Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 78. szám

Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 78. szám. Vasárnap, október 5.

POLITmi és TRR5RDRLMILRR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : i

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $

TELEFON 21., $

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4

KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T

ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t

4

FELELŐS SZERKESZTŐ

FŐMŰNKATARS:

DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Régi kedélyesség.

A szüret napjait éljük. A régi világban ilyenkor jókedvtől visszhangzott egész Magyarország. Még a szüret rosz- szasága miatt se tartotta vissza az embereket, hogy hagyományos jókedvüket szabadjára ne eresszék. Föltette Orbán süvegét gazdag és szegény egyaránt: vigan áldozott a szőllők védőszentjének. Tarackdurrogás, rakétapattogás hangzott a hegyeken. A cigány hajlékról hajlékra járt muzsikálva ; s nem volt vége-hossza táncnak, dalolásnak. Nemcsak a fiatalok „szöktek-rúgtak“ fáradhatatlanul hanem még az öregeket is meg- döcögtették. Ezek pedig szívesen engedték magukat . . .

S manap ? . . . Manap jóformán azt se tudja az ember,

szüret van-e, avagy tor: oly nagy csendben megy a szőllő- szedés. Az egykori vidám kur- jantások helyett elégedetlen sóhajtások szállnak a levegőben. Az arcokról sugárzó derű he- helyett lehangoltság, vagy fásult közömbösség rí le. Nincs már zaj, nincs élet a szőllőhe- gyeken. Csak elvétve szűrődik felénk a klarinét éles hangja. A cigányok lehorgasztott fővel szállingóznak haza. Se mozsár, se rakéta ! Ahol még régimód akarják megtartani a szüretet, ott is érzi minden meghívott, hogy ez nem a régi, nem az igazi. Az elmúlt, oda van, soha többé vissza nem jő ! . . .

Mi az oka, mi a magyarázata ennek a nagy változásnak ? Mi történt velünk, hogy ennyire nekicsendesedtünk, elszontyolodtunk, megkomorodtunk ?

Az öregektől hiába kérdjük ; azok csak a régebbi időt visz- szasóhajtó panasszal tudnak válaszolni :

„Hajdanában nem igy volt ez Hűn megmondja, bárkit kérdezz : Pezsgett a szív, szólott a hegy, Milyen vígan, mily nagyot!

A hegy hallgat, a szív szenved,

A lőpor meg elfogyott.“ (Gyulai.)

Úgy van : a lőpor elfogyott, s vele a jókedvünk is eltűnt! De miért tűnt el ? Elszegényedtünk, koldusokká lettünk talán ? Vagy valami nagy nemzeti csapás vette el kedvünket ? Avagy a természet mostohasága hat nyomasztólag érzésvilágunkra.

Elszegényedésről komolyan szó sem lehet, mert ha nem fürdünk is tejben-vajban-bor- ban, mint apáink, de legalább is kétszerte-háromszorta vagyonosabbak vagyunk náluk. Valami kiheverhetetlen nagy nemzeti csapás sújtott újabban bennünket. S egyébként is mint tudva van, nemzeti csapások nem szokták hosszabb időre keserűségben tartani a magyart. Ott, ahol Arad is oly könnyen és hamar feledésbe ment, nemzeti gyász (elég fájdalom !) egyáltalán nem lehet megölője a jókedvnek ! Még a természet mostohaságára lehetne legjogosabb panaszunk, mert az utóbbi években valóban sokat szenvedtünk fagytól, esőtől, jégtől, égiháborútól. Esztendőkön át gyenge bortermésünk volt. Ámde amit a természet elvett tőlünk, azt a kedvező árnagyobbodás többé-kevésbé helyrepótolta. Vagyis igazában se elszegényedés, se nemzeti csapás, se természeti károk nem szolgálhattak alapos okul hajdan hires kedélyességünk feltűnő megfogyat„Esztogom és Vidéke“ tárcája. Dömösi elégiák.

(Két ciklus.)

v,

Merengésim között Szivembe ütközött A lemondás búja.

Nagyon szép a világ,

De szebb a túlvilág Örök dicsősége.

Szeret a jó rokon És sok hű barátom Vigasztaló szive.

De hivebben szeret Odafönt engemet Váró feleségem.

Szépen zendül gyakran A bánatunk dalban Fölolvadva.

Mégis szivem vágya Az ég hozsannája,

Örök üdvözülés!

VI.

Elnémult a tárogatóm Búbánatos hangja A mióta megszólamlott A lélekharangja.

Elnémult a harmonium A bús gyászénekre,

Vigasztaló zongoránknak Is meghalt a kedve.

A tilinkóm elbúcsúzott Kedves fecskéinkkel,

Csak a mi bánatunk.

Csak az nem hagyott el!

VII.

Utolsó percében,

Nagy útjára készen,

Szépen elbúcsúzott.

Nekem hagyta szivét,

Nekem hagyta lelkét S két leánykát hagyott.

Ez az örökségem,

Isten adta nékem.

Örök emlékezet Az eltávozottra;

A viszontlátásra Balzsamos enyhület.

Elszenderült aztán Halk fohásszal ajkán, Átszellemült arccal,

Mint jó hitves s anya Az életben szokta,

Mikor megvigasztalt.

Dr. Kőrösy László.

A talmi aranyországból.

L

...............faluban éppen gyűl

és volt. Nagyban folyt a vita. Mikor aztán a gyűlésnek vége volt, Péter bátyánk a hires ember, akinek egy iccével több tudomány volt a fejében, mint a többieknek, igy szólt az emberekhez :

— Atyafiak, valami okosat akarnék mondani :

Az atyafiak nagyot bámultak Péter bátyánk szavaira. Vájjon mit akar megint ?

— No, hát csak hadd halljuk a szót, feleli rá a Márton bácsi — aki nagy hazafi hírében állott.

— Hát má csak megmondom. Hallgassatok ide.

— Tegnap levelet kaptam Ame- rikábul !

— Amerikábul? — lön nagy csodálkozás.

— Igen, igen. És az van a levélben írva, hogy aki kimegy Amerikába, nagyon gazdag emker lesz. Aranyalma terem a fán, a folyókban aranyhalak úsznak, az uccán sült disznók szaladgálnak, és kés van a hátukba szúrva ; a fákon cipó terem. Aki éhes, az vág egy jó darabot a disznóból és levesz a fáról egy cipót. Senki sem kéri számon tőle. Aztán, az aranyat csak úgy osztogatják . . .

Az öreg Márton erre megcsóválta ősz fejét.

— Má én azt el nem hihetöm, Pétör !

— Én se, mondja egy másik ember, aki rokona Márton bácsinak.

— Má pedig elhihetitök neköm, ha mondom, mer ez a levél nem hazudik.

A jó Márton bácsi megint megcsóválta a fejét.

— Má pedig akárhogy van, én nem hiszök annak a levélnek.

Erre már a falu esze, a biró uram is beleszólta magát.

— Hát óvássá kend föl! — Majd meglátjuk, mi az igaz benne.

Péter bátyámnak a szavára büszkébben dobogott a szive. Mégis okos embernek tartják őt.

Elő is vette a nagy levelet és elkezdő olvasni :

Az emberek csodálkozva hallgatták, és mikor vége volt a levélnek, Péter bátya igy szólt hozájuk :

— Nó, ugye, hogy mégis igaz ?

— Már úgy köll lönni, — mondja rá Papp Jóska, a kisbiró és egyszersmind levélhordó is.

— No hát ki gyün velem el Amerikába ?

— Én is mögyök, — mondja egy másik.