Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 76. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 76. szám. Vasárnap, szeptember 28. POUTIHR! és TRRSRDRLMILFIR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : 4 SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., I HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR GRÓH JÓZSEF FŐMŰNKATARS DR KORÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K ♦ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Irodalmi szükségletek. Sokszor ismételt közhely, hogy miként a test, úgy a szellem, a lélek is táplálékot kíván. Annak tápláléka az étel-ital, ezé a könyv, az irodalom. Minél kimüveltebb a lélek, annál több táplálékot kíván, annál nagyobb irodalmi szükséglete. De megfordítva is áll a kapcsolat, azaz: egyes emberek műveltségének mértékére biztosan következtethetni abból, mily nagy fokuak irodalmi szükségleteik. Akik az irodalom iránt csekély, vagy semmi érdeklődést se mutatnak; akik az irodalmi termékek mellett közömbösen haladnak el; akik az irodalom munkásait legfeljebb nagyúri vállveregetésre méltatják: azok távol állanak attól a műveltségi foktól, melyet a „kul- túrember“ névre érdemesítünk. De a nemzeteknél sincs ez a dolog máskülömben. Amelyiknek tetemes az irodalmi fogyasztása, arról több mint valószínű, hogy a kultúrában szépen előrehaladott. Amelyiknél pedig a fogyasztás jóval alatta marad a termelésnek (vagy még inkább, ha maga a termelés is gyenge!), ott igazi kultúráról beszélni sem lehet. Szerencsés az a nemzet, melynek országában az irodalmi esüThiények és kérdések nem pusztán az Írókat s irodalmi köröket érdeklik, hanem az iskolázottak egész egyetemének lelkületét megmozgatják ; ahol a társas, sőt még a családi összejövetelek se múlhatnak el anélkül, hogy irodalmi kérdésekről szó nem esnék. Viszont csak sajnálni lehet az olyan népet, melynek tanultabb osztálya nem csupán az irodalom támogatásától zárkózik el ridegen, hanem még a legfontosabb irodalmi mozgalmak iránt is hideg közöm- bösséget tanúsít. Avagy nem fog-e el bennünket mély sajnálkozás saját apáink elmaradottságán, mikor a fajszeretetben legyőzhetetlen lánglelkű költőnknek, Petőfinek ezt a verses (de alapjában igaz!) bizonyságát olvassuk a korabeli magyarság fogyatékos irodalmi szükségletéről: „Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt, zabálja A kalendáriumot* • Tehát alig valamivel több, mint fél századdal ezelőtt az irodalmi szükséglet hazánkban nem igen terjedt túl a kalen- dáriomon! De ha még a költői nagyítást levonjuk is Petőfi megállapításából, akkor se lehet valami sokat föltennünk a negyvenes évek magyar nemzedékének irodalmi szükségletéről, mert bizony az igazság szerint elég alacsony fokon állott! Ugyebár jól esik elgondolnunk, hogy néhány évtized alatt észrevehető javulás következett be e tekintetben Magyar- országon ! Jól esik megállapítanunk, hogy a közel múlthoz képest eléggé emelkedtek az irodalmi szükségletek nemzetünk iskolázott osztályai körében : az olvasók száma tetemesen megsokszorozódott. Ám ha az emelkedést és a mai állapotot alaposabban megvizsgáljuk, a jóleső' érzés helyébe csakhamar lehangoltság költözik bensőnkbe. Szeges figyelem mellett ugyanis rá fogunk jönni, hogy az emelkedés jobban csak külszines, számbeli emelkedés — az iro„Esztergom es Vidéke“ tárcája, Fecskefészek. Irta: Fikó Sándor. Egy fecskefészek van az ereszünk alatt, Benne csicsergő apró fecskemadarak. Kora tavasztól zeng az édes bús nóta És a házunk tája oly vidám azóta. Mintha máskép volna minden, mint azeló'tt, A nádfödeles kedves szülőház előtt A szóbeszéd erről meg amarról folyna S pajkos gyermeksereg játszanék a porba. Mintha másképp volna, úgy amint volt régen, Mintha egy jó asszony ringatna ölében Szó'kefürtü fiút, s altató dal szólna, S a nótának mintha szive-lelke volna. — — Egy fecskefészek van az ereszünk alatt, Benne útrakészen a fecskemadarak. Őszre hajlik az idő ; búcsúnóta szól Nádkötésü kis házunk eresze alól. — Eszembe jut ekkor sok régi édes emlék És mintha újra gyermekifju lennék Előttem áll egy kedves asszonyi alak És kistestvéreim a fecskemadarak . . . Az uzóndi csoda. Túl a szőke Duna vizén kéklő halmok alján terjeszkedik Uzónd, tőle félóra járásra Kabasd. Bogár- hátú házikós igénytelen falu mind a kettő, mégis oly hírnévre tevének szert, hogy ha nem is múlták felül Nagykőröst és Kecskemétet, de mindenesetre versenyképesek velők. A két alföldi város példáján felbuzdulva, ezek is unos-untalan törték egymás orra alá a borsot. így többek közt a kabasdiak le akarván főzni az uzóndiakat, napórát csináltattak a templom tornyára. Azonban az esővíz idővel lemosta a numerusokat, igy tehát Zsámboki Menyus kis- biró ajánlatára újból pingáltatták a számokat, de nehogy az előbbeni eset adódjon elő, tetőt helyeztek az óra fölé. No iszen azontúl sem győztek eleget kacagni a kabasdi napórán. Viszont a kabasdiak ágálták az uzóndiakra. Van ugyanis Uzóndnak egy ké- nesvizü gyógyforrása. Nemrég egy hóbortos ánglius bérbevette a forrást s fürdőházat és parkot létesített. Később azonban részvétlenség folytán kénytelen volt kereket oldani, egy csomó adósság hátrahagyásával. így a fürdő ismét az uzóndiak tulajdonába ment, akik nem tudván vele boldogulni, teljesen elhanyagolták : a szép parkot azóta felverte a gyom, a pipacs, a fürdőházban még baglyok és denevérek is ütöttek tanyát. (Pedig gyűrött, sárga pergamenten ékesen vagyon leírva, hogy az Ur nak 1562-ik esztendejében, mikor ez a vidék is szandzsákság vala, valami Tahir nevezetű köszvényes török bey járt e vidéken, ki álló két hónapig használván a gyógyerejü forrás vizét, mankóit eldobván, táncra kerekedett). A tulajdonképpeni história pedig, mely Uzóndon és akkor esett meg, mikor Csulalongkorn ő felsége, a sziámi király Budapesten járt, pláne nagy alkalmat adott a két urifátor- nak a kölcsönös bosszantásra. Történt egy szép reggelen, hogy cifra plakátumok hívták fel a kabasdi benszülöttek figyelmét a Pagliánó cirkusz előadásaira. Micsoda öröm dominált e hírre Kabasdon ! Nos ne neked Uzond: lm egy újabb bizonyíték, mily óriási léptekkel halad Kabasd a civilizáció felé. Az érdemes igazgató direkt elkerülte Uzon- dot. (pedig átvonult Uzóndon, s annak maszatos képű gyerkőcei meg is bámulták egzotikus kocsikaravánját; őket tisztelte meg először látogatásával). Alig győzték várni az előadások megkezdését. Es a kabasdiak ezután majd minden este megtöltötték a hevenyében felállított nagy, szellős teátrumot, hol is ugyancsak megbámulták a különféle produkciókat. Nagyokat kacagtak az ostoba Auguszt bohóságán, meg a talián direktor „magas iskola“ szerinti lovaglásán, ki is egy pónilovon mutatta be művészetét és e poziturában csodálatosképpen hasonlított Petőfi szamáronülő juhászlegényéhez, tudniillik neki is földig ért a lába. De a legnagyobb feltűnés tárgyát mégis csak a nemzeti szokásaikat bemutató szerecsenek és trupp slágere : Maxitan gyöngye (egy bájos, fehér arcú leány) és a Fürge Sólyom (festett mordképü in- diánus) képezték. Ezek hajmeresztő dolgokat müveitek: amennyiben a Fürge Sólyom csodálatos ügyességgel borotvaéles késeket hajigáit Ma- nitan gyöngyének kifeszitett ujjai közé. Ah mint ette a méreg a szegény uzóndiakat, mikor a történtekről értesültek ! No ily en sérelem sem esett még rajtuk. Pedig ezelőtt szentül meg voltak győződve arról, hogy mindenben felette állanak Kabasd- nak és im, az a hitvány csepürágó
