Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 26. szám
1914. március 29. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 nehogy a szivem hangosan örüljön és ezzel felkeltse álmából a sárgaszemű szörnyeteget, az irigységet, mely mindenütt leskelődik, s ott szedi áldozatát, ahol éppen éri. Jgy jártak a jó párisiak a Mi- Carémmel. Egy héttel ezelőtt minden nap az eget vizsgálták és a barométert nézték aggódó szívvel, vájjon nem rontja el az idő az ő nagyszerű ünnepüket, mely vetekszik a nizzai Carnevállal. Még a Párisban oly sok jósnőket is megkérdeztek a szép és hiú francia hölgyek. De hát „L’ hőmmé prospose, Dieu dispose“. Ma reggel szépen sütött a nap, s úgy látszott, az Isten szereti a pá- risiakat. Későbben itt-ott elborult, de még mindig nem volt veszedelem, hisz meg vagyunk szokva, hogy az időjárás 10 percenkint változik. Délután 2 órakor már kezdett gyülekezni a tömeg. A kocsiforgalom már megakadt és a nagy Boulevardról eltiltották a számtalan autót. Még mindig reménykedtünk, bár a felhők egyre sűrűsödtek. A Place Denfer-Rochereau-n, hol a hires hasonnevű generális emlékére a még híresebb Belforti oroszlán a 70/71-iki francia-német háború emléke van felállítva, gyűlt össze a felvonuló közönség. Tudvalevőleg a köztársaságban ha nincs is király, annál több a királynő. Persze nem beszélek a madagascáriak exkirály- néjáról, Ranavalóról, ki Marseille-ben székel, s csak ünnepkor szabad neki a köztársasági kormány jóvoltából Párisba jönnie, hanem a szépségkirálynékról. Ezek szép számmal akadnak Párisban. Köztük egyike a legérdekesebbnek, a csarnokok királynője (t. i a vásárcsarnoké) stb. A menet megindult; s vele egyidejűleg az eső is kezdett csepegni. A szépek s ezekkel együtt kevés, ha azt mondom, egy millió ember, titkon kérték az égieket, hogy mielőbb változzon a szél iránya. Megindult a menet. Jött sorban Carneval ő királyi felsége három emelet magasságban. Követte őt a kövér tehén kocsija s néhány fantasztikusnál fantasztiku- sabb fogat. Mindez azonban csak elő- fogatul szolgál, mert megjelenik a díszgálya alakú hintó, mely hozza a királynők királynőjét. Az óriási hosz- szú menet, melyben Noé atyánk bárkájában levő összes ragadozók és háziállatok képviselve voltak, megállt a városháza előtt. Itt kiszállt a szép királynők királynéja, vele együtt a turini királynő, kit minden évben Turin városa küld ki, épülésére a francia-olasz testvériességnek, továbbá a boulogne-i királynő. Fogadta pedig őket Páris városá- t nak tanácsa fejedelmi dísszel. Ezután l pedig, hogy a komédia teljesen ko- í moly legyen, következett a fogadás 5az Elyséeben. Illetőleg csak következett volna, mert közben megeredtek saz ég csatornái s igaz bánatára min- bden jó embernek, hullott az eső bő- gségesen. De egy kis zápor a párisia- >kat nem ijeszti meg. A Boulevard Kilométernyi hosszúságban ernyőten- i^erré alakult át. Nem bánta a francia ha földindulás is lett volna, de arra ugyan nincs eshetőség, hogy ilyen látványt elszalasszon. Mire szegény felség kegyelemben elakarta hagyni a hires párisi városházat, oda kellett volt hozatni egy nagy landauert, melyben a két legfőbb hölgy vagyis a királynők királynője és a turini királynő foglaltak helyet. A nagy udvari uszályokat gyönyörű udvarhölgyek vitték (mily kár, hogy ezek a tündér lányok holnapután a prózai mindennapi megélhetés gondjaival lesznek elfoglalva!) ernyők alatt s a menet gyors iramban megindult a Faubourg Saint Ho- noré-ba, hol a köztársasági elnök s Madame Poincaré fogadták a felségeket. Természetesen az elnökné, ki csak excelenciás asszony, kellő reverendával fogadta őfelségéiket, sőt a két első dámát meg is ajándékozta holmi csinos arany karkötővel, mire ez utóbbiak boldogan távoztak és fotográfia mutatja, hogy az elnökpár, különösen azonban Madame Poincaré sóvárgó szemmel nézett utánuk, meg vagyok róla győződve, irigyelte őket, hogy ő csak a francia köztársasági elnöknek felesége s nem királynő. Mindenesetre vigasztalódhatik, ha meggondolja, hogy mire ő felségeik már egy év leforgása után esetleg egy nagyon előkelő salonban a Champs Elyséen ő excellenciájának manneqiül szolgálnak, addig a Madame még mindig s előreláthatólag pár esztendeig a szép köztársáság első asszonya lesz. A menet még folytatódott a Bou- levardon, hol jóllehet az eső közben eddig Párisban ismeretlen mérveket Öltött, az emberek százezrei tapsoltak és kiabáltak a csinos travestiknek és ízléses kocsiknak. Estére bál volt a királynők tiszteletére. S hogy még tréfából is jó királynénak lenni, mutatja az, hogy a bált Páris városa adta. Ültek pedig a trónuson a párisi legfőbb királynő s a turini versenytárs. Mivel ez a szép olasz leány veszedelmesen csinos volt, erős a gyanúm, hogy a francia felséges asszony (a spanyol etiquette szerint minden királyi vérből származó hölgy született asszony, tekintet nélkül férjes vagy hajadon mivoltára, ha megszólítják, mint „asszony“ szerepel), nos mondom, gyanítom, hogy a királynők királynője, ha nem félt volna, hogy a tradíciót és vendégjogot megsérti, hát felségjogánál fogva tán egy modern drámát rögtönöz á la'Erzsébet és Stúart Mária! De a bál szerencsésen lefolyt 1 Ott volt a párisi és a turini vicepolgármester, néhány öreg generális s természetesen sok-sok legény és leány. Azonban ne méltóztassanak gondolni, hogy most már ezzel vége a Mi-Carémnek ! Clou-ja volt az operabál ! A jelszó volt: sárga és piros. Hölgyekre a jelmez kötelező a megismerés bünhődése mellett. 10 órakor kezdődött a gyülekezés. A sár oly nagy volt Páris uccáin, hogy Esztergomnak igazán nincs mit szégyelnie, ha a főuccán egy heti záporeső után a kocsik esetleg nem tudnak tovább menni, mert itt is majdnem forgalmi akadályt képezett. Ehhez járult még a félméter magas konfetti halmaz, ami péppé alakult át s valami megnevezhetetlen tömeget alkotott. Természetes tehát, hogy ily előzmények után az Opera-téren s annak szomszédságában nem lehetett előre jutni az embertömegtől, mert a párisi bátor és ilyen apró vis major-tói nem ijed meg. Jöttek a fogatok, a szebb- nél-szebb autók s egy álomkép elevenedett meg szemeink előtt. Aki Párisban számítani akar, aki igényt tart rá, hogy a „társaság“ közé számítsák, az mind ott volt. A felvilág teljes számmal felvonult. Annál érdekesebb volt a látvány, mert évek óta ez az első opera-bál, hála Páris színházigazgatóinak! A hivatalos bál 11 órakor kezdődött, mikor is felvonultak Páris színházainak balett-táncosnői, élükön Zambelli kisasszonnyal, az opera prima balerinájával. Az ellejtett tánc után megindűlt az általános táncolás. Egy Ízben már leírtam az opera foyerját, a tündérteremben folyt a macsics, trés-mou- tard, fourlana és, last mot least, a tangó. Mind táncok, miket az ember másutt, mint Párisban, nem is igen mer elképzelni. Egy órakor volt a bál legszebb attrakciója: „The 100 girl“. Összeválogatták Páris színházaiból és Music Halijaiból 100 tündért és ezek a válogatott szépek járták csodatáncukat. A női nem minden egyes képviselője egy dobozt kapott és melléje egy lapot a következő felírással: „Keresse dobozához a kulcsot!“, más részről az uraknak egy kulcsot nyújtottak egy lap kíséretében: „Keresse kulcsához a dobozt!“ felírással. Természetes e kis játék számtalan meglepetéssel, liaisonnal s mi egyébbel végződött. Beszélik, hogy a bal tiszta jövedelme 100,000 francot tett ki- Virradóra vált az idő, mikor az utolsó autók elrobogtak a Place de 1’ Operáról. Mint rendesen, Páris zsebmetszői is, kik különben mint minden itt, a legnemzetközibb elemekből allanak, szüreteltek. Sajnos, a rossz idő nem nagyon kedvezett nekik. Különben a rendőrség meg volt elégedve; mindössze 54-et invitáltak éjjeli szállásra. Hallom, ez az első Mi-Caréme, hogy ily kevés elfogatás történt. Ma azonban ismét csendes minden Páris uccáin, ha ugyan itt e fogalmat egyáltalán ismerik ; s sok-sok szép leány fej hajtja egy évig reménykedéssel fejét álomra, hogy mához egy évre ő székel majd a királynék királynéjának trónusán s az elnöknő szép aranykarkötője, no meg a városi tanács értékes ajándéka tán neki szerzik meg egy boldog álom megvalósulását. Gerley Gábor. Görgeirél és Kossnthról. A megboldogult szabadsághős, id. Tirts Rezső ilyen lovagiasan nyilatkozott emlékirataiban : — 1849 augusztus 20.-a körül elterjedt a Szepességben az a hir, hogy Görgeit, mint foglyot hozzák Kassáról. Megtudtuk azt a napot, sőt órát is, hogy mikor fog Szepesváral- ján átutazni. Össze is sereglettünk sokan a piacon és vártuk őt. D. u. öt óra tájban csakugyan megérkezett egy közönséges bricskakocsin a szabadság legnevezetesebb vezére. Elől ült egy osztrák katona szuro- nyos puskával, lennt jobb oldalt egy osztrák ezredes. Görget bekötött fején be volt kötve az a kardvágás, melyet ő az ácsi csatában kapott, midőn huszárjai élén az egyesült orosz-osztrák ágyukat ostrommal megrohanta és elfoglalta. Amint a kocsi felénk közeledett, több ajakról elhangzott ez a szó: — Jön az áruló! De amint az utolsó küzdelmektől és szenvedésektől beesett, halvány arcot láttuk, melyen a híressé vált öntudatos nyugalom helyett, a kemény és bánatos keserűség látszott, akkor elnémult minden megjegyzés. Fájdalmas szívvel és mégis büszkén néztük azt az igazán nagy földinket. Sokáig néztünk még azután is utána néma csöndben, mig a kolostor me- letti uccán el nem tűnt. Toporcra, szülőhelyére utazott, családi ügyeit rendezendő, hogy onnan Kufsteinba, számkivetésbe költözködjék. Az alkotmány visszaállítása után ő is visszatért hazájába és Visegrádon telepedett meg, ahol öreg napjait éli nemzetének túlnyomó részétől gyűlölve, hazaárulónak bélyegezve. Sok ideig magam is az általános árammal úszva, őt annak tartottam. De midőn nyugodtabban kezdtem gondolkozni, tudva azt, hogy hányszor tette ki magát a golyózápornak, arra meggyőződésre jutottam, hogy nem saját élete megmentése végett, hanem mivel a reábizott harmincezer vitézt a hazának megmenteni akarta, fölhagyott a további küzdelemmel, mely két nagyhatalom ellen úgyis céltalan lett volna. Később, midőn maga Klapka, elismerve Görgei korrektségét, vele kibékült, midőn öccse, Görgei István „A magyar szabadságharc története“ c. érdekes művében, eredeti okmányok fölsorolásávál, bátyja helyes eljárását igazolta és ekkor kiderült, hogy Görgei Artur maga is jóhiszeműsége áldozata lett, tehát sok, komolyabban gondolkodó hazafi már másképen itelte meg őt. Bennem pedig az az érzés, mely- lyel én ezt a nagy férfiút bámultam, most már tiszteletté változott és azt hiszem, hogy elfogulatlan történetiró őt majd tisztázni fogja nemzetünk előtt. De azért nem tartozom azok közé, akik Görgei rehabilitásával Kossuth Lajos nagyságát kisebbíteni akarják. Kossuth volt és marad is örökre a magyar nemzet legnagyobb embere, úgyszólván félistene.“ * * * Ezt az érdekes szemelvényt azért is bemutatjuk olvasóinknak, hogy győződjenek meg szintén a megbol-
