Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 18. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1914. március 1.

bénító keserűség forrását nyitják meg azok szivében, kik a régebbi városi tisztviselőktől nem kívánt főiskolai képzettséggel léptek a városi tisztviselői pályára, bizalmat és reményt helyezvén azon lehetőségekbe, melyek egy szorgalmas, használható és munkás tisztviselői tevékenység jutalmazásául nekik a megürült állások elnyerésével előmenetelt biztosíthatnak.

Azok, kik a takarékosság jelszavával s ezzel kapcsolatban a tisztviselők méltányos érdekeinek semmibevételével alkotnak maguknak véleményt, nem gondolják meg, hogy az érdekelt tisztviselők eleddig csak egyik kollégájuk tisztelt személyére s korlátolt munka- képességére való tekintettel és csak azért végeztek kötelességfeletti munkát, mivel biztosan remélhették, hogy a kiméit tisztviselő visszavonulásával fölös munkásságuknak jutalmát az igazságosan gondolkodó képviselőtestület választása utján el fogják nyerni.

Ha a pénztárak egyesítésének külömben eléggé helyes, de a mostani állapotnál nem olcsóbb terve megvalósítható volna, a mi azonban az erre szolgáló helyiség hiánya miatt ez idő szerint — úgy tudjuk — ke- resztülvihetetlen, a második tanácsosi állás a városi adminisztráció biztosítása szempontjából mindenképen fenntartandó, még

mintha az a pár szó újra kiengesztelte volna szivét. Mintha abban az elfojtott hangban egy leküzdött szerelem csöndes melódiájának utolsó akkordja hívta volna vissza.

Rátekintett a leányra.

Annak szemeiben izgatott zavaros láng égett s ajkán valami kitörni készülő érzelem visszatartott hangja vonaglott.

— Maradjon, ne menjen még 1

Mintha küzdött volna magaval,

egy pillanatra eltakarta szemeit. De mikor ismét ránézett Tihamérra, már megint az a büszke, dacos márványarc volt, melytől a fiatal ember visszarettent. Mikor megszólalt, már a hangja sem remegett úgy, mint az előbb.

— Azt hiszem, most már tudja, hogy miért kell nekünk elválni. Én szegény vagyok, ön is az. Így nem léphetünk ki az életbe. Hanem azért maradjunk jóbarátok, de csak illő távolból. Majd valamikor, amidőn már nem a szerelemnek fogunk élni, akkor újra találkozhatunk közelebbről is, de addig nem . . . Most Isten vele 1 . . .

— Csak egy szót még ! Esedezem, — szólt Tihamér és fájdalmasan tekintett a leányra. — Azt mondja meg, hogy szeretett-e hát csakugyan engem, úgy ahogy mondta ?

A leány arcát áruló pir öntötte el.

pedig véleményünk szerint oly módon, hogy a tanácsjegyző állása szerveztetnék át közigazgatási és jogi tanácsosi állássá, a fogalmazó gyakornoki állás pedig árvaszéki jegyzői állássá ; és ezek, valamint a főjegyző között osztatnék fel azon munka, mely a megszüntetett pénzügyi tanácsosi állás munkakörében volt, s amely a fenntebb ismertetett túlterheltség következtében a mai állapot mellett állandó és nagy hátrálékot okoz.

Anyagi oldaláról vizsgálva a kérdést, a tanácsjegyző fizetésének tanácsosi fizetésre leendő kiegészítése fizetésben 400 kor. minimális, 1200 kor. maximális összeget, lakbérben 210 kor. összeget jelentene ; a fogalmazó gyakornok fizetésének kiegészítése a X. rangosztálynak megfelelőleg minimálisan 440 kor., maximálisan 840 kor., lakbérben 150 koronát jelentene. De ezzel szemben megtakarítaná a város a tanácsosi fizetésnek minimálisan 4510 kor., maximálisan 5310 koronára menő összegét.

Ezen módon meg volna oldható a fölvetett kérdés egyrészt a város anyagi érdekét, másrészt a hivatal érdekeit biztosítva, de meg a fiatalabb tisztviselők méltányos előmeneteli törekvése szempontjából is, mely felett éppen azoknak nem szabad szemet hunyniuk és közönyösséget mutatniuk, kik tud— Lehet, hogy szerettem, vagy . . . csak gondoltam . . . Oh, én érdemetlen is vagyok magára, törölje ki szivéből még az emlékemet is, látja, ingadozom, nem tudom, hogy mit éreztem . . .

Aztán elfordult tőle, hogy szétmorzsolja ujjai közt azt a két alkalmatlan könnycseppet.

A társaság pedig mulatott, vígan, önfeledten. Csapongott a jókedv, hullámzott a vidámság. Az asztal alatt törött pezsgőspohár hevert

II.

Nem vette észre senki, mikor az ifjú csöndesen, észrevétlenül elhagyta a mulatókat, csak Hermin nézett utana fájdalmasan, elborult arccal.

— Szegény Tihamér, mit gondolhat ő most felőlem ? Azt hiszi, hogy csak játszottam vele, hogy nem is szerettem soha, pedig egy leküzdött szerelem fájdalmas emléke kiséri őt az életbe. Miért is voltam olyan balga, mikor tudtam, éreztem előre, hogy úgy sem lehetünk egymáséi. El kellett volna fojtani ébredező szerelmemet még csirájában, kitépni minden érzelmet szivemből s nem adni tápot az emésztő, fellobbanó lángnak.

S mig ott ült a nevető, kacagó lányok közt komor arccal, elborult kedéllyel, szivében addig küzdött az

ják jól, hogy a város nagyon is rászorul oly tisztviselőkre, kikben mind a szellemi, mind az erkölcsi kvalitás megvan a város fontosabb pozícióinak betöltésére.

A jótékonyság.

A Mester kitárta karjait. S az előtte állókra tekintett léleklátó szemeivel és imigyen szólt:

— Szeressétek egymást. . .

Megdöbbentek a kiválasztottak: a társadalmi kérdés problémáinak ilyen módón való elintézésén. És szellemük csodálatos erejével most látták meg a legnagyobb emberi értéket, melyhez semmi kincs sem hasonlítható. És megértették a Mester szavát s egyszerre gazdagabbakká lettek minden kincstárak urainál . . .

Tolongás van az életuton, tömérdeken törtetnek előre, anélkül, hogy látnak a célt, szem- sugáruk megtörik az ut felkavart porán. Kevesek látják céljukat . . . Nem egyformák az emberek. A szemek és fülek hiába adattak meg mindenkinek, nem minden szem lát és nem mindenik fül fogadja be az emberi lélek csodálatos voltát hirdető eszmét:

— Szeressétek egymást! — De elsősorban azokat, akik még ma rászorultak a szeretetre. Milyen sokan vannak, akik még télviz idején sem veszik észre a rongyos és vékony gunyájú gyermekeket. Pedig a fogékony gyermeki lélek nem feledné el a kapott jókat, amelyek csak alkalom adtán jótékony cselekedetek. Hiszen minden cselekeelfojtott szerelem, de ő erős maradt.

Az anyja magához intette, valamit súgott e fülebe, s mikor újra leült, már játszi mosoly ült arcán, édes szavak csengtek ajkain. Vidámságot erőltetett magara, pedig olyan nehezére esett. Mikor egy-egy erőltetett mosoly rebbent el ajkán, olyan kedve lett volna sírni, zokogni keservesen. Siratni álmait, megkö- nyezni szerelmét, zokogni fájdalma, szenvedése fölött . . .

ifi.

Későre járt már az idő, mikor a társaság szétoszlott. Herminék nem mentek egyedül, hozzájuk szegődött az a kiállhatatlan Berkó Laci. Még a karját is felajánlotta Herminnek. ü meg nem merte visszautasítani.

Igaz, hogy már kopaszodni kezd, de hát gazdag ember. Meg aztán tetszik is neki a lány. Nem tudni előre semmit 1

Az egész utón olyan lágy, érzelgős hangon beszélt hozzá. Azt hitte, hogy jól áll neki. Úgy odasimult az oldalához, mintha csakugyan szerelmes lenne belé az a vén, kiégett szív. Néha még a karját is megszorította.

Hermin mindezt észre sem látszott venni. Hallotta ugyan azt a kiállhatatlan, affektált hangját, de egy szavára sem figyelt. Annyira sem

detet döntően befolyásolnak a körülmények.

Számos egyesület van, mely a jótékonyságot propagálja. És sokszor a legkülönfélébb módon igyekeznek, hogy az egyesület vagyona szaporodjék, hogy minél több emberrel tudják jótéteményüket éreztetni. És itt, amikor tulajdonképpen a jótékonyság népszerűsítéséről lenne szó, sokszor éppen az ellenkezőjét érik el a buzgólkodók, mert tevékenységük más irányba is elkalandozik, s ilyenkor a jótékonykodóknak nemcsak erkölcsi mérlege billen fel, hanem könnyen megtörténik, hogy az anyagiakban is változás áll be, pedig a magyar közönség az adakozás terén a legmesszebb határig is elmegy. Ezt bizonyítják a napilapok, amelyekben állandóan sorozatokat találunk befolyt összegekről; s ráadásul még egy-két felhívás is akad.

Most már elképzelhetjük, hogyan állhatna a jótékonyság ügye, ha a nagy adakozó tábor nem fedezné fel árnyoldalait.

Egy sajátszerű esetet említünk meg. Jótékony célra ünnepséget rendeznek. Rettenetes harcok folynak a közönség és a jótékonyság bájos katonái között. Eredmény: minden jegy elkel. Az ünnepség nagyszerűen sikerül, mindenki megjelenik, hogy lássa es hallja a kitűnő művésznőt, aki párisi útjáról mondott le, csakhogy itt szerepelhessen. Sohasem volt műsoros ünnepségnek ennyi közönsége s ilyen nagy sikere. A közönség boldogan távozik; s otthon is csak a jólelkű művésznőről beszélnek. Aztán jön az elszámolás. S még jó szerencse, ha marad

méltatta. Inkább elnézte a sűrűn szállingózó hópelyheket, a zuzmarás ágakat s a tündöklő, sima, fehér utat, melyet a sárgás gázláng kísértetiesen világított meg.

Máson járt most az ő esze, nem azokon az ostobaságokon, amiket Berkó összefecsegett neki.

. Mikor befordultak az uccájukba, három mámoros fiatal ember jött velük szembe. Nagyon szomorú lehetett az egyik, akit karonfogva vezettek társai. Dalolt. Valami bánatos, mélabús nótát, hogy felverte az ucca csendjét vele. Csak mikor társai figyelmeztették, akkot hallgatott el.

— A mai fiatalság ! — jegyezte meg Berkó gúnyosan.

Közelebb értek egymáshoz.

— Ne bántsatok, hadd búsuljak, — szólalt meg szomorúan. — Van okom rá. Érzem, hogy belopta magát a szivembe ez a kérlelhetetlen tél . . . tönkre tett, megölt . . .

Hermin előtt olyan ösmerősnek tűnt fel ez a hang, mintha halottá volna már azt a boldogságról is beszélni.

Éppen elhaladtak mellettük.

Tihamér volt.

Herminnek elborult az arca s a csapongó hópelyhek könyet csaltak szemébe ...

»