Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 72. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. szeptember 14 ködésnek számtalan tapasztalt esete valaha fakasztott szivemben. Soha se tudtam felfogni s magamnak megmagyarázni: hogyan merülhet ki a vidéki magyar ún. intelligenciának fölös önérzete abban, hogy kínai fallal különíti el magát azoktól, akik egy fél fokkal (mert hisz egész fokok nem igen választják el egymástól a mi kisvárosaink társadalmi osztályait!) alacsonyabb sorsban élnek, természetesen önnön hibájukon kívül! Soha se bírtam ésszel íölérni: mi jogon merészkednek maguknak lefoglalni az „intelligens“ címet, akik jóformán csak valamicskével szebb ruhájukkal, vak- sorsadta rangos, de egyébként vékonypénzü hivatalukkal és gyér tennisz-ismereteikkel képesek bizonyítani intelligenciájukat! Ha még a vagyon kábítaná el fejüket, hogy félvállról tekintsenek a szegényebbekre: némilegérthető volna fennhéjázásuk; de hiszen ismert valóság, hogy a mi kisvárosainkban igen kevés gazdag ember találkozik: még a százezresek is fehérhollók, nemhogy milliomosok akadnának ! .Vli lehet tehet tehát alapja hangon, de lángoló szemekkel s reszkető szakállal szavalta el, hogy milyen nyomorúságba sodort minket az az átkozod kormány és hazaárulóknak nyilatkoztatta azokat, akik vele nem tartottak. iVlikor azután már csak suttogni tudott, zilált diófalevél koszorút tettek összegyűrt, pörge kalapjára s ő, mint valami szittya magyar vezér, diadalmeneteket tartott. Néha megtette azt a borzasztó lépést, hogy álialment az ellenpárt tanyáiba s hazafiúi szent kötelességénél fogva elkezdte őket felvilágosítani. De ilyenkor rémitően szenvedett a hazáért. Ilyenkor letűnt a kortesvilág színpadáról néhány keserves napra és csak az orvost szidta, akit titkos ellenpártinak tartott, hogy olyan huzavonán gyógyitgatta. Egyszerre csak megint a csatatéren termett. Úgy tett, mint az a bátor katona, ki nem érzi, hogy a múlt ütközet sebei még nagyon fájnak. A nadrágtalan honpolgárok föltámadott Messiásként rajongtak érte. A leányok aranyos rozmaringot tűztek zöldága mellé ; a menyecskék illatos bokrétát illesztettek kabátjába. A legények megemelték, a gazdák koccintottak vele s a vének magasztalták. Mikor megjött a választás napja, mikor már nagyon sok volt a megtépett zászló és sajgó seb, mikor már megérkezett a század ulánus, akkor Gerő bácsi lóháton jelent meg a lelkes táborban. Egy elgyötört vén paripa csontjain vágtatott a képviselőjelölthöz s legszebb koszorúját hódolattal nyujtá át. Ekkor már nem lehetett dikciózni, hanem csak velős jelszókat kiáltgatni. Nem is mulasztja el Gerő bácsi. és tápláló forrása a vidéken mételykép dühöngő felfújt üres osztálygőgnek ? Miért uralkodik valóságos antidemokracia ott, a hol vagyonra, állásra, műveltségre nézve alig van számottevő külötnbség a társadalmi osztályok között ? Szerintem a sajnálatos állapot magyarázata csakis abból érthető, hogy épen a hangadó diplomás vidéki úriosztályúak- nak fogyatékos a műveltsége. Szívesen megengedem, hogy szakképzettsége kifogástalan; de azt kereken tagadom, hogy a szó igaz értelmében való műveltsége alapos volna. A valódi műveltség ugyanis nem csupán az ész iskolázottságában, hanem egyszersmind az érzés finomságában, a lélek fegyelmezettségében is áll. Az előbbi az utóbbi nélkül nem igazi műveltség, csak külső máza ennek. S nálunk ép az a nagy baj, hogy csupán a külső máz van meg szivbeli nemesség nélkül. Hogyan tudnának őszintén, szeretettel leereszkedni a kisebb rangúakhoz azok, akiknek cselekedeteiben egyetlen irányító elv a félműveltség megrögzött lelketlen arroganciája ? Mikép — Csak rajta fiaim ! a haza szent nevében ! Itt az idő, most vagy soha ! Velünk az igazság! Nem vagyunk lélekvásárlók! Nem vagyunk hazaárulók ! Nem kell nekünk hivatal! Dunára mamelukok ! Mondja pedig ezt Gerő bácsi recsegő hangon, hol ide, hol oda. Az ellenpárt visszakialt, de ő túlharsogja valamennyit. A büszke paripa útja mindenfelé diadalút. Egyszerre csak a rozoga véncsont megbokrosodott levetette Gerő bácsit és elrohant kiszolgált csontjaival. Gerő bácsi már most még inkább szidta az ellenpártot. Azután rossz hírek kezdettek lengedezni. Az ellenpárt ötven szótöbbségben áll; az elnök már kihirdette az utolsó tiz percet. Gerő bácsi elment a titkos bizottságba, mely egész nap fortélyokon és haditerveken törte a fejét. — Két embert adjatok mellém! — követelte Gerő bácsi. — Hiába volna ! — válaszolta az egyik bizottsági tag csüggedten. — Öt perc alatt meglesz az ötven ember 1 — Letettünk már a csodákról ! — Ejnye ilyen olyan ! Mit búsultok ! Két ember jöjjön velem. Kivágtatunk a pincékbe. Vannak ott még választók. Igyekezzetek minden tiz percet tiz perccel megtoldatni! Két vállalkozó szellem csak akadt valahogy: a Gerő bácsi két árnyéka. Kocsikra ültek s lóhalálában vágtattak a pincék felé. De hiába kutattak józan választót. Mindenütt elázott honpolgárral volt tele az ut. Csakhogy Gerő bácsi tudott valamit. Az ellenpárt ötven embert egy nagy présházban tartott tartalékban. El is értek oda, Gerő bácsi bevonult s végtelen keserves bírnák magukhoz emelni az alsóbb sorsbelieket olyanok kiknek szivét a durva önzésen felül emelkedő emberséges szeretet a legritkább esetekben szokta megdobogtatni ? Nincsen emberszerető demokrácia a magyar kis városokban, mert nincsen otthona bennük az igazi műveltségnek ! Amig a vidéki urak demokratizmusának évi egyetlen ünnep napja márc. 1 5-e lesz, melyen a különféle polgári körökben előre betanult felköszöntőkkel tesznek tanúvallomást alkalmi demokrata érzésükről; mig a vidéki űri nők csupán a Sz. Er- zsébet-egyletek báljain erőltetik meg magukat annyira, hogy a polgárasszonyokkal és lányokkal egy percre (a világért se többre !) szoba elegyedjenek : mindaddig semmi remény sincs reá, hogy egy haladó művelt államban ' nélkülözhetetlen társadalmi osztálykiegyenlitődés nálunk nagyobb tért hódítson. Mindaddig, amig a magyar „intelligens“ osztályok fogyatékos műveltségüknél fogva képtelenek külömbséget tenni a „leereszkedés“ és a „lealacsonyu- lás“ fogalmai között s ép ezért beszédet mondott nekik. Nyomorult szavazógépeknek mondaná őket, ha tovább is együtt maradnának s a kormány pártjára szavaznának. Az az ötven ember, ötven ittas rabszolga volt. Fizettek annyi adót adósságos jószáguk után, hogy szavazó erejük volt, de egy kis szép szó, csábitó ígéret, teli pince, s egy kis várandó választói honorárium megzavarta a fejüket. De egyszerre csak megérkezett az ellenpárt hat főkortese. Velük jött több fegyveres katona. Gerő bácsi nem akart elállni, de szidta a brutális erőszakot s már-már vértanuságra készült. De nem folyt ártatlan honfi vér. A fegyveres katonák Gerő bácsit s a másik két rebellis szakáit bekísérték. Erre nagy zajjal indult meg a tartalékos ötven ember a kormánypártra szavazni. Gerő bácsi persze hűvös helyre került De oda is behallatszott a kormánypárt diadalkurjongatása. És ő börtönében újra átkot mondott a hazaárulókra és szidta a brutális erőszakot. Mikor aztán kiszabadult, ráért a megtörtént szomorú eseteken búsulni s habár bukott is, mégis makacsul opponált s tovább készült a haza temetésére. És szavalta saját versét: C-in dijatok nagy koporsót, Egy egész nemzetnek valót, Vórbetiivel ird rá eztet : Itt nyugszik a magyar nemzet Különféle adok által megölve 1 Ilyen volt a régi esztergomi kórházban megboldogult Gerő bácsi az életben maradt alkotmányban. rettegve-rettegnek minden leereszkedéstől (amelyek pedig csak becsületükre válnának!) : nem lehet várnunk, hogy a nemzeti összetartásnak olyany- nyira kívánatos erős érzülete áthassa a magyar szivek millióit. Ha van józan belátás és tiszta jóakarat vidéki városaink vezető uraiban és asszonyaiban, — amiben nem lehet kételkednem — legsürgősebb erkölcsi kötelességüknek kell, hogy ismerjék az eddigi kóros állapotnak gyógyítását. Mutassák meg tettekkel, példájukkal, hogy nem tartják magukra lealacsonyító- nak a valamivel kisebb rangúak- kal nyájasan érintkezni, őket szeretettel magukhoz emelni. A megye- és városurak ne restelkedjenek megjelenni feleségükkel és leányaikkal a kereskedők, iparosok és földmivelők nemes irányú társas összejöveteleiben ! Nem fognak onnét kisebb emberek gyanánt haza térni, sőt inkább az a jóleső érzés lesz jutalmuk, hogy lelkeket hódítottak mind maguknak, mind a magyar kultúrának. A „demokrata“ név pedig, melyet ilyetténképen szereznek, minden bizonnyal nem szégyenükre, hanem dicsőségükre fog válni. Dr. Rétliei Prikkel Marián. A Gazdasági Egyesület a kisgazdákért. Az Esztergom-vármegyei Gazdasági Egyesület áthatva hivatásának fontosságától és a nemzetfenntartó kisgazdatársadalom iránti rokonszenvétől, melynek érdekében már több ízben is közbenjárt az illetékes hatóságoknál, a napokban ismét az esztergommegyei kisgazdák érdekében emelte fel nyomatékos szavát. Egy bizonyára túlzott óvatosságul megyei rendelet ugyanis kötelezett minden gazdát, hogy az udvarában levő trágyagödröt köveztesse ki. A helyes trágyakezelés és a hy- gienia szempontjából föltétlenül ideális állapot volna a kikövezett, sőt a fedett tragyatelepek létesítése, de vájjon hány kisgazda van abban a helyzetben, hogy ezen, szinte váratlanul megjelenő rendeletnek belátható időn belül eleget tehessen ? Az okszerű gazdálkodási elvek szerint a beruházásokkal, — hacsak a gazdaság jövedelmének remélhető emelkedése,
