Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 92. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 191 a. november 23. nélkül igazán művelt emberek el nem lehetnek. Afelől tehát legcsekélyebb kétségünk se lehet, hogy a létesítendő irodalmi kör nagy hasznára volna intelligenciánknak. Kérdés azonban : meg vannak-e Esztergomban a létesítéshez szükséges feltételek ? Egy irodalmi kör maradandó létéhez főleg kettő szükséges: legyenek képzett előadói és legyen minél nagyobb érdeklődő közönsége. Hogy ezek városunkban nem hiányoznak, arról könnyű meggyőzni bárkit is. Fölösleges magunknak hízelegnünk, mert nyilvánvaló igazságot hirdetünk, mikor kimondjuk, hogy Esztergom egyházi és világi intelligenciájában több hivatott tollforgató van: próza- és versiró egyaránt, kiknek vétek tollúkat tétlenül he- vertetniök, mert eredeti szerzeményekkel gyönyörködtethetnének bennünket. A helybeli jónevű iskolák tudós tanárai és tanítói meg bizonyára készséggel vállalkoznának reá, hogy a tudomány új vívmányaival megismertessék a kör tanulni- vágyó közönségét. Az sem titok, hogy nemcsupán zenevirtuózaink, hanem valóságos zenemost már nem járt a régi társaságba, hanem házat vett és szép csöndesen uzsoráskodott. Égy napon megjelent nála az az ember, akinek a sorsjegyén meggazdagodott. Egy pár forintot jött kölcsön kérni a tenyeres embertől. „Mutasd a kezedet“ — mondta neki az uzsorás. A szegény ember megmutatta mind a két keze felületét. Az uzsorás alaposan szemügyre vette a kezeket, megcsóválta a fejét, azután megszólalt: „Barátom az ilyen tiszta, rendes kézbe nem illik a kölcsönpénz.“ Ezt mondta: majd sarkon fordult, bement a szobájába, ahol egy nagyot csavart a házbérsrófon. A talpas-ember. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagytalpú ember. Ennek is állandóan zavarai voltak, de nem pénzzavarai. Ez az ember kézirathiányában szenvedett és unos-unta- lan iró emberekhez futkosott. Nehéz járása volt szegénynek, szörnyen lihegett, amihor belépett az Íróhoz, de ő viszont igy prédikált: „Uram, ön az ország legnagyobb embere. És nem csak ezen ország, hanem a jövő országé is. Tegnap egy tárcát olvastam magától, tegnapelőtt pedig egy cikket a marokkói zendülőkről. Nohát, hogy ennyi eredetiség, lendület és szépség miképen tömörülhet abba a néhány sorba, az örök titok marad előttem. „Uram, erre tisztára egy nagy, egy isteni művész képes.“ művészeink s művésznőink vannak, kik aligha tagadnák meg művészetük élvezését lakó .városuk elitjétől. Sőt szépszámú műkedvelőinkről se szabad gondolnunk, hogy nem lépnének örömmel az irodalmi kör dobogójára. Vagyis : az alakulás első föltétele bőven megvan Esztergomban. De meglesz-e a másik ? Az intelligenciának széleskörű és állandó érdeklődése ? Erre nézve, úgy hisszük, szintén egészen nyugodtak lehetünk. Esztergomnak a lakosság arányához képest határozottan nagy intelligenciája van, mind számban, mind szellemi tartalomban. Erről a nagy intelligenciáról mi föl se mérnök tenni, hogy nem fogadná kész örömmel érdeklődése körébe azt az egyesületet, mely az ő nemes szórakoztatását és szellemi nívójának emelését célozza. Mi áll tehát a megalakulás útjában? — Semmi! Sőt minden körülmény amellett szól, hogy siessünk az irodalmi kört minél előbb megalakítani. Tekintsük ezt a dől got az esztergomi intelligencia becsületbeli ügyének, melynél a jelszavunk csak egy lehet: minél előbb, annál jobb ! Bizton reméljük, hogy egyAz iró ilyenkor elég jól érezte magát és csak azt sajnálta, hogy a talpas-ember jelenléte miatt nem veheti elő a zsebtükrét, amelyben megkereshette volna a tulajdon arcán az isteni vonásokat. Igen ám, de az öröm nem tartott sokáig. Mert az iró a talpas-embertől megtudta, hogy ez nem azért jött, hogy szépeket mondjon, hanem, hogy a lapja számára ingyen kéziratot kérjen. Az irók vajszivü emberek és a talpasembernek adtak ingyen kéziratot már csak azért is, mert nem nekik kellett a küldönc-dijjat fizetni. A mi emberünk pedig vitte a nyomdába az Írást, a potya cikkeket, amiket az emberek mohón olvastak Gurultak is szépen a talpas ember bugyellarisába a krajcárkák, amik halomra gyűltek és átvedlettek ropogós, friss bankókká. Már nagyon sok pénze lehetett, mert fiz irók egy napon azt mondták, hogy most már nem dolgoznak ingyen ; a munkájukért pénzt akarnak. Akkor a talpas ember nagyon megharagudott és azt mondta a feleségének, hogy no majd elbánik ő ezekkel a rongy firkászokkal. És ő maga irt egy cikket. Nagyon szenzációs volt, mert leleplezte a tulajdon ingyenes munkatársait. Az egyikről kiszerkesztette, hogy a kormány titkos kémje, a másikról, hogy a külfölddel paktál az ország ellen, a harmadiknak a családi dolgaiba vájkált, egy fiatal poétáról meg azt tapasztalta, hogy lopja a hangulatait. Ez volt a legsúlyosabb vád, mert csak ez a fiatalember házi és világi vezetőink hamarosan egybe fogják hívni az esztergomi Balassi-kör megalakításának előértekezletét. Addig is szívesen vesszük az ügyhöz való érdemleges hozzászólást. Dr. Réthei Ptikkel Marián. Még egyszer a sajtóról. Hogy még olyan genialis agitátornak, a minőnek Vázso- nyi Vilmost nagy tehetsége szerint ismerjük, — sem sikerült a közhangulat ellenében vihart előidézni, az megmutatkozott e napokban a sajtó ellen megindított közvélemény irányítása szándékánál. Az ország egész nyugodtan nézi, hogy komoly törekvés van a veszedelmes, a parazita sajtó letörésére. Nem Vázsonyi agi- tátorius tehetségének mértéke miatt nem sikerült a közvéleményt felrázni, hanem azért, mert a közvélemény torkig van már a sajtóban felburjánzott, durva hangnemmel, meghurco- lásokkal és nyilvánosság útján elkövethető sérelmekkel amelyekkel szemben a megtámadott jó hirnév és erkölcsi érzékenység valóban tehetetlenül áll. így állván a dolog, aztán minden ember úgy is tudván ezeket, hogyan lehetséges elképzelni, hogy a szent szabadságjog védelmének jelszava vette komolyan a talpas ember irás- hibáktól hemzsegő cikkeit és a poéta egy gunyoros költeményben — négy strófából állott mindössze — kegyetlenül kifigurázta a talpas embert. Legjobban azon nevettek, amikor húsos, széles ajkát egy pávián hátának rózsaszínű folytatásával hasonlította össze, a lábairól meg azt irta, hogy egy elefánt megpukkadt miattuk az irigységtől. A városban mindenki a versikéről beszélt, sokan betéve tudták és egy élelmes kereskedő megszerezvén a talpas-ember fényképét, anzixkártyákra sokszorositatta és úgy vesztegette a versike hősének fotográfiáját. Ezt már nem bírta ki a talpas ember. Mondta is a feleségének: Fiacskám meggyilkoltak. És eladta a lapját és egy másik városba költözött. Itt ebben az idegen városban azon töprengett, hogy a talpát hogyan értékesítse. Erős, hasznavehető volt még a talpa, kár lett volna penzióba küldeni ; csakhogy az Írókon nem volt más szakmabeli, aki a potyaemberrel szóba állott volna. Gondolt tehát egy nagyot és megint lapot gründolt és megint eljárt a város Íróihoz. De ezek tudták ám, hogy a hálátlan ember letaposta a jótevőit és kijelentették, hogy nem adnak neki ingyen kéziratot. „Akkor adjon hitelbe“ — mondta minden alkalommal a ravasz ember. „Az más“ — felelték az irók és vigan írták a cikkeiket, amelyekért persze soha egy vörös rézkrajcárt sem láttak. alatt az igazságügyminisztert támadni lehessen olyan javaslatért, melyet a közszükséglet érlelt meg? De .ámbár igy is van a dolog, a szándékolt javaslatot az újságírók meghallgatásával kellett törvénybe iktatni. A javaslat 20 §-a szerint joga van a laptól helyreigazítást követelni annak, akit az személyi, vagy vagyoni érdekében egyenesen vagy burkoltan megtámadott . . . Ezt a jogot megtetőzi a 39. §. következő rendelkezése: A sértett a sajtóbeli közleménnyel okozott vagyoni kárának megtérítésén felül nem vagyoni káráért is megfelelő pénzbeli elégtételt követelhet. A kártérítési követelés a sértettet akkor is megilleti, ha a sajtóbeli közlemény nem állapit meg bűncselekményt. Ezekkel a szakaszokkal alighanem túllőnek a célon. A helyreigazitási kényszernek magunkat alávetjük. Ha vétettünk, ha jóhiszeműen tévedtünk, vagy mások anyagi, erkölcsi kárt okoztunk: igyekezzünk utólagosan jóvátenni. Követelhetik a helyreigazítást. De mi lesz a szabad gondolat- és véleménnyilvánitásból akkor, ha írásom közben állandóan a vagyoni kártérítés réme fenyeget. Hiszen e szerinf nekem kritikát gyakorolnom nem lehet. Mert ha megírnám, hogy a primadonna hamisan énekelt, és a drámai hősnő rosszúl domborított, akkor az illetők nekem De a talpas embernek igy is jó volt. A jó-ember. Ez az ember nem volt csodálatos teremtés, ilyennel úton-utfélen lehet találkozni. Egy úgynevezett reklámfi volt, az újságírók társaságát nem azért kereste, hogy kéziratért pumpolja őket, hanem, hogy ezek a lehető legjobb híreket terjesszék róla: milyen kitűnő hazafi, mennyire szereti a várost és micsoda áldozatokat hoz a köz oltárára. De ha egy megszorult ember jött hozzá, kitől a „jó-ember“ nem várhatot hasznot, akkor nagyon szigorú lett nyájasságra berendezett arca és pénz helyett tanácsokkal küldte el az embereket. A jó ember egy szép napon meghalt. Ugy-e, más hasonló mesében a temetési pompáról, de különösen a papnak a dicsőítő prédikációjáról gúnyosan ima a szerző. Ám a mi emberünknél a gúnyolódás bűn volna. A mi emberünk ugyanis úgy végrendelkezett, hogy vagyonát önhibájukon kívül bajba jutott emberek örököljék. Persze mindenki tág- ranyilt szemekkel nézett, mikor az esetről beszélgettek, de a csudát maga a jó ember magyarázta meg írott testamentumában. Ezt irta: „Én egy hiú ember voltam az életben és természetemhez halálom után sem akarok hűtlen lenni. Akarom, hogy sokáig megmaradjon a jó hírem.“ Szabó Imre.
