Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 3. szám
2 ESZI-RGOM és VIDÉKE. 1914. január 8. lenül hagyva) hanem saját maga fog városi mozikat épiteni. Tudtunkkal más magyar város is hozott már ilyen határozatot, például újabban Pápa városa. Mért ne követhet- nők a példát, mikor nyilvánvaló haszonnal kecsegtet? E határozatot rövidesen követhetné nem is egy. hanem mindjárt három városi mozinak felállítása a Kerek templom körül, Szenttamáson és Szent- györgymezőn. A mozi-épületek tetszetős külsővel deszkából volnának építhetők, (mint már máshol is vannak ily deszkamozik). A város a szükséges villamos erőt immár (rövidesen) saját üzeméből adhatná, ami a kezelést jóval olcsóbbá tenné. A filmkölcsönzés sem jár oly tetemes kiadásokkal. Tehát a városi mozik olcsóbbak is lehetnének a magántulajdonbelieknél. Ennélfogva a látogatottságuk eleve biztosítva volna. A város a mozi-állitás tényével a népnevelésnek oly fontos intézményét létesítené, melynek áldásos eredménye kétségtelen. Gondoljunk csak arra, hogy a városi mozik révén egyszersmindenkorra biztosítva lenne a filmek olyannyira kényes erkölcsi ellenőrzése, mely a magán vállalkozásban jóformán semmis. Pedig mennyi erkölcsi veszedelem származha- tik — és származik is, — a tanulatlan népre az ellenőrizetvilágára. Régen van ez nálam. Még mikor a vártemplpmot építették, abból az időből való. Én akkor még fiatal kőmives legény voltam és a bazilika építésénél dolgoztam. Egyik reggel, munka elkezdése előtt, egy rongált szoborzaton találtam. Valami szentet ábrázolt ez a szobor; a szentnek ezzel a keszkenővel volt bekötve a két szeme. Mint valami élő embernek, akit halálra Ítélnek, hogy ne féljen a haláltól. S azóta híven megőriztem a keszkenőt s úgy érzem, hogy ez a keszkenő is megőrzött mindenféle bajtól. Pedig ugye, babonás nem vagyok s mégis sokat adtam reá. Valahányszor fennt dolgoztam a bazilika széditő magaslatán, mindig magamnál hordtam. És sose történt bajom. Az asszony észrevétlenül elmosolyodott az ura babonás mivoltán. De azért titkolta a közönyt. — Megőrzőm Flóris, kérésedhez híven ezt a keszkenőt. — Igen, igen Verőn. Őrizd meg. S meglásd sose lesz bajod, ha én nem leszek. De ha egyszer elhagyod, eldobod ezt a keszkenőt, majd meglátod, mennyi tenger bajod fog támadni az életben. Verőn oda se figyelt nagyon az ura tanácsára. A kis vaskályhába apró fát rakosgált s csak úgy fél len detektív mozidrámák szemléletéből ! Azután ne feledjük, hogy ezek a városi mozik nem csupán erkölcsi nevelői lehetnének Esztergom népének (s éppen e tekintetben mennyire szükség volna rájuk !), hanem egyúttal szemléltető oktatói is az észszerűbb földmivelésben s állattenyésztésben. Külföldön már mindenfelé felhasználják a mozit a nép gazdasági kioktatására. Mért ne lehetnénk mi Esztergomiak elsők ugyanebben Magyarországon ? No és végre megint csak ismételhetjük, hogy a mozi a legreálisabb előreszámítás mellett is jó üzletszámba megyen, melyből a városnak ügyes kezeléssel nagy anyagi haszna lehet. Vagy nekünk ilyes haszonra nincsen szükségünk ? Ilyen üzlet nekünk derogál ? Ne büszkélkedjünk, mikor kasszánk csakúgy tátong az ürességtől! Városi közgyűléseken s polgári összejöveteleken mind azon töprengünk: hogy-mint lehetne a város gyér jövedelmét gyarapítani. A miniszteri leiratok is egyre arról tudakozódnak: hogyan-miből tudnánk újabb jövedelmi forrásokat teremteni, íme itt van egy új, egy biztos forrásunk : a mozi. Ne restell- jük és ne sajnáljuk a kezünket kinyújtani utána! Értjük a dolgot: a nehézség abban van, hogy példa még füllel hallgatta Kukucska figyelmeztetését. * * * Kukucska pontosan betartotta szavát. Két nap múlva itthagyta fiatal, szép, tűzről pattant feleségét, alig egy évi házasság után. Hogy boldog volt-e ez a házasság? Ki tudná megmondani. Talán még maga Kukucs- káné se, akinek neve mellé odabigy- gyesztetiék az emberek, hogy özvegy. Kukucskáné fiatal természete, izzó temperamentuma csakhamar fá- tyolt borított férje emlékének. Egy évi özvegység után ledobta magáról az özvegyi fátyolt s férjhez ment másodszor is A boldogult urának egyik segédjéhez, akihez még férje életében feltűnőé í vonzódott, ahogy ezt a városbeli kávés nénik és piaci kofaasszonyok rebesgették. Nagy boldogsága közepette vajmi keveset törődött a keszkenővel. Úgyszólván semmit. Egészen el is feledkezett volna a keszkenő históriájáról, ha véletlenül a második ura turkálgatás közben rá nem talál valahol a sublót alján. — Hát ez a rongy mi? Kérdi az asszonytól. — Ez? — kacagott fel vidáman Verőn, — egy keszkenő, mely csodálatos hatalommal van felruházva. És elbeszélte Kukucskától hallott históriát. nem igen van előttünk; mi pedig rendesen hátul szeretünk ballagni ; az elsőségtől inkább félünk, mintsem vágyódnánk reá. Ámde talán egyszer nem fog megártani a kezdés dicsősége : bátorodjunk neki s állítsunk mielőbb városi mozikat. Morc. A magyar temperamentum. Sokat írtak és még nagyon sokat fognak Írni a magyar társadalom életéről. Hol regény alakjában, hol egy-egy cikk keretében látnak napvilágot a magyar betegségek. Ha minden adott eset a nyilvánosság elé kerülne, bizony jócskán bővülnének a napi, heti és egyéb időszaki lapok. Nem tudom lehet, hogy csak én vagyok olyan pecches, hogy amerre csak jártam, mindenütt szomorú tapasztalatokkal gazdagodtam. Pedig már annyi szomorú tapasztalatom van raktáron, gazdag kollekciókban (számozott minta ingyen és bérmentve), hogy bizony egy alkalmas bolthelyiségben — kicsiben és nagyban — egyaránt árulhatnám (megrendelés esetén házhoz szállítva) — mindnyájunk hasznos okulására. Ha az egyik polgár jobbra tart, a másik okvetlenül balra irányítja lépteit. Nem azért, mintha — amerre az egyik polgár viszi a jól, vagy kevésbbé A hepciás természetű ember darabokra tépte a keszkenőt Verőn szemeláttára. ,Ő nem szólt ellene. Csak nevetett boldogan, negédesen az ura tettén. Sőt még ő hajigálta szemétre a ronggyá tépett keszkenő darabjait. * * * Verőn asszony pedig egy-két évi házasság után faképnél hagyta a második urát. A trécselő asszonyok nyelve azt rebesgette, hogy Verőn asszonyra máris ráunt az ura. Verőn könnyű vérű volt. Nem bánkódott, nem siránkozott, hanem a legelső férfivel összeállóit bagoly hiten, aki útjába esett. így sülyedt fokról-fokra Verőn asszony s legvégül a kis város legutolsó emberével, egy piaci hordárral állott össze. De ennél se volt szerencséje Veronnak. Ez is megunta őt, mert nemhogy keresett volna valamicskét, hanem együtt bújták a csapszékek piszkos odúit. Az egykor szép, barna piros képű asszony teljesen lezüllött, arca megnyúlt, barázdás lett, szemeire fátyol borult. Az utcákon gyakran lehetett őt látni rongyos ruhájában, meghajlott derékkal. Minden áldott reggel végig- kódorogta a főutcákat, benézegetett a kapualjakba, ahol elszáradt, kutyának szánt kenyér- és zsemlyedarabjól táplált fizikumát, — ott talán jobb levegőhöz jutna, végezvén szokott napi sétáját, — hanem hogy juszt is más erre menjen. Ha az egyik szerencsésebb polgártárs csak egy garassal is jobban van szitulalva anyagilag, azt hiszi, jogosan követelheti, hogy a másik kevésbbé olyan szitulált polgártárs siessen őt földig hajolva üdvözölni. Na igen. mi magyarok már ilyenek vagyunk. Szeretjük azt, ha büszke, pártos nép vagyunk. S ha nem adatott meg, hogy a nagy pártok nagy tusáiban vehessük ki szerénytelen részünket, csinálunk kis pártokat s mégis viszálykodunk; mert tetszik tudni, nekünk ez úgy kell, mim mókusnak a mogyoró, mint görögnek a dinnye, mint halandó magunknak a mindennapi kenyér, úgy is mint betevő falat. Vájjon mi okozza ezt a pártoskodást? A temperamentumunk. Az pedig meg nem változtatható — ezt mondják a tudósok. És nem tevedtek. Mert ha bennünket állítanak példa gyanánt, igazuk van. Hisz századok múlnak, s mi bűnös régiek maradtunk . . . Gőgösek, pártosak és büszkék. De föltéve, hogy a tudósoknak a temperamentum megvál- tozhatatlanságáról felállított tételük nem igaz, — akkor is igaz lenne; meit mi állhatatosan gondoskodunk arról, hogy valahogy meg ne cáfoljuk leszögezett tételüket. Árgus. kákát keresgélt. Kezében örökösen cserépfazekat szorongatott. Abba rakta bele a kenyér maradékokat. Szerencséje, hogy agyára tompa zsibbadság nehezedett, legalább nem kellett tiszta érzéssel végigszenvedni a züllés keserűséget. Olykor meg-megállott, mintha gondolkoznék. Tátott szájjal bámult bele véres, könnyező szemeivel a semmiségbe. Ilyenkor a mellette elmenőhöz somfordáit alázatos meghunyász- kodással és hadarva, érthetetlen nyelv kattogtatással kérdezte meg: — Nem látta a keszkenőmet, amelyet az uramtól kaptam ? Adja vissza a keszkenőmet. Hol az én keszkenőm ? Jaj, nem tudom, hova lett az uramtól kapott keszkenőm. És könyörgő szemeivel kutatta az embereken az ő elveszett keszkenőjét. Különben csendes természetű volt. Csak olyankor dühődött fel, ha az utcai gyerekek megmérgesitették. Cserszinű fogait csattogtatja, eltorzult arccal futott a gyerekek után, akik szoknyáját észrevétlenül meg-meg- rángatva, incselkedő hangon kiabáltak rája : — Kukucskáné! Kukucskáné! Hol a keszkenője ?
