Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 76. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. szeptember 28. dalomszeretetnek mélyebb s egyetemesebb (országos) térfoglalása nélkül. Kellő mérlegeléssel és egybevetéssel Ítélve, habozás nélkül el kell ismernünk, hogy irodalmi szükségleteink mai mértéke koránt sincs arányban azzal a lármás kérkedéssel, mellyel kulturális előhaladásunkról lépten-nyomon dicsekedni szoktunk ; a nyugati nemzetekéhez képest pedig nagyon, de nagyon alant marad. Valóigaz, hogy az irodalmi termelés manap ha maradandó értékre nem is, de tömegre, számra elég nagy (tálán nagyobb is, mint kellene !) nálunk. Ám mit ér ez az eredmény, mikor a fogyasztás hozzá képest főleg a vidéken — aránytalanul csekély. Irodalmi termelésünknek majdnem felét a főváros fogyasztja ; csak fele jut a vidékre, ami bizony fölötte elszomorító szegénységi bizonyítvány a vidéki intelligencia szellemi életéről. Könyvkereskedőink között állandó a panasz, hogy az irodalmi újdonságokat kevesen vásárolják, hogy a magyar közönség érdeklődése az uj könyvek iránt inkább fogy, mint emelkedik. S ebben a panaszban — fájdalom — nem számitó üzletisopánkodás, hanem hogy kinullázta őket ! De sebaj ! Majd visszafizetik még Kabasdnak a kudarcot duplán. Ez az alkalom nem is soká váratott magára. Ugyanis egy délelőtt Uzond érdemes kupaktanácsa telegrammot kapót, melyben a következők foglaltattak: „Ő felsége a sziámi király szerdán üdülés szempontjából meglátogatja az uzóndi fürdőt“. Csupán ennyiből állott a szűkszavú távirat, de ez untig elég volt arra, hogy fenekestül felforgassa Uzóndot. Hogy mily örömöt okozott a sziámi király látogatásának hire, azt szükségtelen részleteznem. Csupán annyit jegyzek meg, hogy hiteles szemtanuk állítása szerint, mikor a tervezett látogatás hire kidobolta- tott Uzóndon egy épp ott időző ka- basdi embert abban a minutumban a guta ütött meg. Az érdemes kupaktanács nap-nap után összeült és gyülésezett, hogy a fogadtatás módjait megbeszéljék. A megérkezéskor száz tagból álló küldöttség fogadja, mikoron is nemzetes Ragyás Estók uram ékes magyar dialektusban üdvözlő beszédet tart. Továbbá elhatározták, hogy a község tulajdonát képező fürdőházat renováltatják. Inditványoztatott még holmi harangzúgás és százda- rabb ágyú bömbölése, de minthogy csupán egy harangja és mozsara vala Uzóndnak, megmaradtak a fentebbi határozat mellett. Kinos lázas állapotok közt érkezett el végre a nagy nap amelyen a szerecsen király látogatását jelezte. színtiszta igazság nyilatkozik meg, mert valóban úgy áll a dolog, hogy a huszadik században azon országban, hol a „müveit“ címre oly sp'-at adnak, tulajdonképpen fáznak az emberek a műveltség forrásaitól : a könyvektől ! A fővárosi közönség még csak hagyján; de a vidéki — az többre becsül egy vándorcirkuszi előadást vagy mozibeli rémdráma-pro- dukciót, mint egy irodalmi matinénak vagy estélynek figyelmes végighallgatását. Az iró ember csak tintanyaló „skribler“ számba megy előtte, kinek köszönését is alig fogadja. Az irodalmi újdonságoknál sokkalta jobban érdeklik a drasztikus vicc-ujdonságok, az irodalmi kérdéseknél a kaszinói kártyapartik. Szóval: az irodalmi szükségletek legkevésbbé se megnyugtató mértékűek a huszadik századbeli Magyarországon : még a fővárosban sem állanak kellő fokon, a vidéken pedig majdhogynem minimálisak. (A vidéki közönségnek az a része, mely érintve érzi magát e pedáns megállapítástól, bátran levonhatja a további következést saját lelkivilágára!) Igazságtalanság volna azt állítani, hogy kevés a vidéken Az előzményekről és a fogadtatásról igy irt az „Uzondi Harsona“ : „Felhőtlen nyári égboltról mosolygott alá a nap Üzónd fellobogózott házaira. Községünk apraja- nagyja már kora reggel ünnepi disz- ben baktatott a vasúti állomásra. A szerecsen királyt hozó vonat ugyan valami közbe jött esemény folytán késett, de ez az incidens nem lóhasztalta le a közönség várakozási kedvét, sőt türelemmel kitartottak az utolsó minutumig. Végre berobogott a várva-várt vonat. Volt is ám fergeteg, amikor a fekete felség (egy 40—45 éves) hórihorgas, csillogó rendjelekkel díszített férfiú megjelent kíséretével egy I-ső osz- tályá kupé ajtajában. Az éljenzés csillapultával Ragyás Estók uram megtartá ünneplő beszédét, melyre a szerecsen király valami érthetetlen nyelven válaszolt . . . így Uzónd már falai és kerítései közt üdvözölhette a felséges vendéget. A lelkesült tömeg a királyt kíséretével egyetemben vállaira kapta és meg sem állt vele a csínnal díszített fürdőházig, hol azután nagy lakomát csaptak tiszteletére. A lakomán nagyban ünnepelték Uzónd fejedelmi vendégét, az pedig megköszönvén a lelkes ovációt, tolmácsa által egy kis szívességre kérte fel Uzónd érdemes kupaktanácsát. Pénzét ugyanis otthonfelejtvén addig is — úgymond inig az megérkezik, kölcsönözzenek neki egy bizonyos összeget. Hogyne tették volna meg e csekély szívességet. Nyomban ki is mondatott, hogy a község pénztáráaz olvasók száma ; éppen nem az ! A baj abban van, hogy a sok olvasó irodalmi szükséglete a felületes napilapokkal tetőző- dik. A komolyabb szépirodalmi, vagy tudományos müvek iránt alig mutat valamelyes vonzalmat. A kaszinók könyvtáraiban — melyekbe néhanapján betekint — csak a regények, meg a képes lapok után kap. ízlését finomítani, tudását gyarapítani dehogy igyekeznék nagy emberek müveinek tanulmányozásával ! Az ő általános műveltségének gyűjtő ideje lezárult az érettségi vizsgálattal, vagyis tudása — „befejezett műveltség“ ! E „befejezett műveltség“ szánandó dilettantizmusával vergődik azután egész életén keresztül, abban a balhitben, hogy kultúremberek közt a helye, holott elméje üres, Ítélőképessége semmis, érzésvilága sivár, gondolkodása alantjáró; tehát valójában csak kontár színésze a kultúrának ! Ilyen kontároktól sötétlik Magyarország Kárpátoktól le az Adriáig ; s ha ma Petőfi feltámadna, föntebbi versében alighanem csak egy szót változtatna meg: a „kalendáriumot“ helyébe a „napilapot“ tenné, mert bizony úgy áltáljában — szégyen ide, szégyen oda — ból ezer pengő utalványoztassék ki ő felségének. Óriási megtiszteltetésnek tekintették a kérelmet. Két hét óta tartott már a dáridó ; és az érdemes kupaktanács már törni kezdte fejét, hogy vájjon honnan a frányából teremtse elő a netán még ezután szükséges összeget. És kölcsönöztek fűtői-fától, gondolván elég garancia ő felségének ezután meg érkező summája, ki is ga- vallérosan fogja honorálni a szives vendéglátást. Csupán egyet nem tudtak megérteni, hogy a szerecsen felség mindezideig miért nem vette igénybe a fürdőt? De csakhamar megnyugodtak, azzal argumentálván, hogy: minek fürödjék, hisz anélkül is fekete. A szives vendéglátás harmadik hetében végre egy napon kijelenté, hogy szándékában van a fürdőt igénybe venni. Mikor ez az uzóndiak tudomására jutott, sereges- től tódultak a fürdőház elé. A szerecsen király nemsokára meg is érkezett kíséretével és az uzóndiak dörgő él jenéitől kisérve tűnt el a fürdőház ajtaja mögött. Az uzóndi benszülöttek Helyet foglaltak és vártak. Mint minden dolognak, úgy a várásnak is megvala a határa. Nyugtalankodni kezdett a többség. Hogyne hisz a fekete felség immár jó négy órája időz a fürdő vizében. Sokára csillapultak le a háborgó kedélyek. Es vártak késő alkonyaiig. Azonban a hosszas várakozást végtére elunván, kopogtattak a fürdőház ajtaján. Onnan belülről pedig siri csönd volt a válasz. Hallgatóztak, semmi nesz. A dolog kezdett gyanússá .fajulni ! nem nagyon terjednek tovább irodalmi szükségleteink. Ptiscus. lókai és Gyulai. Jókai költői hírneve nagyon megfakult. Nem abból a tényből következtetjük ezt, hogy emlékművére oly szégyenletes lassan tudjuk ösz- szegyűjteni a filléreket, mert hiszen ez a magyar kegyeletlenség régen ismert elszomorító ténye. Hanem inkább abból következtetjük a nagy elbeszélő hírnevének megfakulását, hogy ma már alig olvassák Jókait. Jókai mindig a nagy gyerekek, az ifjúság poétája volt. Ez az ifjúság, valami végzetes átok gyanánt, bekanyarodott a hipernmodern új irodalomba, s Jókairól alig vesz tudomást. Még átlag leginkább a magyar paraszt áldoz Jókai zsenijének. „Az új földesúr,,, „A magyar nábok“, „A tengerszemű hölgy“, „Törökvilág Magyarországon“, „A janicsárok végnapjai“ 2500 népkönyvtárban vannak kihelyezve. És a jelentések úgy szólnak, hogy a népkönyvtárnak Jókai művei a legkapósabbak. Régi dolog, hogy a jelenkornak állásfoglalása sohasem végleges, a mikor az élő írónak műveit értékeli. Hány dicsőített nagy költő vesz el a semmiségbe, halála után néhány évre ! Jókait talentuma megőrzi ettől a költői halaitól ám kétségtelen hogy a jövő nemzedék nem fogja tunni elképzelni, hogy a csapongó fantáziájú Sok tépelődés után kisütötték, hogy baj lesz, azaz már is baj van. Egyébbre alig vezethető vissza a hosszas fürdés. A gordiusi csomót úgy oldották meg, hogy feltörték a fürdőház ajtaját. És mit láttak ? Vizet, semmi mást! A szerecsen király kísérete sehol, mintha csak a föld nyelte volna el őket . . . E história végén most már szükségtelen fejtegetnem, hogy a szerecsen király személyében maga a be- subickolt képű ördöngős tálján direktor Pagliani járt Uzóndon. Kíséretét pedig szintén a besubickolt s Kasbadon szerecsenekképen mutogatott naplopók képezték: úgyszintén az ő eszméje volt az a végzetes telegramm föladása is. Az uzóndiak a történtek után nem győzték eleget bomlasztani fejőket a problémán, vájjon mint tűnhetett el a szerecsen király kíséretével, holott ők ott várták a fürdőház ajtaja előtt. Persze a jámborarcuvá vedlett Pagliánóra és társaira vártak, kik közvetlen az orruk előtt jöttek ki a fürdőház ajtaján. Mikor ők csak szerecseneket vártak 1 Ezért is beszéli a fáma, hogy aligha Belzebub ő felsége nem járt közöttük ördögtársaival, azért vagyon oly kénkőszaga az uzóndi fürdőnek. Es ezért is mondottak le a jámborok nemcsak a kölcsön gavalléros kamatáról, de magáról a kölcsönről is, félbén a Lucifer banda boszujatól. V. P.
