak dühének! A történelem csak legfeketébb lepleinek egyikét terítheti észnélküli pusztításaik emlékezetére. Nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy a századok folyamán az emberi művelődés ezen gyászos fattyúhajtásának minden gyökere kipusztult a földről. Korántsem. A modern kornak is megvannak a maga képrombolói, ha nem is a szó eredeti jelentésében. A mai iko- noklaszták nem festett és faragott képet rombolnak többé, hanem szívbe, lélekbe irt s vésett képeket, azaz ideálokat, melyeket az emberiség nagy többsége a vallásban, erkölcsben és hazafiságban évszázadok, sőt ezredek óta nem szűnő kegyeletben részesít. Ezeket a magasztos eszményképeket akarják a modern képrombolók semmivé tenni, vagy legalább is ledönteni arról a magaslatról, melyre milliók átöröklődő tisztelete emelte őket. Napjaink ikonoklasztái egyre több és hangosabb életjelt adnak magukról. Számuk nemhogy kevesbednék, hanem nap- ról-napra növekedőben van. Gyökerük az önistenitő sivár cinizmus, mely előtt nincs szent, nincs magasztos, nincsen tiszteletreméltó: minden bálvány szemükben, ami eszmény a múltból maradt, s fő törekvésük és kárörvendő gyönyörűségük ennek bemocskolása, kikezdése, lerontása. Vezéreik hol volnának másutt találhatok, mint ott, ahol a destruktiv irányzatoknak mindig melegágyai voltak, vagyis Franciaországban! Itt él leg- űj ibb messiásuk: Anatol France, aki harmadéve kiadott L’ Ile des Pingouins (A pingvinek szigete) c. immár magyarra is lefordított nagyterjedelmű könyvében valósággal evangéliumot adott a modern Diogenesek kezébe. Nem is szólva arról, hogy France körülbelül húsz lapon keresztül a legfrivolabb módón tréfálkozik művében a kereszténységgel, mely száz és száz millió ember szemében tiszteletreméltó, saját hazája egész történetét szemérmetlen gúny tárgyává teszi s a francia gloiret és hazafi eszményeket hallatlan merészséggel csúfolja meg. Kifigurázza a pringvin= francia hadsereget és a Marseil- laiset, az igazit, nem a szocialistákét. Jelszava eszményrontó sátáni munkájában: „Le a hősi nemzeti emlékekkel, le a hadsereggel I“ A jobb érzésű magyarok e francia példán való megbotránkozásuk mellett bizonyára vigasztalást találnak abban a gondolatban, hogy nálunk a 'tagadás szelleme még nem vetemedett ekkora merényletre. Ez a vigasztalódás azonban csak annyiban jogosult, hogy Magyarországon a nemzeti ide„Esztogom es Vidéke“ tárcája, Rózsa. Lombtalan karjaid álmatag kitárod, Kelő nap bíbora özöolik reájok, Csókdosó tavasznak Enyhe, langy sugarán elzsibbadt tagjaid Életre fakadnak. Kipattan kebeled a bimbó pántjából S ha majd arcodon a bűbáj pírja lángol, Leányos szerelmed, Ábrándos szivednek hullámzó illatát Mezőkre lehelled. Mintha ott szunnyadnál anyadnak ölében Meghúzódsz karja közt ijedve, félénken, Ha meglibben az ág Futkozó szellőktől, himbáló lombjaid Szelíden hajtja rád. Van-e oly képzelet, mi szebbet alkotna, Földi ajk nem tud úgy derülni mosolyra, Tolmácsa a nyelvnek ! Mint te, úgy nem tud más, oly híven rajzolni Lángoló szerelmet. A mi életünknél rövidebb a tied, Az idő feletted szárnyat véve siet, Mégis mit sem érne A tavasz, ha piros pünkösd nem lehelne Rá az ág hegyére. Ezernyi örömet jelentesz te nekem, Fölkeltetted a dalt zsendülő szivemben . . S ma is mint a gyermek Múltak emlékéül tiszta eszményképnek Oltárra emellek. Valamikor balgán szirmodat levettem, Emlekkép őrizlek most imakönyvemben, S ha benne lapozok, Átzsong a lelkemen az elmúlt tavaszból Fényed ... és illatod. Orion. ütszéli jegyzetek Mexikóról. Irta: Dr. Hoffmann Ferenc Esztergom vm. tb. főjegyzője. Mexikói emlékeink a queretárói dráma szomorú tényével nem adatták át a feledésnek. Ébren tartják azokat a köztudatban a politikai események, kereskedelmi összeköttetéseink és a kivándorlás, mely az utóbbi időben nemcsak munkás népet, hanem különféle oklevéllel biró egyéneket is vitt hazánkból Mexikóba. Miksa császár mexikói hadjáratából való emlékeinket felújítják a na- ponkint érkező háborús hírek. 1910-ben kezdődött a legutóbbi polgárháború és dacára, hogy már hire jött a békének, mégsem következett az be, mert sokkal mélyebben feküdtek a forradalom okai, sem hogy az megszűnhetett volna. Ellenkezőleg egyre jobban elmérgesedett annyira, hogy végül is az Északamerikai Egyesült Államoknak kelletett beleavatkoznia. Nagyon helyesen. Mert nemcsak a Mexikóban tartózkodó amerikai polgárok érdeke, hanem az ott tartózkodó számos idegen kereskedő, gyáros, ültetvényes, utazó, bányász élet- és vagyonbiztonsága, meg a nemzetközi forgalom is kívánta már ezt a beavatkozást. En 1907 julius havában utaztam El-Pásoból Durangón át Mazatlanba, Acapulcoba, Mexikóba és Jukatan államon át New-Orleansba; s mindazok az állapotok, melyeket kedves olvasónőm vagy olvasóm szives en- gedelmével felsorolandó vagyok, két- ségbeejtők az idegenre és az általános emberiesség szempontjából megszüntetendők. Mexikó az amerikai egyesült államokkal mintegy ezer angol mérföld hosszúságban határos északon. Innen hasonló alakban, mint a szerencse istenasszonyának bőség szaruja, nyúlik délre ez a természettől gazdagon megáldott ország. Merészen kiemelkedve nyugaton a Csendes tenger, keleten pedig a mexikói-öböl ringó hullámaiból. Mexikó területe tulajdonképpen egy hatalmas fensik, melynek felülete 900 és 3600 méter tengerszinfeletti magasságban hullámzik, mig végül egy keskeny csúcsban végződik a „Tierra Caliente“ (forró föld) néven ismert mocsaras vidékben Qaxaca állam területén. Mexikó a hasonnevű öböl felőli oldalán régóta megnyílt a civilizáció számára. Mint egy édenkert, valósággal lebilincseli a szemlélőt. De ez a szép ország a béke áldásait soha sem élvezhette, mióta a fehér ember a spanyol hódítók személyében e földrészt felfedezte. Az őslakók folyton nyögték a hódítók jármát, a spanyol conquerrorok, buccaueerek, piratok kegyetlenkedéseit a kormányhatalmon ülő kapitalista generáció újabb és újabb kegyetlenkedései juttatták eszébe az elnyomott őslakóknak. Kiknek sorsában osztozik a bevándorló is, ki az ottani viszonyokkal nincsen tisztában. A mexikói mezőgazdasági munkásviszonyok nagy átlagban hasonlítanak a mi 1848 előtti jobbágy viszonyainkhoz. A fensik „haciendáin“
