Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 22. szám

2 ESZTL^GOM és VIDÉKE. 1914. március 15. ropogás, a vér és halálhörgés. Nekünk egy titkos és sorvasztó betegség ellen kell küzdenünk, mely ellenség sokszor jó fala­tokkal és koncokkal, kenyérrel és pompával mérgez és sor­vaszt bennünket, hogy kivegye méregfogunkat és megtörje vir­tusunkat. És csoda-e, ha sok­szor és sokat vétkeztünk ? És mig a múlt bűneit korholjuk és ostorozzuk, nem féltjük-e jövőnket, mely csak a békés egyezségben, a hazafias össze­tartásban virulhat s hozhat gyü­mölcsöket? A nemzet, mely a meghasonlás útjára lépett, el­vesztette szilárd alapját; a nép, mely a szabadság kiépítésére nem törekszik fokozott erővel, megingott becsületében; az or­szág, mely a lemondásban leli örömét, s a gyáva megalkuvás­sal éri el békéjét, nem méltó a dicsőségre és sorsa a jogfosz­tás. Könnyezve szemléljük a sok-sok áldozatot, melyet már eddig is hoztunk, de a haza­fiúi önzetlenséget és a céljaink­ban egyező összetartást nem akarjuk martalékul vetni, mert hiszen akkor pipogya nép le­szünk, melyet az első jött-ment is lenézhet. Március idusán ne nyúljunk a megvetés és átok fegyverei­hez, hanem az önzetlenségen alapuló tiszta meggyőződés le­gyen a mértékünk. Mert ki meggyőződése szerint cselek­szik, az nem lehet hazafiatlan, s az ily férfiaknak a nemzet hogy „zászlótartónk, a még ifjú vérű Petőfi versenyt gyalogol velünk“. Pesten a költő csakhamar meg­kapta honvédkapitányi kinevezését s ezzel ment Erdődre, ott töltött pár napot, aztán bevonult Debrecenbe a zászlóaljához. Júliához „Búcsú“ címen megha­tóan gyöngéd verset irt, melynek is­mételten visszacsendülő refrainje ez: „Isten veled, szép, ifjú hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem.“ Petőfi az ujonckiképzéssel bíbelő­dött Debrecenben. Felesége, aki közel volt szüléséhez, egyszer szemrehányó levelet irt neki, amiért ily állapotban elhagyja s nem törődik vele, talán már nem is szereti. A költő erre „Szeretlek kedve­sem“ című versével felelt, amelyben rajongó szerelme szinte egekig szár­nyal. Mintha egy tűzhányóhegy izzó lávája omlanék benne, s a lobogó lánghullámokból ibolyák, liliomok és nefelejtsek hullanának le andalító il­latot lehelve magukból: „Lemondanék minden Dicsőségről érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget. Nekem nincsen vagyam, ünnepén egy táborban van a helyük, együtt kell ünnepel­niük. A magyarnak hűséges nem­tője hozzon a szivekbe békét és szeretetet, megértést és be­csülést. Olvadjon meg a fagyos kéreg, csillapodjék az indulatok árja, a tavaszi szellő tisztítsa meg a léget, s hulljon le sze­münkről a fekete hályog, hogy megtaláljuk a helyes utat és élvezhessük a rügyek fakadá- sát, virágok nyílását, hogy a magyar a magyart keblére ölelve menydörgésnél is han­gosabb riadóval jelentse: nincs még veszve a magyar szabad­ság ! 1848-1914. Az emlékezet szövétneke ragyog­ja be ma az alacsony'- kunyhót s a büszke palotát, mert ünnep van: a szabadság ünnepe. — Emlékezzünk, Ünnepeljük kegyelettel március 15-ét mint a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség“ örökké emlékezetes ki­kiáltásának 66-ik évfordulóját. Nincs ebben a nemzetben olyan magyar ember, sem olyan egyszerű polgár, kinek szive hevesebben ne dobog­jon az 1848. márciusi napok emlé­kére, a midőn lehullott a százados rabságban sínylődő magyar nép ke­zéről és lábáról a bilincs, szabaddá lett a gondolat s a szó, hogy maga­san szárnyalva felemelje az eddigi leigázott jobbagyat a művelt ember színvonalára, s egyenlővé tegyen ebben a nemzetben minden embert nyelv és vallaskülömbség nélkül. A szabadság szellője lengedezett ekkor Európaszerte. Az erejük tu­Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom.“ Ez volt talán a legforróbb, leg- gyöngédebb költeménye feleségéhez, akit valósággal istenit; s ő, aki a hatalmasokkal is nyersen szembe­szállóit, e gyönge galamb előtt szinte térden állva vallja meg újra és újra örök szerelmét. Akarata keményebb, mint a vas ; de az is meglágyul, föl­olvad felesége akaratában; vágyai magasabban szállnak, mint a kőszáli sasok, de ezekről is lemond ő érette, valamint a dicsőségről is, amelyet pedig Istenként imád. Büszke is volt neje e költeményre. Ebből látta, hogy korlátlan hatalma van a költőn, aki azelőtt senkire se hajlott, csupán a maga akaratát kö­vette. A költőnek zászlóaljával Nagy- becskerekre kellett volna vonulnia, de ő anélkül, hogy szabadságot kapott volna, feleségéhez ment Erdődre. E fegyelemsértés miatt meggyűlt a baja Petőfinek. Orlay barátja azon­ban kijárta, hogy utólag mégis sza­badságot kapott. datára ébredt nemzetek és népek jogaik elismerését követelik. Esemé­nyekkel terhes nagy idők következ­tek be. — Királyok zsarnoki ural­mának vetett véget a népszabadság fényes eszméje. Büszke császári trón dől romba és sorsa intézését a nép ragadja kezébe. De mig Európa többi népei vé­res kardokkal s tépett zászlókkal ke­zükben jutnak az emberiség legdrá­gább, legféltettebb kincséhez a sza­badsághoz, addig a magyar nemzet tisztán és érintetlenül polgártársai kiöntött véréből kiáltja ki a világnak, hogy: „A magyarok Istenére eskü­szünk, hogy rabok tovább nem le­szünk!“ A bécsi forradalmi hang nálunk is megszüli a kívánt hatást. A kedélyek izokká válnak s csak alkalom kell, hogy iángra lobbanjon. S im felvirrad március idusa! Mi zaj riad ? lm ajkról-ajkra adják, mint apos­tolok a szent igét: „Szabadság, test­vériség, egyenlőség!“ S hogy meg­szólal a szabadság dicső költője Pe tőfi, lángszavára felébred a nemzet a szolgaság szégyenletes álmából, talpra áll és tettre buzdul az a nem­zet, mely eddig csak elfojtott zoko­gással siratta a hazát; elfojtott zo­kogással, hogy meg ne hallja senki. És száll az ének, mint a szabad sajtó első szülötte szerte az ország­ban s a bérc és a völgy, a szegé­nyes kunyhó s a fényes palota ezer­szeresen visszhangozza az elnyo­mottak dörgő szózatát. „Talpra ma­gyar!“ hangzik mindenfelé s nyo­mán lehuilanak a bilincsek, a bör­tönök ajtai megnyílnak. Megszűnt a rabság. Előkerülnek Rákóci kardjai s fennen lobog a nemzeti zászló, s rajta lángbetükkel ragyog az isteni jelszó: „Szabadság, egyenlőség, test­vériség!“ Fényes dicső kép — de rövid, mint az álom. Ki nem ismerné Ma­gyarország dicső történetét, szabad­ságharcunk vérrel irt lapjait — mi­dőn vezerek és költők, államférfiak és zsenge ifjak egymás mellett ve­télkedve halálmegvetéssel harcolnak a honért. Petőfi zengi énekét s a dal ze­néje csudákat művel. Ki békében szóval vagy tol.al szolgálta a hazát, harcba megy most büszke lobogó­val, karddal, vérrel a szabadságért síkra száll, hisz egy jelszavunk van: „győzelem, vagy halál!“ Végzetünk betelt! A fellázadt nemzetiségekkel szem­ben dicső függetlenségi harcot ví­vunk, de a muszka colosszussal szemben világszabadságért vérzünk el. A zsarnok láncra veri a nemrég felszabadult nemzetet, s kezdődik a nemzet vérkrónikája. De nem szé­gyenfoltja ez a titani küzdelemnek, hanem dicsősége, szégyene csak a zsarnokságnak lehet, mely megfe­ledkezve méltóságáról, igazságtalan győzelmi mámorában, véres kezek­kel fojtotta meg a szent ügyért küzdő nemes bajnokokat, a hősök elejét, legjavát. Halálhörgés -- bili ncs - csörgés. így telt el két hosszú évtized. Hosszú, halálos álom szállt a nem­zetre s csak néha hallatszik a költő szózata: „Lesz még egyszer ünnep e hazában !“ Jóslata teljesült. — A nemzet kibékült királyával. De ne áltassuk magunkat. A nemzet szabadságát, melyért annyi drága vért és hősi életet áldoztunk, nem nyerte vissza soha! A dicsők nem támadnak föl többé! Testük rég elporladva, sírjaik behantolva ... De ha testünket megsemmisítette is a földi hatalom ; a szent és magasz­tos eszmét, melyért dicső vértanú halált haltak, nem lehetett sem go­lyókkal, sem bitóval kiirtani. Az eszme lelkűkkel felszállt az egbe, hogy ott új s örök életet kezdjen, s időtlen Időkig jelezzék az utat, hogyan kell a hazáért harcolni, élni, meghalni. A példát megadták. A mai társadalom és közélet egész más irányban halad. — Milyen most az ország ? Önző hatalmi célok ezek, mélyért küzdenek az emberek. A szent és nemes ügy, a jótett sok­szor csak cégér, melynek leple alatt önző érdekekert egyenek és csopor­tok állanak, kik egymást tiporva, marva, csak az egyéni haszon után sóvárognak. Népszabadság, nemzeti függetlenség, melynek kivívásáért annyian feküsznek „Nagysalló, Ko­márom, Vácz, Isaszegnél jeltelen sírokban, ki védi, ki oltalmazza — lengő zászlaját ki ragadja kezébe? Testvériség—egyenlőségnek ki a hirdetője ? ,,0h mintha nem is utódaik volnánk Ha buzdulunk és eszméik szavára Lelkünk elernyedő, bátortalan Csak lelve nyílik fel zara Csak néha s felve lángol fel vérünk S lecsendesül mikor tettre érünk S van még silány magyar kettős színű Kiben nem gyűl a hála kegyeletre Kit honfiérzés akkor sem lep el Mikor maga a nemzet ünnepel.“ (Pe^trovics S.) Nem politika ez, csupán köte­lesség. Tartozunk ezzel magunknak, de tartozunk különösen azoknak a hő­söknek, kik jajszó nélkül estek el a golyo alatt, vagy halalmegvetéssel adták át magukat a hoher kötelé­nek, s kiknek még csaK emlék sem jutott a sírra, csupán a szelektől szétzilált poruk van. Szálljon szent imánk messze sírotokig, ti dicső, ti nagy halottai a hazanak. Ne hall­játok meg borús panaszainkat, higy- jetek, hogy szabadok, boldogok va­gyunk, akik emlékteket ünnepeljük, a független magyar hazának vagyunk lelkes fiai. Lángerzelmü magyar szi­vetek szent hevét minden magyar embernek adjátok át, hogy állni lássa a világ soká a vészterhességü magyar hazát. Tartsuk ébren mindig ezt a nem­zetet, hogy lelkében éljen a honfiúi hév, s igy neki biztosítva lesz még számtalan ezredev. Csév. Hussár István. áll. i*k. igazgató-tanító.

Next

/
Thumbnails
Contents