Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 35. szám

Esztergom, 1914.

XXXVI. évfolyam. 35. szám.

Csütörtök, április 30

POLITIKAI és TflRS

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Dj korszakunk.

Mig fővárosunk szomszédságában évtizedek óta nagyszerűen fölvirultak azok a balparti községek, melyeknek áldásos vasúti összeköttetésük volt, addig a sokkal szebb jobbpart, Budától Esztergomig szomorú évtizedeken át mostoha gyermeke maradt az országnak.

Pedig köztudomas szerint, épen ezen az elhanyagolt részen sorakoznak az ország legszebb panorámái. Esztergomtól Szentendréig a Pilishegyek ko- szorúzzák a fölséges Dunapar- tot. Dömösre évenkint harminc- negyvenezer turista és kiránduló vonul a Dobogókő impozáns trónusára, ahonnan az ország szivének, Budapest szépségében gyönyörködnek, a kis- magyaralföldet üdvözlik a Mátra bérceivel és a nagy magyar

alföldből óriási termő rónát csodálják. Az egész nagy arányú területet termékeny vidékek, szorgalmas gyárak és tevékeny ipartelepek élénkítik.

Uj korszakra virradunk tehát Esztergomban is, ha már innen sugárzik ki az uj villamos vasút Budáig. Kritikus időszakban vállalkozott ugyan Visegrád derék férfia, Metzker Károly a fővárosi állandó ösz- szeköttetésre. Azonban ő, mint a propeller társulat egykori igazgatója tudta, hogy évenkint százezer jegyet adtak ki. És ez a forgalom most megkétszereződik az uj villamos vasúttal. A megjavult pénzügyi viszonyok pedig most már kedveznek az uj vállalat építkezésének.

Esztergom valóban predesztinálva van arra már régóta, nemcsak kies fekvése, ősi történeti emlékei, kultúrájának vívmányai és fürdői révén, hogy nemcsak Budapest nyaraló városa, hanem az ország első penzionopolisza legyen. A székesváros nyugdíjasai inkább megtalálnák Esztergomban a nyugalom berkeit, mint Budapest zajában.

Szives örömest fogadnók a várvavárt budapesti nyaralókat és uj települőket. Szívesen fölajánljuk nekik változatos sétahelyeink árnyas fáinak ezreit, mezei virágaink milliárdjait, a kxistály forrásokkal, a romlatlan levegővel, a viszhangos erdőkkel és nyájas szigeteinkkel.

Valóban gyönyörű tájszépségekkel áldotta meg a Magyarok Istene az ősi Esztergomot és kis megyéjét főkép azon a tájon, ahol Pestmegyével ölelkezik. És ez a páratlan válto- zatosságú hegyes-völgyes, egészséges és termékeny magyar vidék a fővárosnak van szentelve. Népe Budapest szeretetétől várja fölvirágzását, terményei és természeti kincsei első sorban a fővárosnak kínálkoznak, visszhangos hegyei, madárdalos erdei, iratos völgyei és mezei a budapestieknek ajándékozza költészetét.

Szóval a legszebb álmainkban megalkotott keleteurópai világváros szomszédos környéke a főváros szerelmét keresi, mint az elhagyatott erdei tündér, a ragyogó kastélyu királyfi szivét. Nem vesztene egyik sem, ha frigyesülne: a remek vidék ujkorszaki jólétet, a hatalmas főváros pedig hozzá- méltó királyi környezetet kapna cserébe.

Nyilvánvaló igazság tehát az, hogy a természet pazarló jókedvében ajándékozta ezt a

„Esztergom es Vidéke“ tárcája. Az ősi virtus.

Irta: Tuba Károly.

Tavaly farsangon a falu legénysége Valami bál-félét csinált hevenyébe.

Hangos volt a korcsma, kopogták a táncot A jókedv, a vigság ugyancsak virágzott

Hanem, úgy éjfélkor, elnémult a nóta,

Kis Palinak akadt civódni valója.

A délceg Tar Peti kalapjánál látott,

Valami ösmerős muskátli virágot.

Szeme vérbeborult, szitkot szórt az ajka, Ólmos nyirfabotját meg-megsuhogtatta.

Felszöktek a lányok, terjedt a zaj, lárma . . A korcsma ajtónak neki dűlve, állva.

Öreg juhászgazda leste, hogy mi lesz itt: Hamarabb a földön vérébe ki fekszik ?

Aztán, hogy a vége jámbor békesség lett, Keserűn elköszönt: „Jóccakát legények I“

Sógorka.

Irta :. Fiilöp Ferenc.

— Milyen jó is lehet annak a fiatal életű, sudár szomorufűzfának! Amelyik otí bólintgatja egykedvűen, gondtalanul borzas fejecskéjét a temetőárok parton. Izmos, erős derekú, sok vihart látott vén tölgyfa árnyékában. Hányszor, de hányszor törte volna darabokká azt a gyenge növésű íácskát a bölömbika hangú fergeteges szélvihar, ha mindannyiszor meg nem óvja lágyan felette ráhajló karjaival a fa-óriás ! . . .

így tépelődött, sóhajtozott magában egy törékeny kis babaasszonyka, mialatt az ő egyetlen igazi védelmezőjének kihűlt testét leengedték abba a hat láb mély gödörbe, honnét nem védheti meg őt az ő hűséges, viharral dacoló tölgyfaja. Az ura.

S a keserű sóhaj nyomán újból megeredtek bánatos lelkének sorvasztó könnyei. És sirt, sírt, egyre sirt. De nem ájuldozott. Nem sikoltozott kétségbeejtő jajgatással. Csak keblének folytonos hullámzó rezgése mutatta, hogy szenved.

Néha egy-egy rövid percre lelkében elült a fájdalom viharja. S akkor ideje volt átnézni könyben úszó félénk szemeivel a sirgödör másik oldalára. De valahányszor imbolygó tekintetét a siró asszonyka az átel- lenben álló kemény nézésű három robosztus férfire vetette, filigrán testén valami zsibbasztó félelem futott keresztül. S volt is oka reá. Jól ismerte azt a három férfit. Az ő kérlelhetetlen három sógorát. A pénz- sóvár, marcona Hegedűs fivéreket.

A három Hegedűs testvér néma közönnyel bámulta, hogyan eresztik le a sírásók, a puha, omladozó homokbuckák börtönébe a negyedik Hegedűst. Azt az okos lelkű, ábrándos szemű, de vasmarku Bélát. Még csak a szemük fénye se lett fátyolosabb. Bikaölő tekintetükkel inkább az egyedüllevő gyönge kis sógornőjüket nézték. Szemük villanásában is gyötörni akarták azt az asszonyt, aki nekik akaratlanul is utjukba tévedt. Aki miatt Béla fivér terjedelmes vagyonát rögtön magukhoz nem kaparj thatják.

Régi, kopott história az egész. Gazdag, elkényesztetett fiú szegény leányba lett szerelmes. Ez még nem lett volna olyan nagy baj. Csakhogy Hegedűs Béla magához emelte az ő kis porcellánbaba termetű szerelmesét. Feleségül vette Idát. A szegény varróleányt. Onnan a külvárosból.

Ezen már mégis felháborodott a többi három fivér. De Béla csak annyit válaszolt .

— Semmi közötök hozzá !

S Hegedűs Béla nagyon boldog volt az egykori kis varólánnyal. De ez a boldogsága kárász virág életéhez hasonlóvá vált csakhamar.

Mint vizszabályozó mérnök valahol meghűlt. Ágynak esett. Többet fel se kelt. Az a daliás szép alak semmivé lett. Mikor halálát már közel érezte, közjegyzőt hivatott. És végrendelkezett. Miután azonban öröklött vagyonról volt szó, Béla nem zárhatta ki a három fivérét az öröklés jogából. Úgy intézkedett tehát, hogy amig a felesége él s ameddig el nem dobja magáról az özvegyi fátyolt, addig az összes vagyonát Ida asszony fogja élvezni.

Ezért dühöngtek annyira Hegedűs testvérek. S igazuk is volt. Mert bizony egy huszonhárom éves, jó egészséggel biró asszonyka halálát nagyon nehéz kivárni. Főképen már azért is, mivel tudvalevő dolog volt, hogy a sógorasszonynak esze ágában sincs férjhez menni újból.

A temetés után a bánatos asszonykát senki se kisérte haza a temetőből. Közeli és távoli rokonok irigységtől eltelve még jó szóra se mél-