Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 83. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. október 23. azon ősrégi bölcs elv szerint: quidquid agis, prudenter agas et respice finem (bármit teszel, okosan tedd s gondold meg a végét). Mi a legteljesebb mértékben meg vagyunk győződve Bleszl Ferencnek kiváló képességeiről, jóakaratáról s tetterejéről. Ép azért nem tudjuk föltenni róla, hogy ezen kipróbált elvet figyelmen kívül hagyva, hübelé- módon ugorjon a szóbeli iskola létesítésébe. Egyéni felfogásunk az, hogy Esztergomnak nem is egy, hanem két iskolára volna szüksége, tudniillik polgári és kereskedelmi iskolára. Az elsőre iparos osztályunk intelligenciájának emelése céljából, a másodikra kereskedőink alaposabb kiképzése végett. Sajnos, a kedvező alkalmat elszalasztva, egy kissé mind a kettővel elkéstünk. A kedvező alkalom akkor volt, mikor egyesek több jószándékkal, mint megfontolással az alreáliskola kiegészítésére kezdték sarkalni a város vezetőségét. Ha akkor a városi tanács és képviselő testület alaposabban meglatolta volna a város igazi érdekét, kétségkívül És ez a patak fölkap a hátára s visz valahova. Hova ? Nem tudod. Csak egyszerre fák közt leled magadat. Bükkök és tölgyek vastag oszlopai közt. Körültekintesz és találgatod, hol láttad valaha ezt a görbe ágat, mely fölötted nyúlik el, s ki ült valamikor rajta ? És akkor egyszerre mély zsongással szólal meg lelkedben egy név : Hisz ez a nánai berek. Úgy van, ez az erdő, mely látott téged gyerekkorodban. Sem te nem láttad, sem ő téged azóta, s mégis miért szitálta a csönd emlékezeted lapjára éppen ezt a képet ? Ezeket a fákat, ezeket a sárga és zöld színfoltokat, melyek a fák kergén tarkáinak, ezeket a girbe-görbe ágakat ? Talán azért, mert itt lakott az ő kedves húga, a ki itt hintázott ezeken a lombokon, itt lovagol a csöndesen csúszó csigabigákon és ott áztatta a lábát az erdőn átlopózó Garam vizében. Az erdei csönd. Mert én sem tudom másképp elképzelni ezt a borús kedvű, hüs öreg erdőt, csak mozdulatlan, öreg anyókának, a ki összekuporogva, térdére csukló fejjel szundikál. Vagy talán azért, mert itt járt kócos hajjal, bokorugró szoknyács- kában az az édes, naiv, gondtalan és korlátlan szabadság, melyre soha rá nem akadtál többé. Itt járt és röpködött szitakötő szárnyain és kapaszkodott át egyik fa ágáról a másikra, mint a játszadozó szél. Ennek nem volt korlátja, nem volt féke, nem volt földi súlya. Ez maga volt az erdő gyermeke, a ki született az erdőnek a magánnyal való szerelmes csókolózásából. Ez az a csodálatos kis lény, mely mindenkinek, arra a radikális lépésre határozta volna magát, hogy a reált polgáriskolává alakítja s melléje felső kereskedelmit állít. Ez lett volna igazán áldásos lépés Esztergom egyetemes kultúrájára, melynek kiszámíthatatlan hasznát látta volna mind iparos, mind kereskedői osztályunk. Hozzá — ha nem tettünk is pontos számvetést, mégis merjük állítani — nem került volna sokkal többjébe a városnak, mint a gyéren látogatott íőreál. Mennyit lendített a főreál iparosaink s kereskedőink kultúráján? Ha őszinték akarunk lenni, meg kell vallanunk : nem sokkal többet a semminél ! A gyengébb tehetségű iparos és kereskedő gyermekeknek a reáliskola épolyan nehéz, mint a gimnázium, amellyel nem tudnak megbirkózni; holott a polgári és kereskedelmi iskolákat könnyen elvégezhetnék. Vagy több iparos és kereskedő gyermek jár a reálba azóta, hogy felső osztályokkal kiegészült ? Alig hisszük. Ha van is valamelyes gyarapodás, az oly csekély, hogy alig jöhet komolyabb számba. Igaz marad tehát, hogy a városnak — a kea ki valaha meglátogatta, szivébe öntötte a vágyat es a szomjat. Csak éppen annyit, a mennyi egy gyöngyvirág csészécskéjébe fér, de a mi mégis elég az egész életre. Mert mindenki egy gyermekkori erdőből vitte magával a szabadságvágynak azt a mustját, mely élete egész folyamán erjed vagy ecetesedik benne. Es üldözzük, kergetjük, áhitozzuk, szomjazzuk, siratjuk azt a kis erdei koboldot egész életünkön át, azt a tiszta, szűzi, korláttalan szabadságot, mely egykor megmérgezte vágy- gyal és sóvárgással lelkünket, de nem akadunk többé rája. Azt csak a gyermeki szem látja, a gyermeki szív öntudatlansága sejti meg. Nekünk csak messziről s csak álomszerűén mutatja meg elvillanó árnyékalakját a csönd ritka órája. Ez az erdő andalog és árnyékük körülöttem most. Öreg fái valóban oly ismerősök gyanánt sorakoznak előttem, mint az egykori, a legrégibb iskolatársaim, a kikkel egy padban ültem. S valóban, a mint az emlékezetbeli nánai erdő harasztjá ban lépkedek, megzördül fölöttem az ág és egy könnyű test siklik le a fatörzsön. Egy parasztim. Kender-' haj, macskaszem, kék kötény előtte. — Gyün a jáger! — lihegi és mint a megriasztott menyét ti nik el a bozótban. Mert a nánai erdőnek éppen az volt a varázsa, hogy tilos volt bele menni. Már emlékszem is erre a napra. Rekenyőzni mentünk az erdőbe Dejcző Pistával, az imént látott fiúval. A rekenyő nem valami úri csemege, de savanyu és ennélfogva kedvelt. És a nánai erdő ezt az ínycsiklandozó eledelt bő valaszreskedői és iparos osztályok érdekét tekintve — polgári és kereskedelmi iskolára lett volna szüksége, nem főreálra. Több bizonyságot lehetne még erre nézve felhoznunk, de nem tesszük, már csak azért sem, mert Esztergomban minden közérdekű igazmondást személyeskedésre szoktak magya- rázi. Személyeskedni pedig igazán nincs se kedvünk, se érkezésünk ! A megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni ; de okulni minden bizonnyal lehet a megesett hibákból. A Kereskedelmi Társulat tiszteletreméltó vezetősége se zárkózhatik el azon saját városunkon próbált tanulság elől, hogy nem tanácsos számvetés és megfontolás nélkül nagyba vágni, mert köny- nyen teljesülhet őrajta is az a példabeszéd, hogy — „hamar munka ritkán jó.“ Cséttty. Guzsvenitz Vilmos temetése. Feledhetetlenül impozáns temetése volt vasárnap délután Guzsvenitz Vilmos c. kanonok, tanítóképző tékban tálalta föl nekünk. Egyáltalán az aluszékony öreg anyó nem volt fösvény. Mindig tartogatott számunkra valami csemegét. Egyszer földi szederrel várt, másszor a kökénybokor kínálta kéklő fanyar gyümölcsét, a galagonya bogyóját és a pirosló csipkét is nekünk tartogatta. Csak szélig incselkedéssel dugdosta előlünk és jóakaróan mosolygott, mikor valamelyik tisztásán vagy bokrában fölfedeztük ajándékát. Játékos, csali kedvű erdő volt. Nagy zöld szemével mindig oly titokzatosan integetett felénk, mintha az mondaná : Gyertek csak, mutatok valami csudát! S mi követtük hívását. Bejártuk rejtekeit, elkószáltunk tilalmas zugaiha, fölvertük szűzi csöndjét s úgy tetszett, hogy az erdő is velünk tart, ajkán áz ígéret és incselkedés örökös mosolygásával Akárcsak az élet, mely éppen úgy ingerkedik veled, mint az erdő. Sejtelemmel, vággyal és csudával tölti meg a lelkedet, levélkárpitja mögött titokzatos kincset, édes tündérmeséket igér, holott csak játszik veled. Mikorra szétvonod a függönyt, ott is csak olyan mohos fatörzset és harasztott találsz, mint egyéb tájékán. Legfeljebb — rekenyőt vagy egy pár kökényszemet. S az erdő zöld szeme ravaszul ártatlan tekintettel néz rád, mintha azt kérdezné : Hát csakugyan hittél az erdőnek ? De vájjon ki nem hitt neki ? Ki nem állt valaha egy gyermekkori erdőben és nem nézett álmodozva sötétlő rejtelmeibe ? Kinek ne zúgott volna valaha lelkében a titokzatosság erdei vadméhraja és kinek ne zümmögne fülébe az a csodálatos szúnyog-zenekar, mely ifjúsága erintézeti igazgatónak, kit oly váratlanul elszólított a halál soraink közül. Guzsvenitz ravatala a szentgyörgy- mezei temetőkápolnában volt felállítva délszaki növények és remek koszorúk közepeit. A koszorúk szalagjainak felírásai közül a következőket sikerült lejegyeznünk: „A munkának éltél; alkotásáid őrzik emlékedet. Az Országos Kath. Tanügyi Tanács.“ — „Szeretett alelnökének. A Tanítóképző Tanárok Országos Egyesülete.“ — „Szeretett igazgatójának utolsó üdvözletül. A tanítóképző tanári kara.“ — „Szeretett igazgató urunknak. A tanítóképző intézet növendékei.“ — „Egykori buzgó Elnökének. Az Esztergom-Szenttamás- Vizivárosi Kath. Kör.“ — „Vili barátunknak. Dr. Pacséri Károly és neje.“ — „Igaz baráti szeretettel. Perényiék.“ — „Utolsó üdvözletül. Szabóék.“ — „Felejthetetlen régi barátjának. Imre.“ — „Legjobb barátunknak. Laci, Edi, Jenny.“ Délután már 3 óra tájban megindult a népáradat a szentgyörgy- mezei temető felé és a 4 órakor kezdődő temetés alkalmára több ezerre menő közönség lepte el a temetőt. Gyászzászlóik alatt, testületileg jelentek meg a tanítóképző, a főgimnázium, a főreáliskola, az érseki nőnevelőintézet növendékei, továbbá az óvónőképző és a szeminárium hallgatói. Ugyancsak testületileg vettek részt a temetésen a Kath. Legényegyesület, a Szentgyörgymezei Kath. Olvasókör, a Keresztény Szo- ciálisták helybeli csoportjának és az dejében született ? A szúnyognál csipősebb és maróbb vágyak és sejtelmek halk zizegése ? Sohasem mutatott semmi csodát az erdő. Ember is ritkán tapodta sötétbarna ösvényeit, melyeken évtizedek hervadt lombja aludt egymásra borulva, mint a fáradt van- dorsereg, melyet elnyomott a tik- kadtság. Nem lakott egyébb benne a csöndnél. De a csönd ott királyi pazarsággal építette föl árnyéktrónját és fényből, sejtelemből, ragyogásból, merengésből és méla álmodozásból szőtt városát. Királyi palotájának félhomályos folyosóin szakadatlanul özönlött fekete csuhába burkolt hallgatag udvari népe s szél gyanánt lengő erkélyein álmos szemű udvarhölgyek könyököltek ki elmélyedt mozdulatlansággal, mig hosz- szu fekete hajuk sötét zuhatagként omlott alá a földre. De hát, persze, ez nagyon ingatag város volt. Egy- egy dörmögve közeledő dongó szárnya elegendő volt ahhoz, hogy lesodorja egy tucat tornyát és erkélyét, valami veréb csiripelése vagy érdes emberi hang valósággal földrengési katasztrófát jelentett számára, melytől porba omlott minden köve. Ö felsége, a csönd, népével vad iram- lással menekült a veszedelemből, hogy egy távoli csalitban kezdje ismét építeni birodalmát. Es csak most értem meg, hogy még sem hazudott az erdő, mikor folyton ígért valamit, a mi fölér kinccsel, drágasággal. Mert hiszen térdig gázoltunk az ő kincsében, melyet az istenek hintettek le neki: a csöndjében Csakhogy nem éreztük még csodálatos értékét.