Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 94. szám
Esztergom. 1913. XXXV. évfolyam. 94. szám. Vasárnap, november 30. POLITIK,9/és TRRSR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM* TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMŰNKATARS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ■f ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Török átok. Mikor 1686-ban a törököket országunk nagy részéből kiszorították, a hagyomány szerint ezt az átkot mondották ellenünk: „ Verjen meg benneteket az Isten rosszabb szomszédokkal, mint a micsodások mi voltunk“. Úgy mondják, ezért s ettől kezdve nevezték volna apáink a rossz szomszédságot „török átok“-nők. Igaz-e, nem-e ez a história, biztosan nem tudhatni; de az kétségtelen, hogy a magyar népi felfogás régi idő óta „török átok“ névvel emlegeti a rossz szomszédság fogalmát, és népünk körében gyakorta hallható közmondások: „Fejére telt a török átok. — Verjen meg a török átka! — Török átka ember.“ (Ezek adják világos magyarázatát Arany János A fülemile c. kedves költeményében olvasható és sokaknak érthetetlennek tetsző eme közbevetésnek : „Rossz szomszédság : török átok, s ők nem igen jó barátok.“) Nem titok, .hogy a jó szomszédi érzés soha sem volt nagy erénye a magyar népnek. Arany Jánosnak a régebbi nemzedékre finom iróniával tett célzása: „össze a szomszéd se zöldül“, a mai generációra is teljes mértékben ráillik; a magyar paraszt époly rossz szomszéd most is, mint volt ötven vagy száz évvel ezelőtt; ilyenné teszi vérbeli irigysége és javíthatatlanul pörösködő természete. Ám nekem nem célom, hogy itt a népi rossz szomszédság okafokának fejtegetésébe bocsátkozzam s a javulásra parenézist Írjak. Erre vannak nálamnál hivatottabbak kint a falvakon: a plébánosok, jegyzők és tanítómesterek, kiknek dolgába nincs se kedvem, se érkezésem belekontárkodni. Én a „török átok“-ról ezúttal csakis oly értelemben kívánok gondolatokat fűzni, amily értelemben a hagyomány szerint maguk a törökök alkalmazták, mikor egész nemzetünknek kívánták, hogy verje meg az Isten rosszabb szomszédokkal, mint ők valának. Nem kell valami nagy történeti és etnográfiái ismeret hozzá kimondanunk, hogy ha egyáltalán átok valaha teljesedett, akkor a törökök átka mirajtunk teljesedett, mert nincsen nép Európában, — s talán egész világon sincs — amely oly rossz szomszédoktól volna körülvéve, mint a magyarság. Nincs egyetlen barátunk, jóakarónk, támogatónk; ellenkezően mind olyanok szomszédaink, kik a közszólás szerint „egy kanál vízben megfojtanának“, mihelyt tehetnék. A magyar európai lakóhelyén testvértelen ága nemének. Ezer év óta él itt minden rokon nélkül ; s ha vannak is vérei, azok messze-mesze szakra esnek tőle; és számuk mindössze is jelentéktelen arra, hogy segítségére lehetnének. Magános sziget vagyunk a szláv és germán népfajok tengerében. Az idegen hullámok folyton ostromolják partjainkat s elnyeléssel fenyegetik vérrel szerzett és fenntartott tulajdonunkat. Már Zrínyi Miklós, a nagy „Esztergom es Vidéke“ tárcája. Hét év alatt. — 1906. nov. 22. — 1913. nov. 22. — Irta: Sárkány Sándor. Azt álmodtam, hogy : nem szerettél kedvesem . . . Felébredék és sírtam keservesen. Azt álmodtam, hogy : a szived hű maradt . . . Felébredék s könnyem csakúgy szakadt Azt álmodtam, hogy : elrabolt a sirhalom . . . Felébredék és könny csordult az arcomon. Azt álmodtam, hogy : a sírba én szálltam . . . Felébredék s visszasírtam álmám. A jó szamár. Irta : Fikó Sándor . . . Ravasz Péter uram kitűnő mintagazda hírében állott az egész Somogybán, akinek gazdaságát megbámulta hét vármegye gazdaközönsége. Gyönyörűen gondozott gazdaságában, különösen a háziállatokra terjedt ki figyelme, amelyek büszkeségét képeztek és szinte úszott a boldogságban, ha látta, hogy a szomszédok mennyire hizlalják szemeiket az ő lábasjószágán. Sokszor mondogatta is magában, hogy erre csak ravasz képes . . . De azért ő maga is úgy talalta, hogy hiányos a jószágállománya, mert, bár tehenei, ökrei és lovai valamint az apróbb házi állatainak se szeri, se száma nem volt mégis egyre azt hajtogatta magában, hogy hiányzik valami, ami a gazdaság kiegészítő részét képezné. Felesége, aki tetőtöl-talpig a becsületes hűség és a hitvestársi ragaszkodás mintaképe volt, hosszú idő óta valami különös változást vett észre a férj- uramon, aminek a nyitját sehogy- sem tudta kitalálni. Kereste, kutatta, hogy mi lehet az ok, de csak nem tudta kitalálni. iMár-már aggódni kezdett, amikor Ravasz uram egy szép napon a szokottnál korábban jött haza a földekről, megmosakodott, magára vette az ünneplő ruháját, kipödörte a bajuszát, az almárium rézveretes fiókjából néhány ezüst húszast csúsztatott a lajbizsebbe, és igy útnak indult. Feleségének elmenőben odaszólt, hogy csak másnap jön haza. Útközben találkozott a plébánossal, aki megkérdezte, hogy hova, merre, mi járatban van. Ravasz uram, mint hivő emberhez illik, megemelte a kalapját, köszöntötte a plébánost és elmondotta, hogy hova megy és milyen célból. Úgy érzem, — mondá alázatos hangon, — hogy megverne az Isten, ha gazdaságomból hiányoznék az, aminek föltétlenül lennie kell ; — egy jó szamár. A pap tágrameredt szemekkel hallgatta a becsületes paraszt naiv gon- kodasát, magában meg is mosolyogta ; majd ráhagyta, hogy bizony okosan teszi a dolgot, ha szükségét érzi egy jó szamárnak. — Rövid szóváltás után búcsút vettek egymástól s Ravasz uram ment a maga útján . . . A harmadik határban megállapodott és szamár után nézett. Amint járt-kelt, kérdezősködött, útja a templom előtt vitte el. Egyet gondolt és bement a templomba. Amint imáját elvégezte, kifelé jövet az ajtóban a falu plébánosával találta magát szemközt, akit illedelmes tisztelettel alázatosan köszöntött a maga megszokott módján és önérzetes instanciával kezdte mesélni jövetelének célját; s annyira mesélt, hogy a pap jóformán szóhoz sem tudott volna jutni, ha beszélgetés közben Ravasz uram egy hatalmasat nem csuklik. Emleget az anyjukom, mormolá magában, miközben nagyot tüsz- szentett. Igaz, úgy van, felelt rá a jámbor plébános. Kedves egészségére! . . . De voltaképen itt kezdődik a történet maga, az egész eset csattanója. A p . . . i község plébánosának volt ugyanis eg}>- rakoncátlan szamara, amelyen mindenáron szeretett volna túladni, mert nem birt a jámbor türelmesség mintaképével se- hogysem boldogulni. (A szamár t. i. a türelmet példázza.) Csökönyös, lusta, hasznavehetetlen állat volt, s egész napon át csak az istállóban heverészett. Most meg itt volt a kedvező alkalom, hát ezt a plébános is igyekezett kihasználni. (Hogy azonban kellő összefüggés legyen a dolgok sorozatos kapcsolata között, az egész történetet arra a régi jó közmondásra alapítva, hogy „néha a tiszta búzába is keveredik konkoly.“) A plébános úr is azok közé tartozott, akik búsás hasznot szeretnek
