Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 77. szám

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. október 2.

2 .

tori működését. Mi tehát őt teljes joggal a magunkénak valljuk; dicsősége a mi örömünk, gyalázata a mi szomorúságunk !

Prohászka püspök semmi esetre se szorul a mi gyenge toliunknak se magasztalására, se védelmére. Nem is próbálkozunk egyikkel sem, hiszen bátran ismételhetjük nagyszabású egyéniségéről azt a köz- használatú szólást, hogy szónoki s írói tehetsége sokkal ki- magaslóbb, papi buzgalma sokkal lángolóbb, jelleme sokkal szeplőtelenebb, mintsem bárkinek a magasztalására vagy védelmére szorulna, Mindamellett mint régi hívei az országos megbotránkozásból mi is ki akarjuk venni részünket, a felelőtlen orvtámadás ellen mi is kifejezzük tiltakozásunkat.

Közismert dolog, hogy már az első Prohászka-eset, azaz egyik művének indexre tétele se tiszta munka volt. Rosszindulatú irigység, nem az egyház tiszta érdeke vezette a névtelen feljelentőt a bámulatos sikereket ért főpapnak meghur- colására.

Legújabban azonban még nagyobb merészségre vetemedett akár ugyanaz a gonoszin- dulatú delátor, akár egy másik „Tátrai“ álnév alá búvó gyáva

— Tisztelt vendégkoszoru ! Kedves mátkapár! — hangzik fel olykor vékonyan, kenetteljesen.

Zádoréknál vígan vannak, mintha az a feketeszárnyu vihar át se robogott volna a világon. A jegenyefa sziporkás fáklyája is kialudt; nincs ami rémitse a lakodalomra egybe- gyült rokonságot. Juliska, a nevelt lány, fején menyasszonyi fátyollal ül az asztalfőn : mellette Sámson Gergely, a boldog vőlegény. Hanem azért az öreg tisztelendő most is elel mondogatja, ha a távoli villám végignyilal az ég alján :

— Jó emberekre nem haragszik az Isten !

Zádorné nagyasszony, ha szerét ejtheti, pillanatra az ifjú párhoz lo- pózik s megsimogatja a Juliska égő homlokát.

— Lelkem, gyermekem ! — Csak ennyit mond, mivel a hangját elfojtotta valami.

— Ne sírjon édesanyám . . . az Isten akarta így ! — Suttog a lány vigasztalva. Aztán ő is sir. De ezt a gyötrő fájdalmat nem igen veszik észre. Hiszen igy szokott ez lenni minden lakodalomban.

— Az Isten hatalma végtelen. Történtek, történhetnek csodák . . . a bibliában is megtért a tékozló fiú ! — mondotta az öreg pap.

De a nagyasszony már nem hallotta a vigasztalást, bevette magát az udvarház legbelsejébe, holott az ő ágyasháza vala, ott letérdelt a kopott imazsámolyra egy régi Máriaintrikus, mert valóságos för- medvényt adott ki Prohászka ellen német nyelven : „Gedanken über den Prohászka-kultusz in Ungarn“ címmel. S ebben a gyalázatos pamfletben nemcsak Prohászka egyéniségét, irói és prédikátori működését teszi hallatlanul igazságtalan bírálat tárgyává, hanem még azokra is lövöldözi mérgezett nyilait, akik Prohászkát tisztelni s követni merészelik.

Az orvtámadás eredetéről eddig annyi tudódott ki, hogy Salzburgba nyomták a Kirchenzeitung nyomdájában. A szerzője még ismeretlen; csupán annyi bizonyos, hogy magyar- országi pap ; s a „Tátrai“ álnévből, meg a mii alattomos célzatából az is kétségtelen, hogy nem vérbeli magyar pap irta, mert magyar ember ilyetén álarcos támadásra képtelen !

Egyébként bárki a gúnyirat szerzője, tulajdonképpen mellékes dolog, az a fő és mélyen elszomorító, hogy akadnak Magyarországon papok ilyen ördögi cselvetésre, s hogy nincsen mód őket az egyházi rendből kikorbácsolni.

Nem tehetünk róla, de ezek a magyarországi egyre szaporodó papi rágalmazók önkénytelenül eszünkbe juttatják Szakép elé, az ágy térítőjébe temetve a fejét s fájdalmasan zokogott. Itt szabad volt; nem hallotta senki. Aztán, hogy kizokogta magát, beszélni kezdett egy láthatatlan alakhoz gyöngéden, szeretettel, a vétket megbocsátó anyasziv lemondó fájdalmával.

— Büszkeségem, boldogságom lehettél volna s te megtörted a szivemet. Azt mondják, rossz volt a véred. Ezzel szomorít mindenki, pedig nem igaz. Kitől örökölted volna e rettenetes vért ? Tudom, hogy jó, derék voltál, szerettél minket. Szom- juhoztad a dicsőséget, ez volt a legnagyobb bűnöd. Kivágytál a világba, hogy szabadon kövesd szegény beteg lelked fényes álmait. Az otthon édes hívogató kandalló tüze elveszett a hazug csillagaid ragyogása mellett. Szegény megtévedt fiam ! Nem tudtad, hogy a világ minden dicsőségénél többet ér egy szerető szív . . . Ez a szegény leány várt reád hűségesen ; abban a hitben növekedett fel, hogy a tied lesz. Én akartam igy, hogy boldoggá tegyelek . . . Most már aztán mindennek vége ! . ..

Szivén újra erőt vett a fájdalom, zokogott s forró homlokát kétségbeesetten szorította az ágyfához. Távolról vidám muzsikaszó verődött be és ez magához téritette. Az égről fényes csillagok világoltak le hozzá. Ezeket nézte mereven, fájdalmasan, hogy vájjon mit mondanak ? S úgy látszott még a ragyogó csillagtábor is bánatosan rezdült meg. Aztán eszébe jutott a „másik" gyermek, az

bolcska Mihálynak következő versét :

„Mikor a papok veszekednek:

Az őrizők lopókká lesznek.

S tolván az ördög székerit,

Vesztes lehet csak mindenik Dörzsöli kezét Belzebub titokban,

S lakodalom van a pokolban :

Mikor a papok veszekednek.

Mikor a papok veszekednek :

Felhő fátylazza bé a mennyet,

És a mi Urunk szomorún,

Mereng egy töviskoszorún,

Mint hasztalan jelén az irgalomnak .. S az angyalok halkan zokognak : Mikor a papok veszekednek !

Tövis.

Gyermekhalandóságunk.

Tudja mindenki, hogy a hét éven aluli gyermekek közül hal meg a legtöbb az országban. Beletörődött már ez az ország abban, hogy a temetőkben sürü sorokban emelkedjenek az apró sirhantok. Segítség nincs, hogy a halmok számát csökkentsék. Nyilván úgy gondolkozik, akinek hivatása, kötelessége volna Magyarország közegészségügyének rendezése, hogy olyan országban, ahol egy malac, vagy borjú elhullásán több könny gördül le az arcokon, mint mikor beállít a halál a házhoz és elragad egy kenyérfogyasztó gyereket, — ott nem kell a közegészségügyre áldozni. Nem egyszer hálálkodó köszönés száll az Úrhoz, ha egy gyereket kiragad a bölcsőből a ragaly, ellenben, ha egy disznót teper

édes, a szelíd leány, akit sajátjaként szeretett. Pillanatig összefogta a reszkető kezét, amig áldást kért rá s aztán szilárd léptekkel visszaindult a mulató, a vidám emberek közé.

Csak a vén komondor ne ugatna olyan erősen. Mérges csaholással kapkod valamihez, nem jó után járó vendéget akarna visszariasztani. Isten tudja mit lát ilyenkor a kutya lelke. Hirtelen örvendező vonításba csap át s tova iramodva — jeladásul — nyöszörgőn kaparássza a tornác lécajtaját. Zádornét nyugtalanítja e hang — a Juliska szeme is olyan melegen s mégis olyan fájdalmasan csillog — s fölemelkedik, hogy kimenjen.

É pillanatban megnyílik az ajtó s egy kopottas, sáros ifjú lép be. Az ajtónál döbbenve megáll, szelíden, alázatosan, mint egy kéregető s nagy sötét szemével felváltva méregeti a vendégeket. Aztán megszólal. Hangja mély, fájdalmas és tompa.

— Nem ismer, édesanyám?

Anyja a megismerés édes fájdalmával, zokogásba csukló örömével rohan hozzá. Olyan, mint a tébolyult. Öleli, csókolja, kérdésekkel ostromolja s mintha vezekelne, tép- desi a saját tisztes szürke haját.

— Hát te vagy ? Hazavezérelt a jóságos Isten ? Tudsz-e még imádkozni, ahogy én tanítottalak ? Hideg, könyörtelen a nagy világ ugy-e ? Volt-e résztvevő szív, amely kipótolta a mi szeretetünket ? Sárral dobálták azok, ugy-e, akikre rávesztele a sertésvész, egészen szerencsétlennek érzi magát a család.

Mozdulna csak meg a nép és szólna oda keményen annak a kormánynak, hogy az ember életével olyan könnyelműen bánik, hogy nincsen elegendő orvos, nincsen ingyen gyógyszer, hogy kevés a kórház, úgyhogy protekcióból jutnak be a betegek, — követelné erősen, hogy minden községnek meg legyen a maga orvosa, ne kelljen mérföldekre fáradni, inig orvost találnak a beteghez, szülésznőt a vajúdó anyahoz, — akkor több lelkiismerettel intéznék az ország közegészségügyét, következésképen kevesebb volna az elhalálozások száma is.

Az orvosi állások szaporítása azonban, ha első feltétel is, még mindig nem jelentené a gyermekhalálozás nagy számának teljes megszűnését. Az orvosok csak csökkentenék a számot, a baj orvoslást csak úgy nyerne, ha megszűnnének azok a szociális és gazdasági okok, amelyek a halálozások nagy számát előidézik.

A mi népünk asszonyai erős, nehéz mezei munkát végeznek s a nehéz munka alatt annyira legyengülnek, hogy gyermektáplálásra alkalmatlanokká válnak. Csak el keil menni a falura és meg kell nézni a parasztasszonyt. Éppen úgy kapál, éppen úgy hányja a villával a búzakévét a szekérre, mint a férje és ez az agyonhajszolt asszony kimerülve szalad az árnyékban elhelyezett bölcsőgetted a lelked tőlünk elorzott kincseit ? . . .

A vigalmi zaj elcsitult. Csönd lett. A szerető szivek édes-fájdalmas dobogását szentségtelenség lett volna megzavarni.

— Éhes vagy, édes fiam, ugy-e?

Megfizethetetlen jó anyai szív,

mely a viszontlátás régóta sóvárgott örömében sem felejt el ilyen kicsinyes dolgokra gondolni. — Ülj ide fiam, a Juliska mellé. Éppen a lakodalmára érkeztél haza !

— Ő már boldog, a lelkem . . . Eleget várt, eleget szenvedett hiába.

A vendégek felugráltak, helyet szorítva maguk mellett.

— Ülj ide öcsém !

— Placeát! Jó emberek kevéshelyen megférnek. Mondottám én, hogy történhetnek csodák. Lám, hogy bekövetkezett! — szólt a pap kenetes hangon.

Telerakták a vendég tányérját. Juliska is rakosgatott a javából, hogy annál édesebb legyen. A rongyos ember evett, de csak immel- ámmal. Néha megrepdesett a pillája. Juliskát nézte lopva. Milyen szép nagy lány lett belőle . . . Most már asszony, a más asszonya. Pedig ezt a boldogságot számára tartotta az ég. Úgy szeretett volna zokogva sírni, de nem tudott. A hosszas szenvedés kiapasztotta könyeit.

— Ezentúl a miénk lész egészen. Nem engedlek el többé soha. Egyszerű falusi ember lész, de boldog. Megtanulsz szántani, vetni s lassan-