Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 88. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 191S. november 9 vallhatják helyesnek a jelen helyzetet, melynek értelmében a kis terjedelmű Magyarországon egyesek tiz, húsz, harminc, sőt negyvenezer hold földet bírhatnak egy tagban, mialatt ezrekremenő lakosságú falvak kénytelenek csekély egy vagy kétezer holdból kicsikarni mindennapi kenyerüket. Hozzá akárhány helyt még nem is szerezhetnek a szaporodás arányában maguknak újabb földet, mert határukat kötött nagybirtok zárja körül. Ha ez igazságos, ha ez tűrhető helyzet, akkor igazán nem tudom, m'it lehetne kifogásolni! Ismétlem : ennek Európában legfeljebb Oroszországban- találni párját. De Oroszország mekkora a mi csepp birodalmunkhoz képest; s a kulturális haladásban is meglehetősen hátra van 1 Ennen tapasztalásból beszélhetek, mert Európának majd kétharmad részét bejártam és szeges szemmel néztem mindenfelé a birtokelosztást is. Láttam, hogy vannak nagybirtokok nyugaton is, de oly hallatlan terjedelmekben s a kisbirtokoknak oly nagy rovására, mint nálunk sehol — az egy Oroszország kivételével! Nálunk különösen a Dunántúl valósággal el van árasztva a községi birtokokat elfojtó latifundiumokkal. Még a Nagy-Alföldön türhetőbb a helyhőbe borította az agyát. Újra megitatja tollát és remegő betűkkel írja hirdetés helyett: — Ki vagy, oh ismeretlen ?! Ebben a pillanatban a széditően kacér arcképtől annyira elszédül, hegy előbb az üres üveg gurul a padlóra, azután büszke monoklija, végre forogni kezdet vele az Íróasztal és a szék, mintha csak pegazusa ragadná az olimpuszra. Ez az „esemény“ valóban páratlan eset volt az irodában. A szerkesztő jó fél óra múlva érkezett vissza a nyomdából, mert csöngetést hallott az irodában. Megrémülve állott meg azonban az eszméletlenül hentergő fiatal ember előtt, a ki fejjel a papírkosárba zuhant, lábai pedig a földült széken üdültek. Az Íróasztal is, mintha csak berúgott volna, a hatalmas tintatartóval végig fecskendezte az egész irodát. Az összes u. n. kéziratok megsemmisültek. — Részeges gazember! — sziszegte megvetéssel. Ekkor ismét megszólalt a villanyos csöngetyű. A szerkesztő kénytelen volt ajtót nyitni. Hüledezve hátrált, midőn a rendőrkapitány két rendőrrel az irodába lépett. A rendőrkapitány első kérdése ez volt: — Itt van Dicsőffy Aladár ? — Itt volna ... — dadogta a rabszolgatartó. zet, bár ott is äkad mértéktelen nagybirtok fölös számmal. A magyar törvényhozásnak elengedhetetlen kötelessége volna ezen a bajon segíteni ak- kép, hogy törvénnyel korlátozná egyrészt a birtokok nagyságát, másrészt biztosítaná az elzárt területű falvaknak a földszerzés lehetőségét. Külön is hangsúlyozni való, hogy a nagybirtokok eddigi szerencsétlen elosztását szintén törvénnyel kellene megszüntetni. Az, hogy teszem Fehérvagy Vas megye tele legyen nagybirtokokkal, mig más megyéket alig nyomorít egy nehány, szintén nem mondható kívánatos állapotnak. Ennélfogva tenni kellene róla, hogy a nagybirtokok elosztása is egységesen s arányossan rendez- tessék egész országban. Az a nagy baj, hogy nálunk, a sajátlagosan földművelő államban magasabb nemzet- gazdasági kérdések alig érdeklik a lakosságot. Mit, — lakosságot ? Még a legműveltebb osztálybelieket sem ! Fájdalom: mi a keletről hozott lomha fatalizmusnak még mindig rabjai vagyunk. Mikor fogunk belőle kigyógyulni, csak a jó Isten tudja 1 Aki ma nálunk újat mer, arról nem kérdik: helyeset merte; minden teketória nélkül ráA furcsa látvány valóban megcsiklandozta a szigorú rendőrkapitány szúrós bajuszát egy kis elfojtott mosolyra. A két rendőr azonban nem tudta elfojtani vigyorgását. — Már megint agyonitta magát a nyomorult ! — sopánkodott a szerkesztő kétségbeesést szimulálva. — Pedig ilyen rendkívüli állapotban is a miénk! Vákóhamisitás derült ki ma reá, tehát parancsom van rögtön letartóztatni. A szerkesztő erre brutálisan megragadta Dicsőffy dicstelen kecske- szakállát és kegyetlenül ráncigálta. A lángész a szörnyű megbecs- telenitésre már mégis magához tért és két karjával hadonázva, a pókhálós és füstös mennyezetre pislogva, ezt kornyikálta : — Mi vagy oh ismeretlen múzsám ? — Én vagyok az ismerős' rendőrkapitány. Jöjjön csak velünk Dicsőffy Aladár ur egy kis hűsítőre 1 — Hová? Hűsítőre? Jeges kávéra? Fagylaltra ? Vagy jégbe hűtött pezsgőre ? — Persze. Ekkor valahogy föltápászkodott, ellökte magától a segédkező szerkesztőt és bizalmasan a rendőrkapitány hatalmas karjába kapaszkodott. Ráhágott elgurult monoklijára, de ezt a katasztrófát kutyába se vette. Még a tintától megfeketedett lenszinü kecskeszakáit sem vette tudomásul. így vonult ki azután a város sütik, hogy — forradalmár, felforgató elem, akit el kell hallgatni. De hiába, ha az egyént el is lehet hallgattatni, az igazságot lehetetlen soká leplezni. Ez pedig a jelen esetben az, hogy a magyarság életbevágó gazdasági érdeke a birtokelosztás ügyének mielőbbi arányos és igazságos rendezése. Morc. +- -++- ♦* *- ♦♦ ♦♦ ♦» ♦» ■+ A hercegprímás és a tanítók. (Az Esztergomjárási rk. tanítói körnek f. hó 4-én tartott ülésén elmondott elnöki megnyitó beszédből.) (Folytatás.) Figyelmeztet azonban a főpap, hogy: „a tanító a pályáján mindig találkozik Krisztussal, a nevelésben nem lehet tőle szabadulni, vagy iránta közömbös maradni.“ Miért is atyailag óhajtván inteni az elpártolt tanítót mondja hozzá : „aki az egyház ellen dolgozik, az Isten szere- tetét máris elvesztette.“ Majd hálát ad Istennek, hogy a világnézetek harca még nem dúl az iskolafenntartók között, mert az állam alaptörvényeinek megfelelően keresztény elvek alapján áll, de jelzi, hogy a tanítók között már meg van a harc és aggodalommal mondja, hogy „az államnak aligha lesz módjában a nevelés keresztény alapjainak ellenségeit megfékezni“, amiért is veszedelemnek tartja az iskolát az egyháztól elszakítani, amely léhűtője, a kontár újságíró örökre az u. n. szerkesztőségből. És igy vonult be örökidőkre a hűsítő fogházba, onnan a rideg fegyhazba és a sommás börtönbüntetések után a közveszélyes munkakerülők tanulságos otthonába, a hol az ilyen országos semmirevalókat kézimunkára marasztalják meglehetős szigorított tanfolyamokon. Dicsőffy Aladár természetesen magával rántotta a megsemmisülés örvényébe Hajsza Jóskát is, az idétlen szerkesztőt is, a ki a hamis váltók sugalmazója volt, mert zilált és becstelen üzlete már a csőd szélén állott. És a derék város ekkor örökre megszabadult a lidércnyomástól. * * * Álljunk meg néhány szóra. A zuglap belefulladt a saját mocsarába. Már most keressük ki az igazság gyöngyeit az élet ingovanyából. Az eltűntek, a kik mindig föl akartak tűnni, nem is sejtették, hogy bitorolják a hirlapirói címet. Sejtelmük sem volt arról, hogy a hivatásos újságíró első sorban jó pap, mert szeretett híveinek tartja olvasóit ; azután bátor katona, mert küzd az igazság hadseregében, majd szorgalmas munkás, a ki fáradságos szellemi foglalkozást végez ; de művész is, mert mesteri formába kell foglalnia érzéseit és gondolatait; veszedelem egyúttal annak a tanítónak a lelkiismeretét is furdalja, aki nemcsak az egyházhoz tartozó tanítói köteleket szakította szét, hanem tette azt azért is, mert anyagi érdekei úgy kívánták. És itt mintha látnám a főpapot a ki ex katedra : mutat arra, amely szerint: „Az anyagi jólét keresése feltétlen joga a tanítónak. Joga van hozzá, hogy más iskola fentar- tót keressen, ha az egyik nem tudja megadni, amit a másik megad. De elvek feladásával soha sem szabad anyagi előnyt keresni.“ És tovább: „hogy katholikus elvet sért meg, aki a katholikus jellegű iskolát elárulja és anyagi érdekből annak megváltoztatásához segédkezet nyújt.“ „Sok tanitót — úgymond — talán a modern időknek az az iránya ingatja meg, hogy a közoktatást mindinkább kiveszik az egyház kezéből s az állam felügyelete alá vonják.“ Ezen aggódók figyelmébe ajánlja azon keserű tapasztalatokat, amelyeknek azon államokban van melegágya, a hol az egyház teljes kizárásával vették át a nevelői és oktatói hatalmat, de amely államok előbb-utóbb azt is tapasztalni fogják hogy Krisztus nélkül eredményesen nevelni nem lehet „s nem marad majd más hátra, mint az egyház ősi és hamisítatlan elveihez visszatérni.“ Miért is: „A katholikus tanító csak büszke lehet a jellegére, mert az ő. iskolája őrzi Krisztus igazságának és kegyelmeinek őseredeti kincseit“ amely nélkül mint azt évezredek tanúsága, a pedagógia egész története bizonyítja: „nincs nevelés, nincs tekintély, nincs erkölcsi alap. “ És ezen érték felismerésében találja fel a tanítóban a nemes öntudatot, azonkívül buzgó tanító, mert élvezetesen oktatja olvasóit és holtáig tanul; sőt orvos, mert szívesen meggyógyítja a közélet bajait; még ügyvéd is mert önzetlenül síkra száll a közönség jogaiért és végül végtelenül boldog, harmonikus lélek és megelégedett lény, mert nemes hivatásának komoly betöltése gyönyörrel jutalmazza. A számbavehető hírlapíró, a ki méitó erre a címre, még felelős is a közügyek intézésében kifejtett munkásságáért. Épen azért a hivatásos újságíró először is kiváló tehetség, másodszor sokoldalúsággal iskolázott elme és fegyelmezett, mert folyton gyarapítja szelleme kincseit, harmadszor lova- gias és becsületes lelkületével többre becsüli a saját és a mások becsületét, mint a maga egyéni sikerét vagy hasznát. A sajtószabadság leghatalmasabb szabadságharcunk vívmánya. A ki igazat mond az az örökölt sajtószabadság fia. A ki pedig az „igazságtól“ elsikkasztja az „í“ betűt, az biztosan a gazság rabja. Az újságíró is iró. Birodalma az irodalom. És az irodalom erkölcs nélkül gyémántgyűrű gyémánt nélkül. (Vége.)
