Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 100. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. december 21.

nek a kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy az áru eredete után tudakozódnék. Bár- honnét való lehet az, csak mutatós külsejű és olcsó legyen. A hazainak tudott iparcikkeket azonban csodálatosan a legszigorúbb kritika alá fogja s ha még oly csekély hibát vesz is észre rajtuk, nyomban kézlegyintéssel adja tudtára a kereskedőnek, hogy a hazai az ő „kényes ízlését“ nem elégíti ki. Pedig ennek az eljárásnak okosan épen megfordítva kellene történnie: t. i. jóval nagyobb kívánalommal lenni az idegen, mint a hazai árucikkekkel szemben, s a választásbeli elsőséget az • utóbbiaknak adni az előbbiekkel szemben. Nem akarunk erős kifejezést használni, de azért nem tudjuk eltitkolni azon erős meggyőződésünket, hogy fajszeretet szempontjából egyenesen bűn számába megy a magyar ipar tárgyai iránt való tudatos előítélet.

Magyar ipart teremteni, fenntartani és nagyra növelni puszta államsegitséggel lehetetlen. Ehhez első sorban a vásárló közönségnek jóakaró és kitartó támogatása szükséges. Ha erre rá tudnók nevelni a honi közönséget, biztosítva lenne a magyar

Bodajki Ábris öregesen motoszkált kezeivel az iratcsomagok közt. A leány szavai mégis. megtelték hatásukat. Nehézkes mozdulattal elcammogott a szanaszét heverésző ósdi papírok közül s ügyetlenül nyújtotta szeplős, szőrös kezét.

— Bodajki Ábris vagyok, az irattáros.

S amig beszélt szemeit a padlón jártatta. Mintha azokat az elkopott deszkákat most latta volna először.

A leány szelid kék szemeit rávetette az öreg alakjára. Pár percig hallgattak, mig nem a leány szakította meg a csendet:

— A hivatalvezető ur intézkedése folytán itt fogok dolgozni ebben az irodában. Ugyebár nem leszek terhére ?

Az öreg hallgatott.

— Vagy igen? Mert hallgatásából azt következtettem. Pedig lássa kérem nincsen oka rám neheztelni. Én ellenem nem lesz panasz. Dolgozni fogok teljes erőmből.

Az öreg még mindig hallgatott.

A leány könyörgő szemekkel nézett a vén lelketlenre.

— Ó ne gyűlöljön anyira. Miért ? Mivel élni akarok én is. Mert hogy ide tolakodtam a férfiak közé ? Azért haragszik rám ? Azért vett meg, hogy még szóra sem érdemesít ? Hát én tehetek róla, hogy szegény leány vagyok. Hogy hozomány nélkül nem mehettem férjhez. Hogy özvegy édesanyám és hat kis testvérem van, akiknek mindennapi ke- kete kenyeréért dolgoznom kell lelkem ifjúságát, üdeségét, megtagadva, leányos álmaimat szétszaggatom.

ipar jövője. Ha tanultabb osztályaink megszoknák azt az áldozatot, hogy igényeiket egyelőre lejebb szorítsák a hazai iparcikkekkel szemben s az elsőséget mégis mindig ezeknek adják az idegenekkel szemben: akkor hamarosan rálépnénk arra az útra, mely iparunk teljes függetlenségéhez vezet. Ugyanennek föltétele volna az is, ha kötelességszerűvé fejlődnék közönségünkben az árúk eredete után való tudakozódás.

Magatói értődik, hogy e cél elérésére a magyar kereskedőknek is meg kellene tenniük a magukét. Különösen kettőben látjuk ezeknek tennivalóját. Egyik, hogy minél nagyobb mértékben tartsák boltjaikban a magyar iparcikkeket. Másik, hogy ne sajnáljak a költséget ezek szélesebb körű hirdetésére, reklámozására. A magyar újságok valósággal tömve vannak az idegen iparcikkek ügyesebb- nél-ügyesebb reklámjaival; holott a hazai készítményekről alig találunk bennük valamelyes hirdetést, azt is szegényeset, ügye- fogyottat.

Mikor a közönség és a kereskedők teendőit hangoztatjuk, ugyanakkor természetesen nem

Bodajki Ábris lelkét e szavak hatalmukba kerítettek. Megpuhitották.

— Én nem haragszom a kisasszonyra. Nincs is okom reá. Ön itt lehet a hivatalban bátran, én hallgatni fogok, nem fogom háborgatni, zaklatni. De énnél többet ne kívánjon. Ne kívánja tőlem, hogy vidám enyelgő szókkal illessem. En öreg vagyok ehhez. Meg aztán ez a pókhálós, megsárgult papírokkal tele tömött sírbolt az én lelkemet már rég semmivé tette. Ne kívánjon tőlem bókokat. Ide a hivatalba nem kellenek ilyen fellengzős szavak. Itt elfelejt az ember gondolkodni, olyan lesz mint a gépezet. Léleknélküli, üres, mindeniránt közönyös, utálatos. Es én úgy sajnálom magat kisasszony. Sajnálom, hogy ifjú szép leányos lelkét ebben az örök kárhozatban fogja tönkre silányitani.

— Ó nem, — ellenkezett a leány.

— Maga nem tudja ezt. Nem is gondolja. A maga lelke azt hiszi, hogy a hivatal megélhetést, boldogságot hoz. Pedig ne higyje És ezért sajnálom a maga ártatla í szép lelkét, annak üdeségét, gyönyörű ideáit.

A leány elmosolyodott az öreg hevülésén.

— Sose bánkódjék édes Bodajki bácsi. Ugye nem haragszik, hogy bácsinak szólítottam ?

— En ? Haragudni ? Dehogy is.

— És ne háborodjék fel a lelke — folytatá a leány behízelgő hangon, — édes bácsi. Én is csak olyan vagyok e földön, mint akár más. Ne nézze rajtam, hogy más formájú ruhát viselek, hogy szoknyám van. Úgy tekintsen engem mint a többi kollégáit.

hagyhatjuk szó nélkül, hogy a magyar gyárosok se mentek a tennivalótól. Mi iehetne ez más, mint hogy szolid és tetszetős külsejű cikkeket hozzanak forgalomba, s a hazafi bélyeget ne használják fel oktalanul az ár felcsigázására.

Látnivaló, hogy a magyar ipar jövője könnyen megalapozható, s a magyar ipar pártolása nem jár nagy áldozatokkal: csak erősen akarnunk kell és tervszerűen tennünk azt, amire a hazafi szív, a józan ész és a faji érdek sarkal bennünket.

Vájjon nagy megerőltetésünkbe kerülne, ha e gondolatokat megszívlelve a karácsony előtt már egy-egy cselekedettel járulnánk a magyar ipar megerősítéséhez ?

Morc.

Társadalmi betegség.

A magyar társadalmi életnek egy különös jellemvonása van: a széthúzás. Ez okozza a kölcsönös irigykedést, pletykát s ez igy van sajnos a magasabb köröktől lefeié a legalsóbb néprétegig. Ez a speciális magyar betegség nemcsak megöli a legtöbb lelket, hanem sorvasztja az egyes idividiumot, a családot, a társadalmat, az országot. Ezt a betegséget megtaláljuk majdnem minden

Bodajki bácsi nagyot nézett.

— Hátszen nem bánom no. Meg osztan ne higyje ám, hogy én olyan utálatos vagyok. Majd meglássa.

Fekete Erzsire nem volt panasza az öregnek. Pontosan járt hivatalba, szorgalmasan gépelt és keveset beszélt. Az öreg pedig kedveskedő természetet öltött magára. Ruháját jobban csinosította, mint azelőtt. Még nyakkendőt is kötött a kravatlijára. Szép, csikós nyakkendőt, amelyet Fekete Erzsi csakhamar meglátott a nyakán.

— Bodajki bácsi, a nyakkendője ferdén van megkötve, — mondta édes hangon az öregnek és a tulajdon maga kis hófehér kezeivel igazította meg a ferdén álló nyakkendőt.

— Hja, kísasszonykám, nekem nincs ám feleségem, aki figyelmeztetett volna erre, — sóhajtott az öreg.

— Nincs ?

— Nincs bizony. S nem is volt.

S elpirult fiatalosan Ábris bácsi,

mint egy szerelmes diák.

Egy alkalommal pedig, a midőn az öreg egy formátlan fekete kalapban jött el a hivatalba, Erzsiké korholó hangon mondta az öregnek :

— Ejnye, fékom adtát. Nem rostéi Bodajki bácsi ilyen gyürödt kalapban járni.

Bodajki másnap vadonatúj kalapban jelent meg az irodában.

— No most igen ! Egészen fess ebben.

Bodajkit erre a szóra valami kedves bizsergés fogta el. Nagyon jól estek neki ezek a szavak. Minden másnap megborotválkozott ezért hát szürkülő bajuszát fel hold alakcsaládban, sajnos a politikában is. Ez karakterizilja országunkat. A mai magyar társadalmi élet egy megfoghatatlan chaosz. Vannak különféle jótékonysági egyletek, melyek a jótékonyság gyakorlása mellett valóságos kulturmissziót is teljesítenek: ezeknek gyűlésein szónokolunk ösz- szetartásról, egymás iránti szeretet- ről, elnézésről, könyörületességről és összetartozandóságról; — de aztán künt az eletben a gyönyörű és magasztos elveket szegre akasztva, felebarátaink, sőt szűkebbkörű ismerőseink megszólásában, leszapulásá- ban merítjük ki összes energiánkat.

Ezt a mi fajunkat jellemző széthúzást, az indolenciánkat ösmerő ellenségeink felhasználják ellenünk fegyverül; mi pedig ezt jól tudjuk, látjuk, halljuk ; s mi mégis összetett kezekkel állunk, — várunk — vájjon mire ? . . .

Körül vagyunk véve spionokkal, ellenséggel. Éppen ezért kellene a magyar társadalomnak összefognia, vált vetve, erős összetartással frontot mutatnia a kül- és belellenségek- nek. Legyünk elnézők egymás hibái és fogyatkozásaival szemben; teremtsünk egészséges társadalmi életet ; ne szortírozzuk önmagunkat, mint szatócs a rízskását, hanem fogjunk kezet, mert egy ilyen klikkek nélküli egészséges társadalmi ösz- szesség erős és hatalmas lesz; de amig arra az álláspontra helyezkedünk, hogy nekem 2000 koronával több vagyonom van mint X-nek, nekem 5 szobás, de Y-nak csak 3 szobás lakása van stb., addig nem is várhatunk egészséges társadalmi

ban kipödörtette, szépen vasalt ruhában kezdett járni.

A hivatalban mindenki észrevette ezt a változást. Sokan meg is fenyi- tették tréfásan az öreget :

— Hej vén svihák 1 Még mire nem gondol.

Bodajki mindanyiszor elpirult erősen. S napról-napra fiatalabb szint öltött, oly anyira, hogy egy év múlva magára is alig ismert.

Egy meleg augusztusi reggelen azzal az eltökélt szándékkal lépett be az irodába, hogy ma, ha törik, ha szakad, de dűlőre viszi az egész dolgot.

Boldogan várta már, mikor lep be Erzsiké az irattárba. Várt, várt, de Erzsiké csak nem akart jönni. Már tizenegy felé járhatott az idő, midőn Erzsiké betoppan az ajtón.

— Isten hozta Erzsiké, csakhogy már megjött. Azt hittem, hogy beteg.

— 0 nem. Most voltam éppen bent a vezető urnái, hogy nem járok többé hivatalba.

— Nem jár ? —

— Nem Bodajki bácsi. Tegnap estétől menyasszony vagyok. Zer- gényi Jóska menyasszonya.

— A gyakornoké ?

— De az ám !

Szegény öreg arcára keserű fájdalom rajzolódott. Nem szólt egy szót se, csak eltámolygott az egyik iratállványhoz mint valami berúgott és kábultan nézett maga elé. Azt hitte az ég minden csillaga szakadt le rája . , .

vSsYs-