Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 73. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. szeptember 18 Az új 67-es pártnak a vidék kedvező állásfoglalásában való bizakodása tehát szerintünk — bármennyire szeretnők a jobbat föltenni — csak homokra való építés. Egyébként mi úgy véljük, Andrássy mostani vállalkozásával már el is késett. Ha valaki, hát ő ismerhette már régebben Tiszát — mint jóbarátját — kivülről-belülről. Lehetetlen, hogy ne sejthette, ne várhatta légyen : mily veszedelem lesz az országra nézve, ha ez a hataloméhes ember egyszer az élére verekszik ! Miért segítette tehát őt e cél elérésében szavának erejével és pártjának átengedésével ? Holott éppen megfordítva kellett volna eljárnia: tiszta 67-es pártját fenntartania és gyarapítania a magának mindenmód megalkuvó 67-eseket toborzó Tiszával szemben. Ha akkor lép ellenzékbe egykori barátjával szemben, sok minden nem történt volna meg az ország házában, aminek megtörténtéért ma hiába kesergünk. De Andrássy mindig határozatlan és tétovázó volt, mikor cselekedni kellett; csupán akkor mutatkozott ügyes politikusnak, midőn a pártok egyezkedéseit vezette. Ez utóbbi jótulajdonsága pedig szerintünk legkevésbé sem egyenlíti ki az előbbi díszben pompázó vidéket, vagy ver- gináját pengetve lágy, szeráfi hangon énekelt. Szép szőke, selyem hajával paj- zánkodva enyelgett a szellő, oda- libbentette fehér homlokára, majd a szemébe fordította, amely kék volt, mint a friss ibolya és ragyogó, mint a napfényben a tenger habja. Uzdrál csapatával majd minden reggel ellovagolt a vár alatt. A szive ilyenkor úgy verte a mellét, mint Cyklops a nagy üllőt. Szerelmes volt Etelkába. Nyájasan emelgette a a süvegét és alázatosan köszönt, majd csókot hintett feléje. Etelka eleinte megelégedett azzal, hogy hátat fordított a rablónak. Később azonban, amikor Uzdrál szerelmes levelekkel zaklatta, amiket felbontatlanul küldött vissza, mihelyt meghallotta a lovak dobogását, azonnal felállott és visszavonult szobájába A szerelmes Uzdrál csakhogy láthassa, szalmával kötötte be a lovak patáit. De igy is csak egyszer sikerült Etelkát látnia. Ezentúl őr vigyázott s mihelyt jelentette, hogy Uzdrál közeledik, Etelka rögtön távozott a vár erkélyéről. Uzdrál bosszútól lihegve tenye- getődzöú, hogy fölperzseli a várat, láncra fűzi Etelkát s úgy kényszeríti, hogy a lába elé boruljon. Pokoli tervet eszelt ki. Favárában egy magyar leventét sanyargatott. Portyázás közben fogta el s nagy váltságdíjat követelt érte. Az ifjú csa ládja képtelen volt lefizetni a válthibáját. Mi a közhittel ellentétben még a koalíció bukásának egyik főokát is éppen Andrássy tétovázásában keressük: ezen múlt legfőkép, hogy az általános szavazati jogra vonatkozó törvényt nem a koalíciós uralom alkotta meg, amivel aztán a bukását méltán kiérdemelte! Tiszteljük, becsüljük And- rássynak intakt személyét; elismerjük kiváló képességeit; jó magyar voltában egy percig se kételkedünk : mindamellett a vezetésével most megindított politikai tisztitó mozgalom sikerében mi nem tudunk bízni ép a vezér határozatlansága miatt. Kétkedő álláspontunkból következik, hogy mi elhamarkodottnak, céltalannak tartjuk s elitéljük Désy Zoltánnak (a legutóbbi obstrukció főrendezőjének !) és „függetlenségi“ társainak Andrássyhoz való csatlakozását. Mi vidéki egyszerű gondolkodásunkkal megbotrán- kozunk rajta, hogy az országos függetlenségi párt vezérei mostani sajátos hallgató álláspontjukkal mintegy maguk segítik elő a nemrég oly nehezen egyesített 48-as pártnak vérvesztését. A zászló cserbenhagyásán persze kevésbbé csodálkozunk, mert ezt már eléggé megszoktuk Magyarországon ! ságdijat s ezért Uzdrál földalatti nyirkos, penészes tömlöczbe vetette. Az ifjút Fekete Gergelynek hívták. Szép, szálas fiatal férfiú, haja fekete, mint a holló tolla, az arca piros és szabályos, mint egy antik szoboré. A szenvedés halavánnyá tette, de szemének füzét, izmainak rugékony- ságát, hangjának érces csengését el nem veszejthette. Uzdrál erre gondolt. Felhozatta börtönéből, á láncokat levétette róla, aztán maga elé kisértette. — Egy feltétel alatt visszanyerheted szabadságodat — mondotta neki. Az ifjú figyelve nézett rá. — Egy levelet viszel Boróczy Etelkának, az ozdini vár úrnőjének. Az ifjú szeme felcsillant. — Elviszem, — felelte azzal a mohósággal, amellyel a rab szokott kapni az édes szabadságon. — De ott is maradsz és szolgálatot vállalsz nála. — Ha felfogad, — szívesen. — Ámde, ezt csak azért teszed, hogy a vár kulcsát valamiképpen megszerezd és azzal kinyissad a kaput, hogy én embereimmel a várba juthassak. Az ifjú összeráncolta a homlokát és szemében a gyűlölet villám- lobogása cikázott. — Áruló nem leszek. — Válasz, vagy leüttetem a fejed, vagy teljesíted parancsomat. Huszonnégy órai gondolkozási időt adok. Azzal intett az őröknek, hogy az ifjút vigyék vissza tömlöcébe. Egyről bizonyosak vagyunk, még pedig arról, hogy Esztergomban semmi talaja nincs Andrássy új pártjának. Honnét is kapna támogatókat: a csalódott munkapártiak, vagy a függetlenségiek közül? Az előbbiek közül nem kaphat, mert ilyenek nálunk tulajdonképpen nincsenek is, lévén itt a munkapártiak oly erős meggyőző- désűek, hogy csalódásra teljesen képtelenek! Hogy pedig a függetlenségiek törzskarából se fog senki sem az új mozgalom támogatójává szegődni, az is egészen tiszta sor, mivel a gyengék, ingadozók és haszonlesők már úgyis elhagyták a függetlenségi zászlót a legutóbbi választás idején; akik pedig bent maradtak a pártban, azok kivétel nélkül töbszörösen próbált, rendíthetetlen harcosai a 48-as politikának. Mi, esztergomi függetlenségiek habár Andrássy célját helyeseljük és elérését szívből kívánjuk, az új párttal szemben teljesen tartózkodó állásponton maradunk ; s nem látjuk semmi okát neki, hogy a 67-esek esetleges győzelmét mi 48-asok vívjuk ki saját magunk tudatos gyöngítésével. A függetlenségi párt egyszer — a koalíció idejében ! — már kikaparta a sült geszteFekete egész éjjel nem aludt Feje forró volt, mint a tüzkatlan, a szeme előtt lángsörényü rémek viaskodtak, mely képzeletében a szabadság üde, illatos mezője tűnt föl, amelyen a boldogság fehér lepelben énekelt. — Rablónak adott becsületszó nem lehet kötelező — ez csengett folyton a fülében. És amikor másnap Uzdrál előtt állott, — habozás nélkül mondta: —■ Vállalkozom arra, hogy a várba bocsássalak. Rögtön díszes lovagi öltözetet és szilaj paripát kapott és a levéllel elindult az ozdini várba. A hidat le- bocsátották és őt beeresztették Etelkához. A fiatal ember átnyújtotta a levelet. Etelka csak néhány sort olvasott belőle, aztán összetépte és lábbal tiporta. Uzdrál szenvedélyes szerelmi vallomása volt ez. A lovag zavartan nézett Etelka lángoló arcába, mely oly szép volt, mint egy cherubé. Kegyelmed magyar és hitvány rabló szolgálátába szegődik! — csattant föl Etelka. — Hallgasd meg s tudom, hogy akkor megbocsátasz. — El a szemem elől ! Az ifjú leborult Etelka előtt. — Ne légy szívtelen, kérlek hallgass meg. Hangja esdően csengett, lágyan és bársonyosan, mint egy szerelmes trubadúré. Etelka ránézett s valami csodálatos melegség futott át a szinyét a 67-eseknek. Hasonló meggondolatlanságot a maga kárára csak nem fog újra elkövetni. Morc. A városok reformja. (V.) A közterhek folytonos emelkedése és az adózó nép mind nehezebb megélhetési viszonyai egyre több városnak azt a kényszerű elhatározást diktálják, hogy városi jellegén változtasson és administrációja olcsóbbá tételére a nagy községi szervezetet vegye föl. Meglepő, hogy éppen a gazdagság hírében álló nagy alföldi, rendezett tanácsú városok jutnak erre a elhatározásra! Ámbár a közelről nagyon furcsán fest a nagy alföldi városok csak képzeletünkben lévő gazdagság a Szolnok városában. Mezőtúron a községi pótadó több, mint az állami adó. És majdnem igy van valamennyi helyen. Az alföldi rendezett tanácsú városok visszafejlesz- tési buzgalmának tehát mélyreható okai vannak: a községi közadózás oly mértékű megterhelése, hogy azt a közlakosság meg nem bírja. Legutóbb Turkeve alföldi rendezett tanácsú város tisztelgett a belügyminisztériumban és kérte, hogy rendezett tanácsú jellegét megváltoztathassa és nagyközséggé alakulhasson. A válasz, melyet a deputációnak vén. Oly szép feje, arca, termete volt ez ifjúnak — Keljen föl kigyelmed és beszéljen — mondta szelíden Etelka. — Uzdrál egy éjjel rablóival megrohant és elfogott engemet. Nyolc hónap óta tart sötét, földalatti tömlőében. Etelka szeme kitágult és részvéttel nézett az ifjúra, akinek a bőre olyan volt, mintha tojás sárgájával lett volna bekenve. De nagy, fekete szeme csillogott, mint a tengerszem tükre a hold ezüstös fényében. Szegény — ez a sóhaj reszketett hangtalanul a szegény Etelka ajkán. Képzelheted, hogy lelkem mélyéből gyűlölöm azt a rablóvezért. Es most, hogy ide küldött, még ezerszerte jobban isszonyodom tőle. Etelka alig észrevehetően megremegett. — Miért? kérdezte halkan. — Mert hitvány árulásért akarja visszaadni a szabadságomat. Azt kívánja, hogy szolgálatot vállaljak nálad, lopjam el a várkulcsot és az ő rabló népét bocsássam be a várba. Etelka kezet nyújtott neki. — Köszönöm őszinteségedet. — Becsületszavamat vette, de rablónak adott becsületszó nem kötelező. — Ahogy vesszük, — szólt elgondolkozva Etelka. — Ha az a véleményed, hogy