Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 100. szám
Esztergom. 1913. XXXV. évfolyam. 100. szám. Vasárnap, december 21. POLITIHR! és TRR5R SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : FOMUNKATARS : DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. t * t 4 t * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT ♦ KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. A magyar ipar pártolása. Valamikor régen — nem is olyan régen! —■ lelkesedéstől dobogott a magyar szív, erős fogadások szálltak a magyar ajkakról, dal zengett a négy folyó tájékán: „Van egy szép ország a Kárpátok alján, Van benne sok virág, van sok tulipán; Ha ránéz a magyar, szive feldobog: Oh szép tulipánok virágozzátok!“ És a tulipánok virágoztak. Virágoztak nemcsak a kertekben, hanem a gomblyukakban is. De amily gyorsan kinyíltak, époly gyorsan eltűntek, elhervadtak. A tulipán korszak: a magyar iparpártolásnak fogadalmi ideje vajmi rövid éltü volt, rövidebb eltü a koalíciónál, mely elővarázsolta. Ez is csak afféle magyar szalmaláng vala: hire-hamva ! Esztergomban csak egyetlen-egy ember akadt, ki élete végéig viselte a tulipánjelvényt: Kollár Károly, aki talán meg is tartotta magyar iparpártolo fogadását. Hogy a vele együtt fogadkozók közül még hányán tartották meg, arról tanácsosabb hallgatni. Ha valaha, hát a tulipán korszakban lehetett reményleni, hogy a magyar ipar pártolása végre tervszerűen erősbödő mozgalommá fejlődik, mely az önálló hazai ipart meg fogja teremteni. Csalódtunk: nem számitó erőkifejtés, hanem meggondolatlan erőlködés volt, minden maradandó eredmény nélkül. Ezt legjobban mutatja az a kétségtelen tény, hogy az idegen ipari behozatal a tulipán korszak óta — nem fogyott, hanem tetemesen megnagyobbodott, sőt, fájdalom, egyre nagyobbodóban van. Ily egészségtelen állapot mellett természetesen szó sem lehet arról, ami után annyian sóhajtozunk-vágyódunk: a magyaripar megerősödéséről, függetlenné tételéről. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy a honi ipar ma is, jobban csak a mostoha gyermek szerepére van kárhoztatva közöttünk, akit csupán szidni vagy szánni szoktunk, akire még mindig talál a múlt századbeli Székács Pálnak epigramma-képe : „Egy magyar arszlánt fess talpig külföldi ruhában, Ajka közé plantage-t s francia bort elibe ; És fesd a belipart majd mellé rongyos alakban, Mely bágyadt szemeit búsan emelje reá.“ Valóban a hazai ipar ma is ily „rongyos alak, mely bágyadt szemeit búsan emeli ránk,“ — különösen igy karácsony előtt, hogy — ha már nem akarjuk állandóan eltartani, legalább bő alamizsnát nyújtsunk a tengődőnek. Valljuk meg, hogy nincs idő, mely alkalmasabb volna a magyar ipar pártolásáról való komoly elmélkedésre, mint karácsony tája, mikor az ipari bevásárlás mindenütt tetőpontját éri. Nem szorul külön bizonyításra, hogy a honi ipar pártolása még mindig szánalmasan alacsony fokon áll Magyarországon. Ennek okát egyebek közt fókép kettőben jelölhetjük meg: a vásárló közönség indolenciájában, nemtörődömségében s a magyar iparcikkekkel szemben tanúsított kényeskedésében. A mi közönségünk„Esztiefgom es Vidéke“ taaja. Régi dal. Akácnyiláskor lelkemen Átzeng egy régi dal . . . Volt egy akácfa vén, szelíd, S egy lány, vig, fiatal. Nyár volt .. . Egyként virág virult Szivemben és a fán, De mégis a legszebb virág Ö volt, a szőke lány. Ott ültünk mind a fa alatt Mihelyest estve lett, A többiek beszélgettek, — Mi néztük az eget. . . . Elmúlt a nyár már többször is, Múltak a szép napok, A kék égboltról csillag is Lehullt azóta sok. Es hol van ő, a szőke lány Ábrándos álmival? . . . A múltból nem maradt, csupán E régi, régi dal. Somogyi Imre. Az öreg irattáros. Irta . Fiilöp Ferenc. Futótűzként terjedt el a szokatlan hir az egész hivatalban. — Leány jön a hivatalba ! Az álmosszemü hivatalnoksereg meglepődött szörnyen ezen a híren. Hogyan ? Hát már mindenhova betolakodnak a nők ? Azok a csillagos szemű, bolondos lelkű nők? Bodajki Ábris pedig egyenesen olyan dühbe gurult, hogy legkedvesebb pipáját, melyet pedig sokért nem adott, úgy vágta az egyik állványhoz, hogy ezer darabra törött. És likacsos, feketekávés szinü fogai közt dörmögte : — Szoknyás hivatalnok ! Megbolondult a világ! Pedig a hivatalban Bodajki bácsit mindenki bárány természetűnek ismerte. Még a légynek se ártott soha, pedig bizony elég légycsipés- ben volt része a pókhálós, öreg irattárban, ahol közel harminc éve robotoskodott. De már ez a hihetetlennek tetsző hir Bodajki bácsit is kihozta sodrából. Egy csupasz képű gyakornok incselkedő hangon szólt az öreghez: — No Bodajki bácsi, hát eztán magára is jobb világ fog derengeni. Szép, fess, puderos hölgy fog hozzánk jönni a hivatalba, akinek majd Ábiis bácsi is csaphatja a szépet. — Hallgass kölyök, — mondta felig durcásan, félig tréfálva az öreg irattáros, — fogadatlan prókátornak tudod mi a fizetése. Aztán tudd meg azt is, hogy én egy fikarcnyi szempillantást se fogok vesztegetni a szoknyás úrra. Érted-e ? A gyakornok nagyot nevetett. — Az ám Ábris bácsi, csakhogy éppen az irattárba lesz helyezve a hölgyike s ott fog gépelni zavartalanul. — Én nálam ? Az én irattáramban ? Soha ! Soha ! Inkább én megyek világgá deresedő fejjel, éhes gyomorral, de egy hitvány nővel nem leszek egy hivatalban. Bodajki Ábris az utolsó szavakat habzó szájjal rikácsolta. Szemei oly vadul forogtak, mint egy veszett bikának. Ha úgy véletlenségből ebben a pillanatban állott volna szeme elé az uj jövevény, tán durván inzul- tálta volna is. Ettől a perctől fogva száját se lehetett hallani az öregnek. Nagyokat fújva végezte dolgát, kereste elő ujjnyi poros állványokról a szineha- gyott, ákombákom betűs régi iratokat. Valami három nap múlva a csu- paszképü gyakornok kipirult arccal rontott be az irattárba és lihegve újságolta: — Bodajki bácsi megjött a hölgyike ! — Hát én bánom. — Micsoda szép mese arca van, csak látná! — Törődöm is avval. — Oszt olyan szépen tud beszélni mindenkivel, hogy no. Bodajki bácsi valami gorombafélét akart kiköpni ajkai közt, midőn gyenge kopogtatás hallatszott az ajtón. Az öreg indulattal fordított hátat az ajtónak s dühössen rontott végig a hosszú irattáron és a legvégibe elkezdett motorászni céltalanul. Le konyitotta mákos szinü fejét, hogy ne kelljen az ajtó felé pillantani. Gyengén hallatszó szoknyasuhogás ütötte meg fülét. Arra felé pillantod, ahonnan a nesz eredt. Közvetlen közelében egy piruló arcú, csillogós szemű leány állott. Egyszerű, de szép ruháján semmi frivolság, semmi kacérság nem látszott. Hajában egy zöldes szinü selyem szallag diszlegelt. — Fekete Erzsi vagyok, rebegte szendén a leány, amidőn az öreg rápillantott.
