Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 94. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 191 a. november 30 meg a német szomszédsága keserves. Egyéb tőszomszédaiktól nem kellett tartanink, mert azok jelentéktelen számuak va- lának és nemzeti öntudat nélkül szűkölködtek más nép igája alatt. De mi! Mi a testvértelenség bús érzete mellett napról-napra jobban tapasztaljuk a körülöttünk öntudatra s erőre kapott idegen népfajok rossz szomszédságát. Ez nemcsak nemzeti létünk ellen tör egyre jobban, hanem ezeréves birtokunk épségét is fenyegeti, nem egy vagy két, hanem minden oldalról! Jó szomszédaink lesve- lesik az alkalmat, mikor törhetnek reánk s szakíthatnak el egy-egy földdarabot országunkból. . A cseheknek egész észak- nyugati felföldünkre fáj a foguk. A horvátok tengerpartunkra áhítoznak. A szerbek délvidéki legjobb földjeinket akarják. A románok majdnem a Tiszáig kalandoznak hódító álmaikkal. Az osztrák németek persze birodalmunkat régesrég óta teljes egészében magukénak vélik (nem is minden alap nélkül !). Csupán a lengyelek mutatkoztak hozzánk igaz szomszédoknak ; de legújabban már ezek is részt kívánnak gyönyörű Tátránkból. Még nem is olyan régen azt dalolták, hogy — „wenger, polák dwa bratranki“ (magyar, lengyel két egytest- vér); de ma már azon az alapon, hogy északi határszélünkön több százezernyi lengyel lakik, hóditó vágyakat kezdenek táplálni e földrész után. Szóval elmondhatjuk, hogy köröskörül leskelődnek ránk az éhes farkasok: a török-átka szomszédok. Fájdalom, közöttünk oly nagy a fölületesség és köny- nyelmüség, hogy ezt a nagy veszedelmet jóformán semmibe veszik, vagy legfeljebb akkor fogják komolyan venni, ha már a tűz égni fog tejünk felett. Nem akarok próféta lenni, de félve sejtem, hogy ez az idő hamarosan el fog következni. És akkor jaj nekünk! — Mit gondolsz, mit tanácsolsz tehát tennivalónak, ki annyit lamentálsz? — kérdik tőlem a komolyabban gondolkodó honfitársak. — Mert köny- nyü bárkinek prédikálni, de utoljára is „orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek“ ! Az orvosság nagyon egyszerű : öntudatos éber vigyázat és rendületlen összetartás. Hogy ez ideig egyikkel se dicsekedhetünk, nem szükség magyaráznom. Inkább azt mondhatom : ép az ellenkezőjét műveljük, vagyis magunk alatt vágjuk a fát dőrén-oktalanul. költő és hadvezér megállapította majd három évszázaddal ezelőtt, hogy nemzetünk léte biztosításában egyetlen európai népfaj támogatására se számíthat. „Az török Afium ellen való orvosság“ c. szive vérével írott örökbecsű munkájában, — melyet minden igaz magyarnak örök időkre betéve kellene tudnia ! — sorra vévén lengyelektől az angolokig, meggyőzően fejti ki, hogy veszedelmünkben segítséget egyiktől sem várhatunk. „Én — úgymond — nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse (mai nyelven : veszélyeztesse) a maga békes- séges voltát a mi veszedelmünkkel. A vízben haló emberiül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.“ A magyarság csupán önmagában bizhatik, önmagában bírja barátját, szövetségesét, pártfogóját. Istenen kívül senkire se támaszkodhatik, csak önnönmagára. Mily régen kelt ez a megállapítás, és mennyire igaz ma is! Sőt ma igazabb, mint akkor volt, mert a magunkra hagyottsághoz fejünkre telt a „török átok“ : a rósz szomszédság is, melyet Zrínyi korában még kevéssé ismertek apáink. Rájuk csak a török igája volt terhes, húzni és nagy nyereségre végezni az adásvételt. A templom előtt nagy beszélgetés közben, Ravasz uramat meghívta magához egy kis harapni- valóra, a cselédjét meg átszalasztotta a Mózsi zsidóhoz, hogy egy jó „seft“-ről van szó, azonnal jöjjön át hozzá a plébániára. Mialatt a paróhia vadszőlőfutotta hús ambitusán, vig poharazgatás közben régi, megtörtént és megnem történt eseményekről folyt a szóbeszéd, megérkezett a Mozsi zsidó is akivel aztán plébános uram rövid megbeszélésre vonult vissza néhány percre. A tapintatos finomságú temperamentumos zsidó, ravasz szemforgatással figyelt a pap minden szavára, miközben oda-oda sandított az árnyas tornácon türelmesen quaterkázó Ravasz uramra, aki a finom szivar bodor és illatos füstjén át bámulta az ég felhőtlen azúrját. — Bizonyosan gondolta magában „megállj paraszt, most lépre kerülsz.“ Hiába, „többet ésszel, mint erővel.“ Amint vége szakadt a pap és zsidó közötti beszélgetésnek, plébános uram visszatért vendégéhez, a Mozsi meg kezeit dörzsölve szapora léptekkel sietett az istálló felé; ott eloldotta a szamarat és a plébánia hátsó gazdasági udvarkapuján észrevétlenül kiosont vele. ... No Ravasz uram igyunk egyet, szólt a plébános, — s fölényes gúnnyal mosolygott, -- olyan szamarat hoz magának a Mozsi, hogy olyant mostanában még látni sem igen lehet. Meg azután amellett, hogy jó is, szép is, elég olcsó. Magát valami jó szellem vezérelte erre, látja-látja. Nekem meg keresztényi kötelességem, keresztény híveimet ügyes-bajos dolgaikban, szóval, tettel támogatni, segíteni. Ravasz uram, Ravasz uram, mondhatom magának, hogy most az egyszer nem fog rossz vásárt csinálni ! . . Pár pillanatnyi szünet állott be, majd feltűnt a Mozsi alakja amint kötőféknél fogva vezette a szamarat. — Nőni, itt van már Ravasz uram, — mondá duzzadó képpel a plébános, — itt van-e, itt hozza a Mózsi a szamarat ; s csakugyan akkorra éppen beért az udvarra. Ravasz uram köhintett egyet, aztán felhörpintett még egy pohárral, aztán jól szemügyre véve a szamarat, alaposan kezdte vizsgálni. Nem is talált egyéb hibát rajta, csak azt, hogy kicsi a kereszt a szamár hátán. Ebbéli aggodalmát a plébános előtt is kifejezte, de az megnyugtatta őt, gondolván magában, no „te ugyan igazi nagy szamár vagy.“ De most következett a bökkenő, a dolog anyagi oldala, az adásvételi ügylet gyors és ésszerű lebonyolítása, ami bizony nehezen megy, kiváltképpen akkor, ha az egyik fél nagyon rátartós, a másik meg nagyon keveset igér. — Minthogy a jelen esetben azonban arról esett a szó, hogy a szamáron feltétlenül túl kell adni, igy hát könnyedén sikerült az anyagcsere. Kerek ötven húszasért Ravasz uramé lett a szamár, aki a vételár egy részét 20 drb. húszast ezüstben azonnal le is fizette, a hátralevő 30 húszasról pedig dupla írást (váltót) adott, amely írásoknak egyike nála maradt, a másikat pedig a zsidó vágta zsebre. Ebben az Írásban kötelezte magát Ravasz uram arra, hogy a 30 húszast kamataival együtt egy hónap múlva lefizeti. — Ravasz gazda nagy boldogan vitte haza a szamarat, a felesége már aggódva várta, s amikor hazaérkezett ugyancsak megütközött amint a férj uram vásárolta nemes és jámbor állatot meglátta. Meg is kérdezte sebtiben, hogy mi az ördögöt fog ezzel a szamárral csinálni. Hagyd csak rám azt asszony, vetette oda amúgy félválról. Te csak maradj meg a te mesterségednél, én meg majd megmaradok az enyém mellett. Hát aztán „kitű, hogy vette ked azt a jámbor fajtát“ — érdeklődött az asszony. A Mózsi zsidótú, ide a harmadik faluban, „ütvén huszas. Ebbti húsz húszast otta i azon módon nyomban megfizettem, 30 húszasról meg írást, dupla írást adtam a Mózsinak, hogy egy hónap múva majd azt is kifizetem, mert hát tudod, hogy most másra kő a piz.“ Az asszony fürkésző szemekkel Aggódó hazafi szivem mit se kívánna jobban, minthogy törökátok fogta nemzetünket életösztöne folyton figyelmeztetné Zrínyinek eme prófétai intelmére: „Elfussunk? nincs hová, sehun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem ' megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, ha nem Pannóniában. Hie nobis vei vincendum, vei moriendum est.“ Nincsen máskép: itt kell vagy győznünk, vagy meghalnunk! Tehát éberen és harcra készen várjuk leskődő szomszédainkat ! Prisicus. Községi takarék- pénztárak. Mióta az állami jövedelmek legnagyobb részét a hadsereg molochja nyeli el, azóta a köz- igazgatás és közgazdaság terén mind nagyobb és terhesebb feladatok nehezednek a városok és községek háztartására. Igaz ugyan, hogy a városok úgynevezett állami segélyben részesülnek, de ezen segély legtöbbször még a kikötött terhek fedezésére sem elégséges, nemhogy más közgazdasági célra lenne felhasználható. kereste az ura tekintetét, s csak ennyit mondott „Péter gazda, keedet becsapta az a zsidó, majd meglátja.“ A faluban is amikor értesültek a szomszédok és jó ismerősök, a szamárvételről, -vészjóslóan mondogatták nem egyszer neki „Péter gazda, itt valaki rosszul jár, két pap, meg egy zsidó, ez sehogysem fér össze, hát még ha ott van negyediknek egy paraszt is.“ „Eh, mit tudtok tik, csak beszéltek a levegőbe“ mondogatta bosszúsan egyszermásszor, — „hát olyan nagy szamárnak néztek enge- met, akit egy zsidó olyan könnyen be tud csapni ..." ... A kitörni készülő vihart szélcsend előzi meg. így volt ez a jelen históriánál is. Elérkezett a fizetés ideje, Ravasz uram fogta magát, a pénzt és a pecsétes Írást, elment a Mózsihoz a tartozását annak rendje és módja szerint kifizette, s hogy az egész aktusnak legyen egy hiteles zárfelvonása a Mozsi elkérte Ravasz uramtól az írást, azt tanuk előtt széttépte, s ezzel látszólag befejeződött volna a szamárvásár epilógusa . . . De — „többet ésszel, mint erővel.“ Ravasz uram a másik ugyanazonos írásról egészen megfeledkezett s abban a tudatban kocogott hazafelé, hogy most már teljesen rendben van a szénája ... A Mózsi zsidó megdörgölte a markát, s
