Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 30. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. április 12 megoldanivaló nem csekély nehézségnek második jogi jelentése: az ob perjurium infamia notatus, vagyis ham iseskii vésért gyalázattal bélyegezett. Tudniillik Otrokotsi Fóris Ferencnél ezt olvashatjuk (latin eredetiben): „A ludas ugyan tulajdonkép ludat bírót vagy vivőt jelent, de a jogban hamisesküvő és hámisesküvésért, gyalázattal bélyegezett értelemben veszik.“ Már ezt a megbélyegzést a ludak hamisságából és a ludas kofák csalfaságá- ból sehogy se lehet kimagyarázni. Pedig úgy látszik, mintha a két jelentés közül ez utóbbi lett volna a ludasnak fontosabb, jellegzetesebb törvénybeli értelme. Kérdés: hol találhatjuk meg ennek a nyitját? Talán a ludas melléknévnek egy, még nem említettem különleges népi alkalmazásában, vagyis.a lúdlopó jelentésében, mert tudásom szerint népünk kétségtelenül használta és használja a ludast ilyen értelemmel is. Sőt párja is van a népnyelvben, a lisztes, amely hasonlóképpen liszt- lopót is jelent; ez a szólás pedig lisztes vagy (vö. ludas vagy!) am. lopásban részes vagy. Igaz, hogy a ludasnak lúd to Ív aj értelme még nem foglalja magában a megbélyegzett jelentést is; csakhogy kiegészítésképpen hozzá kell adnom, hogy a rajtacsipett lúdlopókat népünk sajátszerű hagyományos megbélyegzésben szokta részesíteni. Magam szemtanúja voitam egy ily különös megbélyegzésnek gyermekkoromban Komárom megye Mocsa nevű falujában. Egy cigányasszonyt lúdlo- páson kaptak. A szoknyája alul előkerült megfojtott libát a nyakába akasztották, s úgy hajszolta azután a ludast egész községen keresztül a pógár (=kisbiró) az asszonynépség szidalmai közepett. De mi köze van — joggal kérdheti valaki — a lúdtolvajok ilyetén népi megszégyenítésének a hamiseskühöz és a hamiseskü megbélyegzéséhez ? Bizony a kapcsolatot bajos elgondolni közöttük, de a történet mégis igazolja bizzarnak tetsző rokonságukat. Tudniillik én találtam egy történeti bizonyságot arra, hogy hazánkban egykoron a hamisesküvőknek is ugyanoly megszégyenítés járt ki, mint a lúdtolvajoknak. A pannonhalmi hiteleshelyi levéltárban van egy 1522-ben kelt .oklevél, melyben arról van szó, hogy Báthory István nádor megbízást küldött a pannonhalmi konventnek: tartson nyomozást Vasdinnyei Vas dános és felesége, Sáry Erzsébet panaszai ügyében, kik Vas Péter, Vas Menyhért alpereseket különféle sértésekről, hatalmaskodásokról vádolták, egyebek között arról is, hogy ezek „a megnevezett fölperest, a hasonlóan Vasnak nevezett Jánost hamis vádlónak és becsülete kárára ludasnak nevezték és azt állították, hogy a főváltsága (vérdija) csak két pénzt (dénárt) ér, s hogy egy ludat, azaz libát akarnak kötni a nyakába.“ Tehát az alperesek hamis vádas- kodónak, következéskép ludasnak mondották a fölperest és azzal fenyegették, hogy ennek jeléül ludat kötnek a nyakára. Külömben is semmi ember, kinek főváltsága (vérdija= homagiuma) legföljebb két pénzt ér [inig más becsületes nemes emberé rendesen 200 forint, vagyis husz- ezerszer nagyobb értékű!] A szövegből egészen világos, hogy Vas Jánosnak ludassága, azaz hamis vádaskodása megszégyenítésére akartak ludat kötni a nyakába. 5 ugyanebből egyszersmind az is kitűnik, hogy a lúdnak nyakbaakasztása régenten is dívott hazánkban, még pedig mint a hamis (eskű=perjurium alapján) vádaskodók egyik büntetése. Nem akadtam nyomára sem oklevelekben, sem jogtörténeti művekben, hogy törvényes, azaz: biróilag kirótt büntetés lett volna. Ennélfogva csupán hagyományos népi megbélyegzésnek lehet tekintenünk, amely azonban az eddigieknél jóval nagyobb világosságot dérit a ludas név jogi alkalmazásának (1. hamisesküvő, 2. hámisesküvésért gyalázattal bélyegzett) homályos eredetére; tudniillik azért nevezhették el a hamisan esküvőket ludasoknak, mert kitudódott bűnükért — akárcsak a rajtacsipett lúdtolvajoknak — ludat szoktak volt megbélyegzésül a nyakukba akasztani. A jogi használat eredetének ezen történeti megvilágításával azonban még nem végződhetik nyomozásunk, mert hiszen az előadottakkal még nincsen tisztázva : tisztán hazai alapon gyökeredzett-e a lúddal való megbélyegzés szokása, vagy sem; valamint az is megfejtésre vár: milyen okból került kapcsolatba a hamiseskü éppen a lúddal? Mert elvégre a lúdnak és a ludas kofáknak egy-két közmondásunkban emlegetett hamissága, ravaszsága még nem látszik érthető oknak arra, hogy ép a ludat válasszák eszköznek a hamiseskü megbélyegzésére, mikor ennél alkalmasabb jelképet is találhattak volna! Nos az első kérdés tisztázása nem okoz nehézséget, mert könnyen megállapíthatni, hogy jóllehet bizonyos tárgynak vagy állatnak megszégyenítésképpen való nyilvános nyakba- akasztása kétségtelenül népi eredetű büntetés volt, csakhogy a középkorban külföldön, például Németországban is divatozott. Tanúságul hivatkozom a Füssy-Vaszary-féle világ- történelemre, amely I. (Barbarossa) Frigyesről (1152—1190.) egyebek között fölemlítvén, hogy az ellene szegülő nagyokat az elavult büntetések életbehozatala által fékezte meg, a következő felvilágosító jegyzettel támogatja állítását: „Ilyen volt többi között az ebhordás büntetése, mely abban állott, hogy ki a főnemesek közül e büntetésre kárhoztatott, köteles volt vállai közt kutyát vinni, néha két mérföldnyi távolságra is; a nemesek széket hordoztak, az egyháziak misekönyvet, a földmivelők ekét.“ Arra ugyan nem találtam eddig semmi nyomot a külföldön, hogy ludat is szoktak volna nyakba akasztani megszégyenítésül; ámde ez mellékes dolog azon kétségtelen történeti valóság mellett, hogy maga a nyakba- akasztás nem pusztán minálunk volt szokásban. Ami pedig a másik kérdést illeti: milyen okból került kapcsolatba a hamiseskü éppen a lúddal?, — úgy hiszem, ennek a megfejtését is sikerült meglelnem egy középkori latin szólásmódban, amely ekkép hangzik: Lamport jurat per anserem, azaz: Lampon ludra esküszik. Az értelme hiteles hazai forrás, Kis- Viczay Péter közmondásgyűjteménye szerint: „Ravaszól esküszik. {Nehezen csalsz meg hiteddel).“ Tehát a középkori latinságban jurare per anserem, vagyis: ludra esküdni annyit tett mint: ravaszul hamisan tenni hitet. Aligha csalódom, ha a hámisesküvésért lúddal való megbélyegzésnek s következőleg a ludas név magyar jogi alkalmazásának forrását ebben a hajdan bizonyára Európa-szerte használt latin szólásformában jelölöm meg. Annál több alappal tehetem ezt, mert tudva .tudom, hogy a fántonfánt v. forbátjog (:szemet szemért, fogat fogért!) éppen a középkorban élte virágkorát, híven érvényesítve Bölcs Salamonnak elvét: Aki mivel vétkezik, avval bűnhődik (a jelen esetre alkalmazva: aki hidra esküszik, - lúddal is bűnhődik!) ügy hiszem tehát: előadott bizonyságaim alapján végső eredményül bizton megállapíthatom, hogy — a ludas melléknévnek egykori törvénybeli alkalmazása nem eredeti magyar észjárás és szokás szüleménye. hanem a középkori latinság- ból való átültetés, még pedig alkalmasint a középkori aucarius (= ludas) melléknévnek magyarra fordítása. A ludas eredetének ezen földerítése meggyőző példa lehet mindenki előtt arra nézve: mennyi érdekes tanulság rejlik egy-egy régi szónak történetében. Dr. Réthei Prikkel Marián. Dal a házas életről. — tiervie után, — Heten ültek egy asztalnál, Fogyott a hegy tűzbora, Házasodni nem is készült A hét vidám cimbora. Szerelem ? — no az még hagyján ! Házas-élet? — más kérdés. Mert egyhangú véleményök : A házasság szenvedés. A nyolcadik — vidám ifjú — Csak ő nem tartott velek, Sőt nagy tűzzel magasztalta A szent házas-életet. „No csak vigyázz!“ — óvja egyik, Egy fiatal Aeskuláp — „A házasság után a vágy Csökken bizony mindinkább. E tárgyról, ha mindannyian Elmondjuk majd nézetünk, Jól tudom, hogy leforrázva Távozol el közülünk.“ „No kiváncsi vagyok erre, ügy áll-e, mint te mondád ? Meghallgatlak benneteket, Kezdhetitek, rajta hát!“ Az orvos. A házasság nagy betegség S páratlan rossz állapot, Melyet mindig mindenki csak Párosodva kaphatott. A veszélyes ragály: lázas Keringése a vérnek, Amit már öt ezred óta Az emberek ösmérnek. S nagy baj, hogy a páciensek Nem is sejtik előre A veszélyt, mert szürke hályog Van tapadva szemökre. Ezt fel kéne vágni ; de csak Ritkán áll be jó siker, Mert e baj már úgy megrögzött, Hogy nem használ semmi szer. Néha heves vagy rögtöni És gyors halál a vége, Vagy csak lassan fejlődik ki, De megmarad vénségre. Mit használ itt a kórisme, Homeo- s allopathia ? A házasság volt és marad, Ki nem pusztul az soha. A kereskedő. A házasság — ki tagadná ? — Furcsa üzlet, semmi más, S ha beszerzik az árukat: Illem, kézség a szokás. Két üzlettárs megosztozik Gondon, bajon — a’bizony! — S az egyházi anyakönyvbe Be lesz írva a viszony. A főkönyben két rovat van : „Tartozik“ és „követel“, A „tartozik“ mindig nagyobb S a „követel“ így fogy el. Nagy szerepre jut a váltó, Akceptálás fődolog. Lejáratát prolongálják Egymásnak a házasok. A házasság hazard-játék, Vagy pedig csak számítás, És a hűség eredménye: Csődbe jutás, semmi más. Ápolni kell a bizalmat, Legyen kölcsön, vagy hitel; S mig a kapocs fel nem bomlik, Az üzlet jól megy, — hidd el. A költő. A kedves, jó házasságnak Csak jó hírét költeném S azt tartom, bár sokba kerül, Nem más az, mint költemény. De mert épek érzékeim, ügy érzek, mint beszélek : A házasság csak kezdetben Lírikus és szép ének. Derűs napok, mámor, gyönyör, Ösztönszerű szerelem, De hamar elégia lesz: Benne keserv s bú terem. Ballada lesz később, gonddal, Búval, bajjal kitöltve; És a végén megfordítva — Szatíra lesz belőle. A házasság elég sokszor Érdekes és nagy regény : Részek benn a változások Éltünk más-más helyzetén. Majd száz kötet, s a kezdete Érdeket kelt és növel; De mind tovább erőltetett, És a vége — kérdőjel ? . . . A színész. A házasság se nem regény, Se ballada, — színdarab! Vígjáték tán? Nem a’! Dráma, Hol diadalt csel arat! Felvonási számtalanok — Ilyet még nem értetek — A személyzet bár megmarad, Változnak a képletek. Férj, feleség, házi barát A gyermekek, szobalány. Nagy szin nem kell nekik s még az Alkalom jó súgó ám. Kisebb szerep jut a férjnek, Tapsolni az asszonynak, Ha a végszót eltalálta, Óhajtási mit súgnak. Ez előbb a naivát adja, Majd a szépet, csinosát, Záradékul meg cselszövőt, Sőt hősanyát is mutat. Vagy bohózat a házasság ; S hoppon maradsz te magad, De fő, hogy a kuliszákba Betekintni nem szabad. A könyvnyomtató. Házasság a könyvek könyve, Mit elolvas mindenki; Megjelen sok milliószor, S a nagy világ adja ki. Kinyomtatott nyílt igazság, Majd siratják — nevetik. Mivel pikáns, kelendő ám, S ezért tetszik is nekik.
