Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 26. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. március 29. ránduló társaságok számára megbízható vezetőkről gondoskodjék. S egyáltalán mindenre ügyet kellene vetnie, amivel a fővárosiakban s egyéb idegenekben Esztergom iránt az érdeklődést fölkeltené és ébren tartaná. Minden részletkérdésnek és mellékes teendőnek megvilágítása természetesen nem tartozik én reám. Én csak a íő útbaigazításokra szorítkozom. A kisebb tennivalók megállapítása már az egyesület dolga. Ha a jelen évben mindent nem tudna elvégezni, nem baj. Elégedjék meg avval, hogy lerakja az alapokat, melyekre a jövőben tovább építhet. Idegenforgalmunk biztosítása mellett egy másik igen szép célt is tűzhetne tovább maga elé a megalakítandó Esztergomi Idegenforgalmi Egyesület, tudniillik a fővárosi kisebb igényű nyaraló közönségnek hozzánk édesgetését. Előttem fekszik Igló város Idegenforgalmi Irodájának tavalyi hirdetése, melyben uccák szerint a bér pontos kitüntetésével össze vannak állítva és ajánlva mindazon egyes v. kettős bútorozott szobák és egész lakások, melyek Iglón nyaralásra kiadók. Irigyléssel olvasom az életrevaló hirdetést s némi bosszankodással kérdem magamtól: nem tudnók mi is ugyanezt megtenni itt, a főváros közvetlen közelségében, a Lure ur szerencsétlenségére leejtette a csomagot, amely egy kissé sáros lett. — Rémes ! — sipított az asz- szony. — Úgy, hogyne, most pisz- kitsd még jobban be a zsebkendődet is! Nem teszed el a zsebkendődet ? Lure ur szót fogadott és végre elérkeztek Madame Morcau lakásához. Madame Morcau egy száraz, fáradt, öreg nő, közömbösen fogadta a jókívánságaikat. A csokoládét illendőség szerint megköszönte és azután félre tette, anélkül, hogy megnézte volna. Azután kínált nekik egy kis savanyu cukrot, majd mintegy ígéretképpen igy szólt: — Ugye Sophie, te szereted a cukorkát ? Persze, persze a te korodban jó foga van az embernek az ilyesmihez. Ez a megjegyzés felbőszítette Lurené asszonyságot, aki hamis fogaira való célzást látott benne. Amikor elmentek, haragosan mondta a férjének : — Most boldog vagy, mi ? Sok hasznod lesz belőle! Sokat törődik a te csokoládéddal. Majd odaadja másnak. — Minden bizonnyal fog Sop- hienak is küldeni egy csomaggal, mint eddig is minden évben. természettől is nyaralásra pre- destinált, egészséges levegőjű városunkban ? Hogyne tudnók, csak erős akarat kellene hozzá, meg élelmesség és vállalkozó kedv! És mindebből semmi se volna bennünk? Ugyan ne állítsunk ki szegénységi bizonyítványt magunkról! Nem vagyunk mi gyámoltalanok, csak félénkek és lassú mozgásuak ! Mily dicséretreméltó — és haszonnal kecsegtető! — vállalkozás lenne, ha új egyesületünk a nyaralás ügyét is gondozásába venné s az iglói mintára külön idegenforgalmi irodát állítana fel, mely a nyárra kiadó lakásokat összeírná és a fővárosban hirdetné. Vagy, hogy még messzebb is tekintsek a jövőbe: nem ideális célja lehetne-e tovább a vasúti állomás környékének nyaralók építésére való előkészítése? Szóval: gyönyörű perspektíva állana az Esztergomi Idegenforgalmi Egyesület előtt! A tavasz napjait éljük. Körülöttünk minden zsendül-pezs- dül, fakad, éled. Ilyenkor az ember is felrissül: uj vágyak, remények, elhatározások kelnek szivében s erős ösztönök akaratában a tettre, a cselekvésre. Csak mi, esztergomiak maradnánk érintetlen, lomhán, tétlenül? Csak minket hagyna hidegen a kikelet zsongitó, frissítő lehellete? Csak mi hú— Hát aztán ? Attól talán szép lába lesz Sophienak, nem ? Majd kap egy csomag cukorkát, amit ez az öreg múmia mástól kapott aján dékba. De most azután gyerünk, mert akármi legyen a nevem, ha azt az ebédet meg lehet enni. Olyan száraz lesz minden, mint a csont. Lure ur erőlködése dacára sem bírta a feleségét egész nap derűsebb hangulatba hozni. Estefelé aztán kissé lecsendesedett, mert megfájdult a feje. A délelőtti sok járástól — mondta a férjének. Már vacsora után voltak, amikor megszólalt a csengő az előszoba ajtaján. — Szent Isten, látogatók ? Nem vagyunk itthon senkinek, Catherine ! — kiáltotta Lurené bosszúsan. De nem látogató volt, hanem Madame Morcau cselédje, aki egy levelet és egy kis csomagot hozott. Lurené felszakitotta a férjének címzett borítékot és hangosan olvasta : „Madame Morcau szívélyesen üdvözli Lure urat és kedves nejét s egy par szem cukorkát küld a kis Sophienak. “ — Jól van, mondja azután a cselédnek. — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy vette ezt a cukrot, mondta, miközben kibontotta a csomagot. — Meg zódunk az élet megindult árjától, mely szinte erőszakkal akar tettre ragadni bennünket? Ébredjünk, induljunk, cselekedjünk ! Priscus. A társadalom és népszokások. A régi jó világ elevenedik fel előttem képzeletemben, a mikor a Jókai, Mikszáth és Gárdonyi regényeinek olvasásakor elkalandozok a letűnt idők, rég múlt szokások labirintjében. Oly jól esik visszagondolni arra a korra, amikor a társadalmi és népszokások különböző válfajai tartották ébren, nemcsak a nemesi kúriák odon falai közt élő nemesség szine-javát, hanem a szegény és alacsony sorsban sínylődő jobbágyságot i is; amikor nemcsak a „nem adózunk“ jelszavát hangoztató „magyar nemesi osztály“, hanem a legterhesebb munkára kárhoztatott jobbágyság is kivette a maga részét, az élet apró-cseprő örömeiből. Szomorú változása az időnek, hogy a mi mai „ultramodern“ társadalmunk társadalmi jellege, már magában véve kizárja kebeléből a „régimódi sablonos“ népszokások utánzását, mert a XX-ik század korszellemével nem tartja összeegyez- tethetőnek, hogy a múlt alkotásai után induljon. Újabb és újabb társadalmi problémák merülnek fel a tekintetben, hogy mi módon volna lehetséges, a csendesen stagnáló társadalomba életet, eleha valami finom cukorkát küldene. Hiszen igaz, hogy mindegy, de mégis . . . Óh, óh, óh, hát ez már mégis csak sok ! Egy percig nem tudott szóhoz jutni. — Sok, sok! — nyögte azután rekedten. — A mi csokoládénk ! Felismered a dobozt ? Itt van a kis sárga folt! Nahát ez borzasztó! Meg sem nézte! Fel sem bontotta! Na, megállj csak, majd máskor is viszek neked három frankért csokoládét! Hallatlan! Elküldi nekünk a saját cukrunkat! Holnap visszaviszem az üzletbe ! — Nem fogják visszavenni — jegyezte meg Lure ur félénken, bizonytalan hangon. — Nem fogják visszavenni ? Hát akkor elteszem más alkalomra. Vagy külömben — egy pillanatig megszállta a nagylelkűség — Sophie, mindig azzal nyaggatsz, hogy valamit vinni akarsz a tanítónődnek. Nos, hát holnap elviszed neki ezt a cukrot. Ilyen finomat úgyis ritkán evett! Paul és Viktor Margueritte. venséget vinni, cikkek, memoárok végtelen hosszú sorozatában, különféle ajánlatok és érvek látnak napvilágot és törnek pálcát, egy vagy más látszólag helyesnek jelentkező és kellően indokolt terv felett. Hogy e sok irka-firka mennyire hátráltatja és megköti a társadalom kezét alapvető munkájában, arról szerény hitem szerint felesleges bővebb vitatkozásba bocsátkozni. Minél több esetben adunk alkalmat a kritikus uraknak arra, hogy az egyes helyi és fővárosi lapok hasábjain megjelenő és idevonatkozó sokféle rangú és rendű ajánlat birál- gatásába bocsátkozzanak, annál inkább távolodunk el attól a céltól, hogy a faji jelleg bélyegét reányomjuk a kifejezetten magyar társadalmi szokásokra. Amig a külföld divatját és szokásait majmoljuk, amig ujjongó és kitörő lelkesedéssel fogadjuk az idegen alkotásokat, s azokat magyar kaptafára húzva a sajátunknak valljuk, addig nagyon természetes, hogy nem tudunk olyan társadalmat teremteni, amely a „társadalmi szuverénitas“ alapjára helyezkedve, keresse azt a fonalat, a mely közvetítő és összekötő kapocs a múlt és jelen nemzedéke között. Ha valamikor volt szükség arra, hogy összetartás, egy- akarat és kölcsönös megértés legyenek az alapjai a társadalmi szervezetnek, úgy akkor erre a ma korszakának kétszeres szükségé van, mert a régi magyar népszokásokat mindinkább háttérbe szorítják az idegen áramlat idegenszerű és sajátos alkotásai, amelyek kiölik a társadalom szervezetéből a lelket, —- a faji ösztönt és a fajszeretetet. A honi talajból fakadó eszme, terv a magva annak az egészséges iránynak, amelynek célja a beteg magyar társadalmat lábraállítani és begyógyítani azokat a sebeket, amelyeket az idegen szokások visszaható ereje ejtett, a mi nemzeti társadalmunk valamikor egészséges szervén. Térjünk csak vissza a régi kerékvágásba, utánozzuk csak mi a „régimódi sablonos“ népszokásokat, s ne szégyeljük magunkat azért, hogy magyarok vagyunk, mert csöppet sincs okunk a szégyenkezésre akkor, amikor kegyeletünk jeléül hűek maradunk az ősi tradíciókhoz. Fikó Sándor. Mi-Caréme. Paris, le 20, mars 1914. Hiába! Nem jó előre semminek örülni 1 Engem, ha valami öröm hébe- hóba ér, elcsendesitem érzelmeimet,
