Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 73. szám

1913. szeptember 18.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

3

adtak, szolgálnak nekünk alkalmat, hogy a városok ezen égető kérdésével e helyen foglalkozzunk.

Turkeve városának az intézkedésre illetékes belügymi- niszteti államtitkár azt a választ adta, hogy mivel úgyis küszöbön van a városok köz- igazgatásának régóta óhajtott reformja, Turkeve városa nagyon bölcsen teszi, ha megvárja az országos törvény élet- beléptetését, mely már soká nem késhet. Az államtitkár válaszában kijelentette azt is, hogy a belügyminisztériumban nagyon jól tudják, hogy a mai drága rendezettanácsu közigazgatási szervezet igen terhes sok városra. S azért a reform azon sarkallik, hogy az eddigi nagyközségek, melyek haladása kétségtelen és empóriumai egy- egy vidéknek, valamint a már jneglevő rendezett tanácsú városok, népességük szerint bizonyos számú kategóriákba osztva, olyan közigazgatási szervezettel láttassanak el, melyet megbirnak, jóllehet mégis városias haladásuk ügyét az uj szervezet nemcsak hogy nem érinti, hanem még elő is mozdítja.

Mindenesetre szerencsés gondolat, hogy a meglévő városokat nem engedik le a falusi szinyonalra, sőt egyes haladásra képes nagyközségeket is az uj szervezet városi intézményekkel fejleszt ki. Amit válaszában az államtitkár mondott, hogy t. i. az országra nem

kötelező, inkább leugrom a vár fokáról, de árulód nem leszek.

— Ülj le, te ritka derék férfiú vagy s azért nagyra becsüllek tégedet.

Gergely lovag leült s még sokáig beszélgetett Etelkával.

Négy nap múlva éjjel Uzdrál őrszemei tüzes szalmacsóvát láttak fellobogni a várfalra felhúzott póznán. Ez volt a jel, hogy a lovag kezében van a vár kulcsa és ők belopózhatnak a várba. Tüstént elindult egész csapatával. A felvonó hid lassan leereszkedett és a rablók lassan egyenként surrantak át rajta. De amint beléptek, kétfelől nehéz bárdok zuhantak rájuk és lecsapták gonosz fejüket. Uzdrál hasztalan várta, hogy emberei jelt adjanak a bátorságos bevonulásra. Rosszat sejtett és a hídról visszaparancsolta a rablókat.

Hajnalodott és a várfalról véres fejek repültek közéjük.

— Árulás! — sziszegte Uzdrál ajkába harapva.

És most hirtelen, mint a villám, kicsapott a várörség s Uzdrál embereit jórészt lekaszabolta. Maga Uzdrál is csak nagynehezen menekült meg. Fekete lovag vezette a várörséget.

Másnap Etelka nyugtalanul várta Gergely lovagot, de nem jött. Kitekintett s látta, hogy paripája felnyergelve áll a várudvaron. Lesietett. Gergely lovag utrakészen lépett ki a szobájából.

■— Hová mégy ? — szólt megközömbös, hogy városias [szellemi központok legyenek, hogy a meglevők megtartassanak, és még több ilyen fejlesztessék, — ahhoz a legteljesebb mértékben hozzájárulunk és a felfogást magunkénak valljuk. Mindég megdöbbentünk, valahányszor a sajtóban felötlött annak a hire, hogy ismét egy nagy község akar visszafejlődni. És városból faluvá sülyedni. De ezeknek a városoknak nagy közterheit vizsgálva, minden sajnálkozásunk mellett, azt kellett mondanunk, hogy az elhatározás reális, okosan számítani tudó okokból eredt és a viszonyokban rejlik. Egész más dolog lesz az, ha a városi köz- igazgatás a városi tanács költséges intézményét megenyhiti és a jövőben a városoknak nem kell olyan nagy apparátussal dolgozniok. Csak már most az a kérdés, hogy az állam miként fog gondoskodni azokról az exisztenciákról, akiknek a játék a kenyerét piszkálja. Igaz ugyan, hogy hat éves időszakonként választódnak a város tisztviselői, de azért őket egy országos rendezés esetén sommásan kenyerüktől megfosztani nem igazságos dolog lenne hisszük tehát, hogy van annyi humanizmus a törvény előkészítőiben, hogy erre nem is gondolnak, hanem inkább arra, hogy a közigazgatási szolgálatban használható régi tisztviselőknek miként biztosítsák kenyerüket megfelelő alkalmazásban.

rettenve Etelka és hangjában eltitkolt fájdalom remegett.

— Bocsáss meg, a mátkámhoz sietek.

Etelka fehér lett, mint a halott. A vér mind a szivébe futott és oly erőtlen lett, hogy majd leroskadt.

— Csak holnapig maradj, kérlelte Etelka.

— Nem lehet, a szivem már alig várja azt a gyönyört, hogy karomba zárhassam.

— Isten veled! — sóhajtotta Etelka és kezét nyújtotta a lovagnak.

Gergely megcsókolta, aztán paripájára pattant és kivágtatott a várkapun. Ételka felvánszorgott az erkélyre, Onnan nézett a lovag után. A szeméből záporként szakadt a könny.

— Oh én boldogtalan ! — nyögte eltakarva arcát, mikor az ifjú eltűnt a szeme elől.

A várudvaron állott egy fiatal hársfa. Ez alatt beszélgetett estén- kint a lovaggal. És másnap e hársfa alatt találták meg holtan. A mellében tőr, a hársfa törzsén néhány vércsepp. Egyik karjával görcsösen ölelte át a hársfa fekete kérgét . . . A vár rommá lett, köveit elporla- szolta az idő, de az öreg hársfa ott áll ma is. És valahányszor szél kerekedik a hegytetőn s megrázza a hársfa ágait, azok szomorúan sírnak.

— Óh, én boldogtalan ! — sóhajtja az öreg hársfa és busán ingatja bozontos vén fejét.

Maga a városok reformjának kérdése régen megérett a megoldásra. Ha nem lettek volna oly zavaros politikai viszonyaink, ez a kérdés már régen megoldódott volna. De talán szerencse, hogy ad ca- landes graecas elódáztatott, mert feltehető, hogy azok, akik a törvényt előkészítik, egy negyedszázad minden tapasztalatát értékesítették és igy törvénytárunkba, valamint a gyakorlati életbe olyan törvény kerül, mely a varosokhoz fűzött minden kivánatot kielégít, azokat szokatlanul meg nem terhelik, mégis fölállít bizonyos városkategóriákat, melyeket eddigi városaink és nagyközségeink megterhelés nélkül megbirnak és városkulturát szolgálhatnak.

Őrülünk annak, hogy Turkeve városa elhatározásával nyilatkozatra bírta a belügyminisztériumot és a közvélemény némileg az alapvető szempontokról tájékozva van, melyekkel a városi kultúrát szolgálni akarják. Csak az a kívánatos, hogy ez a törvénytervezet minél nagyobb nyilvánosság megvitatásával kerüljön az életbe.

Közegészségügyi

állapotaink.

Az a tűrhetetlen közöny amit nálunk az illetékes körökben a köz- egészségügy iránt tanúsítanak, a napokban ismét egész képében mutatkozott. Haladunk, haladunk lázasan, szinte gőzerővel a nyugati kultúra felé és ismét kisül, hogy ez nem egyéb mint balga önámitás, mert ami legfőbb, közegészség- ügyünkben, nemhogy a reformok előjelei mutatkoznának, hanem mindinkább rohamosabban, kétségbeejtően esünk vissza a reakció fullasztó árjába.

A társadalmi körök minden rétegében hangos hullámokat vetnek fel az üdvös intézmények létesítése. Napról-napra felhangzik az egész ko- rása az érző kebleknek. Egyletek, körök, patronageok ütik fel minden legkisebb helységben jótékony tanyájukat, felállítják mindenfelé a humanizmus hatalmasan zakatoló gyárait. Es hogy megmutassák az áldozat- készség, a nemeslelküség végső határvonalait már mulatni is csak azért mennek, ebben az országban, hogy általa a szegényeket, ügyefogyottakat gyámolitsák.

És az a szegény ember kinek nem jutott osztályrészéül, hogy részt kérjen magának mindezekből, a boldogságtól kipirult arccal kiált fel: Boldog Magyarország, hogy ilyen gyermekeket nevelsz, akik nem riadnak vissza az anyagi áldozatok legmesszebbmenőjétől sem midőn jótékony intézményről van szó 1

Pedig milyen csalódás, keserves

kiábrándulás éri őt minden vonalon. Mert mi mindenben utánozzuk a külföldet csak abban a mi a legfontosabb, ami a legéletbe vágóbb nem tudunk semmi újat felmutatni. Köz- egészségügyünk épen olyan stádiumban áll, mintha a múlt század hetvenes éveiben volnánk. Ha beteget kell elszállítanunk valamelyes kórházban, úgy keresztül kell nyargalnunk a kálváriák minden sivatagán, mig valahol helyet kapunk számára. De ez még hagyján volna. Az utóbbi napokban azonban szemtanúi voltunk annak is, hogy közveszélyes őrültek fenyegetik a polgár nyugodt életét. Unos-untalan attól kell tartanunk, hogy ránkveti magát egy-egy szabadon járó-kelő elmebajos. És itt a közigazgatás minden fegyvere csütörtököt mond, mert hiába teszi meg a megfelelő lépéseket a korházba internálást illetőleg, ott kereken elutasítják, mondván : nincs hely !

És a két szócska szomorú világot vet egész közegészségügyi állapotainkra, mert itt látjuk legjobban, milyen kevés haladás mutatkozik a téren, hogy milyen nagy a nemtörődömség. Nálunk a kórház épen úgy aránylik a betegekhez, mint a nagy munkaerő a mellet eltörpülő munkához. Hány meg hány nagyobb vidéki város van egyáltalán kórház nélkül. Pedig a vezetők részéről megvolna az akarat és az áldozatkészség is azok felállításához, tehát a kormány begombolódzik, elzárkózik minden segélyezésétől. A kisebb községeknek is hiába van meg a nemes és lélekemelő szándékuk, ha az illetékes helyek hiába kilincselnek némi támogatásért.

A közegészségügyünk nyomorult volta azonban még más irányban is megnyilatkozik. A fentiek vázolásában még nem értük el a végső pontokat. Üssük fel csak a tüdővészben elhalálozottak rémes statisztikáját és arra a szomorú tapasztalatra jutunk, hogy azok a nagyarányú segélyakciók és óvóintézkedések amit ezek érdekéken tettünk egyáltalán számba nem mennek az eredményhez képest. Mindezek csak kezdetleges munkálatok amit ebben az irányban kifejeztettünk. Eme testünkön ragadó rák fene mely évente annyi áldozatot követel maga számára, hogy gyökerestől kipusztuljon, sokkal mélyrehatóbb, intenzivebb munkára szorul. Ezt a kórt csirájában kell elfojtani és erre nézve kevés intézkedés történik nálunk. Mert hiába állítanak fel szanatóriumokat a betegek számára, ha az utcák porosak, piszkosak és a bacillusok tovább tenyésztik ezt a nehéz kort mely marokszámra szedi áldozatait.

Utóbb, sajnos aktuálissá vált a határszélén settenkedő kolera fellépése elleni óvintézkedés is, mely nálunk szintén nagyon könnyelműen kezeltetik. Hiába ölt a dolog napról- napra nagyobb mérveket, hiába lép fel mind komolyabban közegészség- ügyi bizottságunk, mintha semmi sem történnék siklanak el a fenyegető veszedelem fölött.