Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 89. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. november 13 hogy igazi hazájuknak tekintsék földünket, amelyen velünk együtt kell élniük-halniuk, nem kifelé sóvárogniuk. Ez a politikánk eddig teljes-tökéletesen bevált. Mi szükség tehát rajta változtatnunk? Hiszen elrettentő élő példa gyanánt folyton szemünk előtt van Ausztria, amely szembeszökően megmutatta : hogyan nem kell nemzetiségi politikát űzni, mily veszedelmes a legcsekélyebb engedékenység is a nemzetiségekkel szemben. Vagy tán megirigyeltük a dicsőségét; megkívántuk azt a gyönyörű állapotot, melybe az osztrák németség került engedékenysége révén fölcseperedett szlávjaival szemben? Talán szeretnők, ha nekünk is szintúgy diktálnának horvátjaink, szerbjeink, oláh- jaink, miként odaát diktálnak a csehek, morvák, szlovének a hatalomban egyre gyengülő németeknek ? A nemzetiségi kérdés első sóiban hatalmi kérdés, amelyet nem diplomatikus egyezkedésekkel, hanem csakis öntudatos és következetes eréllyel kell kezelni. Minden ingadozás, minden engedés egy-egy lépés az uralkodó népfaj gyengítésére. Botor politikus az, ki ily lépésekre hajlik ! A mi nemzetiségi politikánknak egyetlen helyes módja az, amelyre a sokat ócsárolt báró Bánfy Dezső miniszterelnök mutatott követendő példát: erélyes fellépés minden államellenes mozgalo mai szemben, kérlelhetetlen szigorúság az ellenünk izgató nemzetiségi lapok és politikusokkal szemben, éber ellenőrzése a nemzetiségek iskoláinak és különféle egyesületeinek. Sajnos, ennek a politikának Báníy óta nem akadt megfelelő követője. Sőt mintha legújabban vezető politikusaink teljes visszájára akarnák fordítani ezt az egyedül helyes politikát! Pedig ez az igen valószínű fordítás nemcsak végzetes hiba, hanem egyenesen megbocsáthatatlan bűn lesz nemzeti szupremaciánk ellen. Prisicus. A sajtóreform. A sajtó reformjára egészen megérett az idő. Nem szabad megijedni attól a bohém lármától, mely a sajtó berkeiben, mindig kísebbedő erővel elhangzik. Megegyezünk abban mindnyájan, hogy a sajtóreformra elodázhatatlan és múlhatatlanul szükség van. A kormányok túlságos félelme volt az eddigelé is, hogy ehhez a kényes kérdéshez nem nyúltak. Beszéltem a cikk megírása előtt egy budapesti tekintélyes lapkiádóval, van a helye, most, amikor szellemi, erkölcsi és számbeli erejének oly biztos tudatában van, amilyenben századok őta aligha volt ? Óh gyáva kislel- küség, távozz tőlünk, mert nem illesz harcedzte férfiszivünkbe! A magyar nemzetnek ezer esztendőn át sajátos nemzetiségi politikája volt, mely — miként a következmény mutatja -- kitünően kiállotta a próbát, mert hiszen csekély 600 ezernyi számból 10 millióra tudtunk általa fölemel' kedni. Ennek a politikának két jellemző vonása volt: az igazságos és türelmes úri gavalléria, meg az ingadozást soha nem ismerő, következetes erély. Ez a két sajátság tette lehetővé, hogy nemzetünk a számra nálánál nagyobb idegen tömegnek mindenha ura tudott maradni, sőt jórészüket teljesen magába olvasztotta. Ezekkel a tulajdonságainkkal értük el, hogy a hazánkbeli nemzetiségek századokon át „Hunga- rus“-oknak: magyaroknak vallották magukat, habár nem beszélték is a nyelvünket. De nem is csoda, mert mi erőszakkal soha nem magyarosítottunk, nyelvétől megfosztani egyiket sem akartuk; csak egyet kívántunk tőlük, — de azt azután következetesen — — No mit kajabál annyira, — kiált bele borízű hangon heccelődve valaki a tömegből, amely a nagy lármára a libás asszony közé sereglett, — megfájdul a csuszalesője, vagy mi ? A falusi asszony villámló szemekkel mered a beszélő felé. — Ki az úr, hogy minden lében kanál á nyelve ? A többségben városiak is bámészkodnak — akik megismerik rögvest a közbeszólót. — Nini a Szepi úr ! — Miféle Szepi úr? kérdi mérgesen az asszony. Kaiser Szepi, a városi fertálymester félretolja az előtte állókat s odaáll közvetlen közelébe a libákat áruló asszonynak. — Ehun vagyok la! Hát én bizony Kaiser úr vagyok, a városnál hivatalbelí. Dehát kend kicsoda égetni való vén szipirtyó ? — E-én ? Szipirtyó vagyok ? No a beste lelkit az öregaptyának. Kend is beszél ? Kend, aki a zurak talpnyalója. A fertálymester nem jött zavarba és meg se haragudott a szavakéit. — Há valósi kend ? — Én? — Hát persze. — Börzsönybe. — Börzsönybe ? — Oda hát. Nem is ördögbe. Miért kérdi kend ? — Hisz az asszonyom is odavalósi. — Oda-e ? — Abbion. Nem ismeri kend Prajtikám famíliát ? — Hogyne. Hiszen az én lányomat is Prajtikám Stefán vette el. — Az-e ? — Azám. Hisz akkor mi atyafi- ságos rokonok is vagyunk. — De az ám. Most félbe szakad a beszéd. A fertálymestertől nem messzire fülrepesztő hangon alkudozik egy termetes pocakos ur. Amikor beszél, nyakán az erek valósággal kidagadnak, vizes szinü szemei kísértetiesen forognak szemüregeikben. Kaiser Szepi rögvest ráismer a városi tanácsos urra. Oda is lohol csakhamar melléje. — Kezeit csókolom nagyságos tanácsos ur. — A tanácsos úr abba hagyja az alkudozást és megnézte a köszöntőt. — Maga az Szepi ? — igenis kézit csókolom. — No és mit csinál itt ? — Láttam a városházáról, hogy a nagyságos úr itt alkudozik. Mondok, elmek segíteni a nagyságos urnák. — Helyes, Szepi. — S mit teccik venni ? — Libákat. A vejemnek kellene két liba. — Akkor tessék ahhoz a ser- kedő bajszú asszonyhoz gyónni. Annál olcsón lehet venni. Oda is mennek. — Hát Rézi néni hogy adja párját a libáinak? Van-e mar kéthetes? — Ugyan ne bolondozzék. Két hetes? Ez? No és én nem is Rézi néni vagyok. — Hat ? — Kati néni ! — No nem baj Rézi néni, ha kend Kati is. Azért olcsóbban adhatja a libákat. A tanácsos úr közbe vág : — Hisz még nem is mondta az árát! — Hja persze. Hogy is a két liba ? — Négy pengő. — Menyi ? — Négy pengő. — Ejnye fikom teremtésit, még- hogy négy pengő. Kettő nem is lesz elég. — Nem ám ! Erősködik az asz- szony. Teccik tudnyi derága nagyon minden. Hát osztán a liba se lehet olcsó. — A fenét! — Az ám. Meg osztán gyönyörű jószágok is ezek. A fertálymester összeszedi minden tekintélyét és megköszörülve torkát imigyen kezd dikciózní. — Nagyságos tanácsos úr, — fordul a tanácsos felé, — kedves Kati néni (most meg az asszonyra irányítja rücskös fizimiskáját) valamint egykoron az bibliai bölcs Salamon az felek közt igazságosságot tőn, azonképen kegyes engedelmök- kel én is a zsidók királyához haaki udvari tanácsos is és mellesleg milliomos. Beszéltem különféle pártállású hírlapírókkal. És a kiadó, aki még hozzá ezidő szerint: intrazigens ellenzéki, kijelentette, hogy a tervezett reform a tisztességes sajtónak olyan védelme, hogy csak hozsannával lehet üdvözölni, — ugyanezt mondották más oldalról a különféle pártállású hírlapírók, akik különösen egyrészt azért üdvözlík a javaslatot, mert az újságírók jogviszonyait szabályozza, másrészt gáncsolják, mert a jogviszonyok szabályozásában nem minden kariérdek érvényesül, — de abban egyező a vélemény, hogy amit a javaslat a magánbecsület védelméért tesz, ámít a parazita sajtó megszüntetésére tervez, továbbá, ahogyan a pornographia irodalmának lángpallossal öldöklő angyal állít a sajtószabadság paradicsomában, — azok oly tiszteletre méltó intenciók, hogy még a nagyobb hibákat is el lehetne nézni, mert hiszen, mint minden emberi mű, ez a reform se hibátlan. Hogy ezzel szemben az egzisztenciáikban megtámadott botránykereső lapok hogyan kelnek ki és rugdalódznak, azt ne nézzük túlságos elszomorodás- sal. Mi, akiknek kenyerük a hirlapírás, elborzadva láttuk, hogy a kolportázs uccai lármájával terjesztett lapok micsoda ökölbetűkkel végeztek ki embereket. Eleinte csak a politikusokra ment a embervadászat, de aztán ráterelődött minden sonlóan aképen okoskodnék, hogy miután a két liba négy pengő forintot semmiképen meg nem ér, de máskülönben meg két forintnál nagyobb értéket képvisel a két liba, annálfogva a helyes és igazságos gondolkodásnak megfelelőleg a két liba ára summa surumárum három pengő forintban állapíttassák meg. A városi tanácsos és a falusi asszony némán hallgatta a szapora nyelvű fertálymestert, aki olyan hatásteljesen gesztikulált a kezeivel, hogy öröm volt nézni. Meg is volt a hatás eredménye csakhamar. A tanácsos rövid gondolkodás után vidáman mondá : — Eb aki megbánja. A falusi asszony is neki állt a kötélnek. Hátszen az én lelkem se kőből vagyon faragva. A fertalymester gőgösen jártatta szemeit köröskörül az embereken. Meg volt elégedve önmagával. Mikor kifizette a tanácsos a libák árát, azt mondja Kaiser Sze- pinek: — Hát oszt Szepi, haza-e vinné a két libát ? — Haza én, nagyságos tanácsos úr kezeit csókolom rögvest is haza viszem. Markába kapta a pántlikával átkötözött libákat lábaiknál fogva és csakugyan haza vitte. — No asszony, hoztam ám libát. Még hozzá kettőt is. — Jé. Osztán hol vette kelmed?
