Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 84. szám

Esztergom, 1913.

XXXV. évfolyam. 84. szám.

Vasárnap, október 26.

POUT! HR! és TRR5R

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FELELŐS SZERKESZTŐ:

DR GRÓH JÓZSEF

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS

FŐMŰNKATARS:

DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Izmaeliták

A legjobb és legnemzetibb magyar tragédiában, a Bánk bán-ban Tiborc, a nép fia, egyéb panaszok között eme keserves szókra fakad az idegen merániak ellen Bánk nagyúr előtt :

„Sok pénzre van szükségök; és mivel Mi annyit adni nem tudunk, tehát Sovány nyakunkra izmaelitákat Ültettek — ez már égbe kiált.“

(III. felv. 3. jel.)

Az izmaeliták az Árpádok korában bevándorlóit izlámhitű bolgárok valának, kiknek kezében volt sokáig az adóbehajtás és a pénzverés. Határt nem ismerő zsarolásaik miatt egész ország gyűlölte őket — olyannyira, hogy nevük a pénzzsarolók közös nevévé vált (akárcsak a bányabérlő Fuggerek neve a máig ismert „fukar“ elnevezésben!)

Sok század múltán a mai magyarságot is megverte az Isten pénzzsaroló „izmaelitákkal, kik nem is bevándorolt pogányok, hanem saját vérünkből való atyafiak, keresztények, ámbátor pénzgyűjtő erkölcsben alig külömböznek pogány elődeiktől.

Ezeket a mi izmaelitáinkat a merániak egyenes örököse : „Bécs“ zúdította „sovány nyakunkra“, mert „sok pénzre van szüksége“ idegen tisztektől idegen nyelven kommandé- rozott katonákra, öldöklő ágyukra, szörnyeteg dreadnoughtok- ra.

S ha még csak arról volna szó, hogy minden ellenkezés nélkül, parancsszóra szavazzák és szállítják pénzünket a telhetetlen gyomrú bécsi moloch- nak! Sokkal nagyobb az ő vétségük, oly nagy, hogy semmi mentség sincs számukra, még kevésbbé van bocsánat! Szégyenbélyeg lesz annak az időszaknak homlokán, melyet hazánk életében emez ön-vérünk- beli izmaeliták uralma tölt ki. És ez a szégyenbélyeg meg fog maradni időtlen időkig le- törletlenül !

Modern izmaelitáink bűnösségét akkor látjuk igazán a maga ijesztő meztelenségében, ha egybevetjük őket pogány elődeikkel.

Azoknak az volt a fő bűnük, hogy az adóbehajtásnál irgalmatlanul megzsarolták az ország lakosságát. De egyébként több enyhítő körülmény menti zsarolásaikat. Ezeknek csak kisebb vétségük, hogy a

hatalom birtokáért utolsó garasunkat is készek kipréselni Bécs számára. Sokkal nagyobb bűnök terhelik lelkűket, mely az uralomért tárva-nyitva áll a legkolosszálisabb erkölcstelen cselekedetekre is.

Megborzad az ép morális érzékű ember, amint a napról- napra fokozódó leleplezéseket olvassa: mily hallatlan pana- mázásokkal sikerült ezeknek az újkori izmaelitáknak. Magyarország nyakára ülni, ahonnét bűnös terrorban tartják nemcsak az országgyűlést, hanem az egész nemzetet is.

Bírói végzés igazolta (nem is esküdtszéki döntés!), hogy a fő-fő izmaelita : Lukács László ötödfél milliót zsarolt ki a Magyar Banktól nyakunkra ültetendő pártja választási kasszájába.

„Esztergom es Vidéke“ tárcája.

i.

Őszi dal.

— Paul Verlaine. —

Az ősz lankadt Halk siralmat Panaszol;

Sir, ri, nyűvi Hegedűit Valahol.

Szivszorongva,

Mig a lomha Óra kong, Emlékezem,

S könnyes szemem Elborong.

S az avarba Úgy elhaji a Förgeteg,

Mint sorvatag,

Ágról szakadt Levelet.

II.

Chanson.

— Maurice Maeterlinck. —

S ha egyszer mégis visszatérne, Mit mondjak neki, Szivem ?

— Mondd, hogy valaki mindhalálig Pártába várta, hi ven . . .

S ha kérdez aztán erről-arról,

De engem nem ismer meg ?

— Minden szavad legyen jó hozzá, Gondold meg : hátha szenved . . .

S mit válaszoljak, hogyha kérdi Hol vagy, mi lett belőled ?

— Mutasd csak aranykarikámat S ne válaszolj rá többet . . .

S ha tudni kivánná, miért oly Kihalt e kis szobácska ?

— Mutass az elhunyt mécsvilágra S a föltárt ajtószárnyra . . .

S ha faggat végső perceidről,

Mit mondjak néki akkor ?

— Mondd : boldog voltam, mosolyog- Hogy sirva ne fakadjon ! [tam . . .

III.

Spleen.

— Charles Boudelaire. —

Mikor a csüngő égbolt szemfedőt küld Kedvünkre, mit megtört az unalom,

S nem kél egy sugár sem a szürkeségbül A komor éjnél csüggesztőbb napon ;

Mikor a föld nyirkos börtönné válik,

Hol a Reménység, mint a denevér Vergődve repdes ina-szakadtáig Mig egy dohos kövön véget nem ér.

Mikor a hulló, szürke vizcsöpp-szálak Egy roppant tömlöc rácsát tükrözik,

S agyunkba, hálót szőni a sugárnak,

Egy undorító pókhad költözik : —

Hörgő szavú, megbomlott vészharangok Repedt ércöblét hallom kongani,

Mint hogy ha felbődülnének a hantok Uvöltve siró kóbor árnyai.

S a lelkem mélyét, — dob s harsona nélkül — Hosszú sor gyászszekér dübörgi át S a tört Reményen a Kétség vitézül Agyamba tűzi sötét zászlaját , . .

Harsányt Kálmán.

Könnyek az oltáron.

Irta: Farkas Ernőd.

A matróna hátrasimitotta halántékára omló hófehér fürtjeit, aztán mélyen felsóhajtva mondta:

— Minden évben kisírom egyszer magamat azokon az oltárpárnákon és higgye meg uram, hogy amig a könnyeim peregnek, a lelkemben valami csodálatos boldogság árad szét, mint akkor, mikor még vígan lengtek Komárom várfalain a nemzeti lobogók.

— Haj, szép világ volt az, mért nem élhettem én akkor — ingattam a fejem, mint a vízbe hajló szomorú fűz a lombját.

— Szép, nagyon szép, s büszke vagyok rá, hogy az én uram, Sik- lóssy Lajos kapitány, behívott Komáromba.

— Hány hónapig volt ott kedves néni ? — kérdeztem a matrónától.

— Augusztus elején mentem be. Harmadikén elűzte Klapka a németeket és Győrig kergette. Kértem, hogy engedjen be az uramhoz, be- bocsátott. Egy éves házasok voltunk, nagyon szerettem az uramat és ő is engemet.

— Nem félt néni, mikor kiderült, hogy összeesküdtek Klapka ellen ?

— Azok voltak életemnek legizgalmasabb napjai. Égy éjjel bekocogtak az ablakunkon. Ijedten rezzentünk föl. Egy törzstiszt állt az ablakunk előtt. Az uram kinyitotta az egyik ablakszárnyat.

— Lajos, bízol a századodban ? hallatszott kívülről. ■

— Megismertem a hangjáról, Esterházy gróf dandárparancsnok volt.

— Bízom ezredes ur, — felelte az uram.

— Akkor jöjj azonnal.

— Az uram felöltözött és kisie-