Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 84. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. október 26 vették az ázsiai erőszakot és az alkohol mérgét. Vagyis : bűnt bűnnel tetéztek ! De hiszen ezt mi esztergomiak kicsiben leleplezés nélkül is tudtuk saját tapasztalásunkból. Nálunk az izmaeliták két győzelmet csikartak ki pénzzel, erőszakkal és alkohollal. A két győzelem legalább kétszázezer koronát emésztett fel a só-pin- ka-cementpénzből. Láttuk, mint sürögtek-forogtak, lótottak-futot- tak a „lélekkeritő kupecek“, helyi minden rendű s rangú izmaelita-epigonjaink a pénzzel és szesszel megközelíthető szegény nép körében. Tudhattuk nagyon jól, hogy Esztergom politikai közvéleményét nem a gyalázatosán megvett és agyonetett-itatott többség fejezte ki, hanem az a háromszáz-négyszáz tiszta szavazat, mely mindkét alkalommal az ellenzék jelöltjére esett. És ez ugyanígy volt az országnak igen sok más helyén is. Győzött a korrupció, nem a tiszta meggyőződés. Akinek származását bűn feketíti, az meg szokta magát húzni: nem lármáz, nem het- venkedik. Ám a mi izmaelitáink — s ez megbocsáthatatlan bűnösségük betetőzése ! — felemelt homlokkal állnak ki a fórumra s a szuronyok oltalma alatt lármásan mosakosznak, erkölcsöt prédikálnak, ellenzéket, újságokat, esküdtszéket s egész nemzetet megrendszabá- lyoznak! Az erkölcs s az ország közvéleménye nekik He- kuba, csak Bécs meg legyen elégedve! Ez pedig meg van, ahhoz kétség nem férhet! Fájdalom, úgy szokott az már lenni az életben, hogy a bűn sokszor diadalt arat az erényen s lenyűgöz minden nemes igyekezetei. De a történelemnek számtalan példája azt is tanúsítja, hogy a Gondviselés ha lassan is, de biztosan fizet: a bűnt a bünhődés előbb vagy utóbb, de utoléri! Ez alól a tapasztalat alól a mi nagybűnű izmaelitáink se lesznek kivételek. Hogyis mondja csak Czu- czor ? — „Elvet okokkal kell és nem boritatva [tenyésztni, A megvesztegetis mételye sírba viend. Légy haladó, maradó, mindegy, de /vagy átka hazádnak, Hogyha, mi illeti őt, hirtelen elzsetb eled.11 Morc. Legújabban pedig egy másik megzsarolt érdekszövetkezet: az Idegenforgalmi Társaság maga követel nyíltan ugyancsak a íő-fő izmaelitán másfél milliót, melyet megígért (de be nem váltott!) hazárdkon- cesszió fejében szintén a választási kasszába fizetett volt be. A legeslegújabban szellőztetett hasonló célú panamaügyekről : a Bogdanovics- és az Ohrenstein-féle zsarolásokról nem is szólunk, noha fölötte valószínűnek látszik, hogy ezek is sok százezerrel gazdagították az izmaeliták választási kasszáját! Hát még azok a rejtett források, melyeknek leleplezésére ezután fog a sor rákerülni ! Szóval : napról-napra világosabbá lesz, hogy a ma nyakunkon ülő izmaeliták sokkal bünösebbek, mint a régiek voltak, mert nem csupán az ország kizsarolására jöttek, hanem valósággal zsarolásból születtek is meg. Nem az ország szabad akaratából jutottak uralomra, hanem a bűnös utón összeharácsolt milliókból úgy vásárolták meg a nemzetet. Ahol pedig lélekvásárlással nem értek célt, ott alkalmazásba tett. Én nem mertem kérdezősködni De a szivem úgy kongatta a mellemet, mint félrevert nyelve a harangot. Az uram reggel jött haza kedvetlenül, szomorúan. — Mi történt ? — meredtem reá. — Klapka néhány törzstisztet elfogatott. — Felszisszentem : — talán fel akarták adni a várat? — Ellenkezőleg, ki akarták kiáltani a köztársaságot. Klapkát letenni s a várat halálig védeni. — Ezt megteszi Klapka is . . . — Nem tudom, édes szivem, mi lesz ; jobb lenne, ha te kiszöknél. — Ránéztem az uramra, szemrehányón és fájdalmasan. Ő megcsókolt és lágyan simogatta az arcomat. — Drágám nem szeretném, ha fogságba esnél. — Veled szívesen osztom meg a rabláncot is. — És bent maradt néni ? — Benn én, uram. Egyszer Klapka igy szólt a tisztikarhoz : — Uraim, aki akar, kimehet, én nem tartom itt erővel önöket. — A mi zászlóaljunkban nincsen olyan poltron, a ki elhagyja a várat, — kiáltottam Klapkának. A tisztek megéljeneztek és csaknem vállukra kaptak. — Nem is hiszem, hogy akadt volna egy is, a ki távozott volna a várból. — Nem uram, de hát mégis feladták. — Még tarthatta volna Klapka. — Igen, de az elfogott tábornokok egyre Írogattak neki, hogy addig nem bocsájtjak szabadon őket, amig fel nem adja a várat. — De legalább becsületes feltételeket szabott. — Oh, uram, — fakadt sírva a galamb fehérhaju matróna, rettenetes nap volt az, a mikor levették a vár faláról a nemzetiszinü zászlókat. Mintha csak a szivem hullott volna valami feneketlen mélységbe ! . . . Majd könnyein keresztül is felragyogott a matróna szeme. — De a mi vitéz zászlóaljunk lobogója nem került az osztrák kezébe, — mondotta büszkén fölemelkedve a zsöllye-székből. — Lefejtették a zászlórudról ? Eszterházy gróf tűzte ki és az is vonta be, aztán a tisztikar elhatározta, hogy szétmetéli. Nagy fehér selyem zászlónk volt, közepén a Szűz Anya képe, arannyal hímezve föléje : Szűz Mária Isten Anyja, Magyarország védője. Mielőtt az ollóval kétfelé vágták volna, Esterházy rövid beszédet mondott. A matróna szava itt elcsuklott, s mint az őszi esőcseppek a tarlón, úgy kopogtak a kezén a szeméből hulló könnyek. Hallgattam, mert engem is megszállott a fájó, szivet- tépő komor hangulat, amely azon a sötét októberi napon beletörte a világ minden tövisét a honvédek szivébe. És itt ült előttem egy szelíd ga- lamblélek, aki akkor még szép volt, mint a kelő hajnal, mely rózsaszirmokba göngyöli ezt a piszkos földet, és a szeme kékje ragyogott, akár csak az égbolt, mikor a nap szétteríti rajta gyémántszemekkel átszőtt biborfatyolát. Óh milyen nehéz óra lehetett az, mikor a nemzeti szabadság szárnyát szét kellett vágniok 1 Dante poklának legizzóbb darabja esett a lelkűkre, amint azt a szárnyat kettémetszette az olló. A matróna, mintha nehéz álomból ébredt volna, jóságos kék szemével rám nézett. — Szép beszéd volt, — folytatta halkan, — de a tisztek mind sírtak, én meg zokogtam. — Bajtársak, — szólt ellágyulva az ezredes, — tudjátok, hogy mindnyájan elveszhetünk, de a hazának nem szabad elvesznie soha 1 Az a hit kisér a sírba, hogy feltámadunk. Kisérjen titeket ez a hit a keserves bujdosásba. A matróna megtörölte a szemét. — Bocsásson meg uram, hogy elérzékenyültem. Sok csapás és szerencsétlenség szakadt rám az életben, de semmi sem fájt úgy, mint ez a jelenet. — Nagy időknek elborult alkonya — sóhajtottam. — Az ezredes közepén kettévágta a zászlót A Mária kép is kétfelé szakadt. A lobogó egyik felét nekem nyújtotta az ezredes. — Asszonyom — kegyed volt a zászlóalj jó szelleme, őrizze meg ezt a szent ereklyét. — Én megcsókoltam a félzászlót és sírva göngyöltem össze. A másik felét apró darabkákra vágták, s minden tiszt eltett belőle egyet emlékül. Aztán hazajöttünk Oszto- pánba. Mindig a keblemen viseltem a zászlót Évek múlva, mikor az üldözés enyhült, megmutattam Vog- ronics Antal plébánosnak. — Vogronics? Hiszen ez valami vad horvát lehetett! — Nagy magyar volt az uram ! Minden évben misét mondott az Színészetünk történetéhez. Közli : dr. Kőrösy László. Egy igen érdekes memorandumot küldök ez alkalommal napvilágra, midőn Gárdonyi Antal jónevű és népszerű esztergomi színigazgató eredeti kéziratát közlöm gyűjteményemből. 1867-ben újjászületett minden rombadült remény. Minden vonalon föltámadást látunk. Ezt a renaissance szellemet fejezi ki az a merész gondolat, mely első állandó nyári otthont óhajt teremteni. Az érdekes kézirat egyébként a következő : Tervezet egy állandó színkör alapításához Esztergom városában. A haladás és nemzeti műveltség önálló fejlesztése nem tartja célszerűtlennek oly vállalatok keletkezését megkezdeni, melyek a nevezett eszmék létesítésére eszközül szolgálnak. Ilyen tényező a művészet köréből a színészet, melynek állandósítása legalább csak ideiglen is megérdemli a figyelmet. ■ A terv egyszerű és csekély áldozatot kíván. Nevezessen : 1-ör szükségeltetnék kényelmes helyiség, mely lehetőleg a város központján lenne megszerzendő. Ily helyiség a Hévíz vendéglő“ fürdőépületének délre eső véginél igen alkalmasnak ajánlkoznék, ha az illető tulajdonos vagy bérlő az építéshez a jogot minden dij nélkül felajánlaná. aradi vértanukért. Ha látta volna, hogy milyen áhítattal csókolta meg azt a zászlót, ha látta volna, mint gyulladt ki az arca, amikor ujjaival simogatta, azt mondta volna, hogy ilyen pap kellene az egész országban, mint ez. — Igaz, Gasparits Kilit se volt magyar nevű s mégis vértanú lett a magyar hazáért. — Hej uram, néha a legjobb magyar nevek alá bújik a feketesárga szellem. Vogronits azonban nem ilyen volt. Könyörgött, hogy ajándékozzam a templomnak azt a zászlót. Eleinte tudni sem akartam róla. A félkész azonban minden nagy ünnepen megismételte e kérését. — Tudja mit tisztelendő uram — ha fiam születik akkor odaajándékozom a zászlót. —. Imádkozni fogok, hogy fia szülessék, — mondta a plébános. Öt hónap múlva fiam született. A fél Mária képet kivágtam a zászlóból, aztán átnyújtottam a csonka lobogót a papnak. Vogronics két oltárpárnát készíttetett belőle s az oldaloltáron helyezte el. Egyszerre világos lett előttem minden. Tehát mikor a templomban láttam nénit . . . — Arra a két oltárpárnára borultam. És ilyenkor, uram, eszembe jut Komárom, a fényes napok, a szomorú bucsuzás, a lobogó sorsa és sírok, amig imádkozom, hogy még egyszer megélhessem a nemzeti dicsőség feltámadását.
