Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 78. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. október 5. kozására. Tehát azok, kik ilyesmikkel magyarázzák s mentegetik a magyar jókedv kiveszé- sét, nyilvánvaló tévedésben vannak. Pedig hiába, maga a szomorú tény eltagadhatatlan : a magyar kedélyességnek ma már csak hire van meg. A helyét fásult közömbösség, önző ma- gábazárkózottság, elijesztő kedvetlenség foglalta el. Nincs igazi barátkozás, nincsen fellegtelen társas kedvtelés ! A baráti ösz- szejövetelek erőltetettek, s titkos mozgatójuk többé nem önzetlen örömmegosztás, hanem a számító hasonlesés. Persze az emberek kertelik, takargatják, enyhítik, szépítge- tik kedélytelenségük valódi okát; de az élesebb szem könnyen észreveszi, hogy ez semmi egyéb, mint a rideg önzésnek általános erőrekapása. Ez az újabban belénk plántálódottkulturát- lan tulajdonság vált megölőjővé századokon keresztül minden baj közt megőrzött jókedélyünknek. Kétségkívül nem volna rajta sajnálkozni valónk, ha megko- molyodásról volna szó ; csakhogy mi szembeszökő elsava- nyodással állunk szemben, s ezt lehetetlen föl nem panaszolnunk. És még többen is szóltak volna, de Márton bátyánk vette át a szót. Atyafiak ne mennyetek Amerikába, ne higyjetek a levélnek, melyet bizonyara gonosz embör küldött, hogy ámítson benneteket. Hát mög aztán tudjátok, hogy ez a haza ellen bűn és lázadás Isten ellen ? Aki itt nem tud megélni, nem tud az ott sem. Ne higyjétek, hogy a pénzt ott ingyen osztogatják. Meg köll azért dolgozni a bányában ! . . De azok bizony nem hittek neki, hallgattak az áruló szóra; eladták mindenüket és búcsút vettek a falutól és szép hazájuktól, hogy elvitorlázzanak a dollárok hazájába, Amerikába. Mikor elbúcsúztak a falubeliektől, a jó Márton bácsi intőleg szólott hozzájuk : — Meglássátok csak, hogy Márton bácsinak igaza volt . . . Visszajöttök ti még onnét, de meglátjátok, hogy nem ilyen állapotban ! . . . Három esztendő múlt azóta, hogy a fenti esemény L .................községb en lejátszódott. A községben azóta nagyot fordult a világ kereke. Azok, akik otthon maradtak, boldog megelégedett emberek lettek, kik nem kívánkoztak Amerikába, kik nem tudták és nem akarták elhagyni édes hazájukat. Éppen karácsony este volt. A béke és a szeretetnek ünnepe. Kemény szállt a szivekbe, a reménynek édes szikrája, mely felmelegi- tette a sziveket. A mindennapi életet ünnepi öröm váltotta fel. A jó Márton bácsi házában a család az asztalnál ül, kezükben Én nem vagyok a régi világnak afféle öreges magasztalója, meggyőződéssel ragaszkodom saját koromhoz ; de mikor a mai kor sivár kedvtelen- ségét a régebbi idők jokedvű- ségével egybevetem, minden bizonnyal ez utóbbinak adom az elsőséget. Ne mondja nekem senki, hogy hiszen ma is vigad a magyar úri osztály eleget ! A cigány egész éjjeleken át húzza a kávéházakban ; durrognak a pezsgős palackok; csörömpölnek a padlóra (vagy rangosabban : a tükörbe) vágott poharak; kurjongatnak az urak agyonrekedésig! Sajnos, ez valóban igy van, ámde nem a kedélyesség természetes megnyilvánulásaképpen, hanem, — mint az erőszakolt kedvnek visz- szataszító kicsapongása! Ilyetén módon csak a szánandó maga- untság, a feltűnni vágyó hencegés, vagy a megrögzött korhelység tudja veszett kedvét keresni. Az ilyen „úri jókedv“- nek látása komoly számba menő emberekben csak sajnálatot kelt s még inkább érezteti : mily nagy kár a régiek természetes kedvének kiveszte! . . . Tudom, hogy panaszló szómat sokan hiábavaló sopánkoénekes könyv. Mennyei áhítattal száll fel ajkukról a karácsonyi ének : Csorda pásztorok, midőn Betle[hembe Csordát őriznek éjjel a mezőbe ... Es amint úgy szállt az ének a hívők ajkáról, azalatt' az ajtón kopognak s belép egy béna, falábú ember. — Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus neve ! — Mindörökké Ámen! — feleiének azok. A koldus, amint szemeit körül- hordta a szobában, könybe lábadt. Egy darabig szótlanul nézte a boldog családi kört, a megelégedést, az örömöt, miközben keblében fájdalmasan fel-feltüntek a múlt lefolyt emlékei. Hej, be fájdalmas visszaemlékezés volt is ez! . . . A jó Márton bácsi és családja szánalmasan nézték a béna koldust, ki végre a keblében dúló fájdalmas emlékektől megtörve, töredezett hangon megszólalt: — Márton bácsi, édes jó Márton bácsi ! Hát már nem ismer engem ? Hát olyan nagyon megváltoztam volna én ? Hja a faláb, a szenvedéstől és bánattól megtört ember ! Márton bácsi tágranyitott szemekkel bámult a koldusra, majd hirtelen felderült az arca és meglepetve kiáltott. — Jézusom ! Hiszen ez a Madár Péter ! Odarohant a koldushoz, megölelte és megcsókolta és a nagy felindulástól csak egy szót birt ejteni : — Barátom 1 . . . A koldus nem birt szólni. Lerodásnak fogják minősíteni. S annyiban igazuk is lesz, hogy panaszommal a régi kedvet vissza nem hozhatom. De ugyebár sajnálkoznom mégis csak lehet a mai kedélytelenségen ? Rámutatnom az okára talán még sem fölösleges ? Ha nem is a nagy tömeg, de egyesek, kikben egészséges lélek lakik, kétségtelenül okulhatnak belőle. A régi világot sok mindenért nem lehet visszakivánnunk, de egyért csak irigyléssel gondolhatunk apáinkra : önzetlen tiszta jókedvükért. Ezt az örökségünket igen nagy oktalanság volt elpazarolnunk. Dr. Réthei P tikkel Marián. +■ ♦♦ ♦» ♦*- -♦ Amire nincsen pénz. A szegény postások küldött- ségileg kérték a kereskedelemügyi minisztert, hogy sorsukon javítson. Harkányi báró a tőle megszokott őszinteséggel kijelentette, hogy a postások kérelme jogos, megokolt, de nem teljesíthető, mert az államnak nincsen pénze. Az államnak még más sok dologra nincsen pénze. Például a vasutak fejlesztésére sincs; és ezért az annyira szükséges vasúti beruházások csak csep- penként, szép lassan végeztetgyott a székre és eleinte halkan, majd hangosabban zokogott. A család meghatva nézte e jelenetet. De Márton bátyánk is hamar magához jött és vigasztalóig szólt a béna emberhez. — Sohse busulj, Péter, későn van már. Előbb kellett volna meggondolni a dolgot Ugye, hogy mpnd- tam, maradjatok, ne menjetek. És ti kinevettetek engemet. De mond csak, mi történt veled ? — Felrobbant a bánya és az egyik lábamat eltörte. Azután pedig elűztek a bányából; azt mondták: — Most már mehetsz, nyomorékra nincs szükségünk. Márton bácsinak elborult a homloka, szomorúan kérdezte: — Hát a többiekkel mi történt ? Élnek-e ? Mi van velük ? A koldus könnyezve, fájdalmas hangon felelte : — Azok ott maradtak a bányában örökre . . . Görcsös zokogás váltotta fel beszédét. A jó Márton bácsi és a többiek is sírva fakadtak és sírtak, sírtak sokáig. A béna ember végre megszólalt: — Megérdemeltük e csapást nagyon. Megbántottuk a hazát, az édes hazánkat, hütlenül itt hagytuk a falunkat ; kincseket kerestünk és én lábammal a többiek pedig életükkel fizették meg azt. így jár az, aki sorsával nincs megelégedve. Azzal megszorította a jó Márton bácsi kezét és könnyezve rebegte : — De most már jól van minden, ott vagyok, ahová vágytam, édes hazámban szép Magyarországon. 5c. B nek. Még jó, ha annyi lesz a beruházás ez évben, amennyi a vasutak természetes kopásának és anyagelhasználásának valamelyes pótlására szolgál. Pedig a vasút az államnak jövedelmező üzlete lehetne, amely a beléje fektetett tőkét búsásan kamatoztatja, tehát produktiv befektetést jelent a vasúti beruházás. Sőt a posta is, melynek teljesítőképességét a személyzet megfelelő szociális helyzete és megelégedettsége csak emelheti az állam legjövedelmezőbb üzletei közé tartozik. Nincsen pénze továbbá az államnak a nagy áldozatokkal létesített állami kőszénbányászat fejlesztésére sem, holott okos és célszerű beruházással ezt az üzemet is gyümölcsözővé lehetne tenni; és e mellett roppant ipari fontossága volna a versenyképes állami kőszénbányászatnak. Vasútra, postára, kőszénbányászatra nincsen pénze a magyar államnak. Sztag- náltatja, züllésnek engedi legkitűnőbb üzemeit és egyúttal közgazdaságilag károsítja az országot, amelynek forgalmi, közlekedési érdekeit csorbítja a posta és vasút fejlesztésének elmulasztásával. És a másik oldalon a célok sorában, amelyekre mindig van pénze az altamnak, mert lennie kell, az improduktív költekezés végtelen skáláját szemlélhetjük. Hadi készülődésre, katonai fegyverkezésre, csuka-szürke huszáruniformisra, szétrobbanó ágyukra, tengeri hajóóriásokra: mindezekre kerül mindig pénz. A hadi hajóraj szaporítása nem ütközik financiális akadályokba, de tengerhajózásunk okszerű íejlesztésére nem kerülhet a sor, pénz hiányában. Nem mondunk újat ezzel a sopánkodással, amely oly régi, mint az általános védőkötelezettség, és amely különösen Magyarországon a jogos grava- minális ellenzéki politika kiapadhatatlan forrása. De azt igenis állítjuk, hogy a kiegyezés megkötése' óta ez az ország soha annyira nem szorította vissza belügyi, főleg köz- gazdasági államszükségleteit a katonai kiadások miatt, mint mostanában . . . Ennek természetes következménye az ország közgazda- sági fejlődésének nagymérvű fennakadása és ezzel közvetve a lakosság teherviselési képességének lényeges csökkenése lesz. A növekedő közterhekkel szemben tehát az adóképesség veszedelmesen alábbszáll, ami végeredményben az ország anyagi romlására vezet, mert az állam a katonai szükségleteket mindenképpen kikényszeríti. Amikor tehát a kereskede-
