Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 71. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 71. szám. Csütörtök, szeptember 11. POLITIHRI és TBRS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : i SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI , ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI EGY ÉVRE ARAK . 12 K FÉL ÉVRE NEGYEDÉVRE 3 K 6 K i EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 Okulás a természeti csapásokból. Régen nem nehezedett ránk annyira az Isten sújtó keze; hosszú évek óta érte országunkat oly sok természeti csapás, mint a jelen esztendőben. Dermesztő fagyok a tavasszal, pusztító jégverések a gabonaérés idején, egész sora a felhőszakadásoknak aratáskor, romboló vizáradások a takarodás napjaiban — tették tönkre legszebb reményeinket, ragadták el ve- rejtékes munkánk gyümölcseit. Magyarországnak hány részében hangzott fel az idén a kétségbeesés panaszszava : „Ur Isten, mi lesz velünk ! Nem lesz a télre betevő falatunk!“ S bizony-bizony helyenként köny- nyen bekövetkezhetik a sötét sejtelem teljesedése: hosszú tél esetén kenyér nélkül maradhat jobb sorsra érdemes népünk ! . . . A felebaráti szeretet öröktörvénye s a faji összetartozás meleg érzése ugyan kétségkívül nem fogja engedni, hogy honfitársaink ezrei a bekövetkezhető Ínség napjaiban éhen vesszenek; ámde kérdem: eleget tesz-e a magyar nemzet egyeteme lelkiis- meretbeli kötelességének a szükség kívánta alkalmi segítség nyújtásával ; nem háramlik-e rája emellett egy másik fontosabb, jövőjébe vágó tennivaló is, az, hogy végre teljes észre- téréssel okuljon a szenvedte természeti csapásokból: azaz úgy változtassa át, úgy rendezze be egész gazdasági életét, hogy ezentúl a természeti csapások ne sodorhassák — mint eddig akárhányszor! — végső szükségbe a sújtott vidékek lakosságát ? Avagy a magyar nemzet nem akar már egyszer „tovább látni az orránál“? Csak afféle tréfaszónak hajtogatja egyre, hogy — „maga karán tanul a magyar“, anélkül, hogy valóban tanulni akarna? Jo volna, ha emellett komoly ösztönzés gyanánt azt se feledné el ismételgetni magának, hogy — „bolond, aki hajótörést kétszer szenved !“, meg hogy — „a kárvallás a bolondnak is felnyitja szemeit“ ! Magyar nép, nyisd fel mar szemeidet és vértezd fel magadat a természeti csapások ellen ! Hogyan — mi módon teheted ezt : ebben akarok itt neked okszerű tanácsot adni! . . . Az elemi csapásokat föld- mivelő népünk ősrégi tapasztalat szerint kétfélekép szokta fogadni a Gondviselés kezéből : vagy keleti fatalisztikus egykedvűséggel törődik beléjük, egy- egy akasztófa-humorú ötlettel vigasztalva magát, teszem: „ Hála Isten, esik a jég — nem kell aratni!“ — „Szépen döglik a marha, — o'csó lesz a bőr“ stb. ; vagy eszét vesztve káromkodik, tör- zúz tehetetlen dühében. Soha senki se figyelte s rajzolta meg a magyar parasztnak ez utóbbi vonását jobban, mint Arany János a következő remek kis versében („Emlékhangok a Nagyidai cigányokra“) : „A szőllősgazda (is), az egyszeri Magán kívül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőkéjét a jég veri, Dorongot ő (is) hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei : Nohátno! —igy kiált — én Uramisten ! Csak rajta! hadd látom, mire megyünk ketten!“ Ily szánni valóan tragikomikus a magyar népnek viselkedése a természeti csapások idején. Semmi nyoma benne a gondolkodó észnek, az okos előrelátásnak, a magán segíteni tudó életrevalóságának ! Csupa gyermekes dőreség, csupa haszontalanban rugoldozó vak ösztön ! „De hogyan segítsünk magunkon, — kiáltja felém a sújtott együgyű néptömeg — mikor az Isten verései ellen ember védelmet nem találhat!“ „Esztergom es Vidéke“ tárcája. Gerő bácsi. (Esztergomi rajz.) Irta: Dr Kőrösy László. (Folytatás.) Betértek az udvarba, ahol az egész utca gyereknépe katonáséit játszod. Meg is szalutálták mind a négyet. Gerő bácsi diadalban úszott, mikor a nyikorgó kilincsre tette szé les tenyerét. Beléptek azután egymásután mind a négyen. Mintha csak a népvándorlás romboló századaiból maradt volna föl minden rozzant faalkotmánya annak az alacsony helyiségnek, melyet nem merünk szobának nevezni. Volt rajta ugyanis két ablakfoglalat. Az üvegek bezúzva, de krix- kraxos ügyiratokkal beragasztva. A félhomály egy kicsit költői világításba, még pedig komor, sötét színbe vonta a gyanús bútorokat. Volt azután a helyiségben egy íróasztal, melynek két hátsó lábát n>olc-nyolc darab tégla pótolja. Az íróasztal peres okmányai közt egy rozsdás ollót, egy ódivatú dugaszhúzót, penészes tintatartót s néhány elkinzott ludtollat látunk. A principális széke minden világtáji irányban ingott és keserves csikorgásra fakadt, ha rá telepedtek. A dohányszinü falon van egy tükörráma és a rámában néhány tükördarab. Mellette Kossuth Lajos és Garibaldi, homályos, repedezett üveg alatt. A falak mentén lócák kínálkoztak. Egy vén karszék pedig, mely egész őszintén bemutatta rozsdás rugóit, szinte protestált a kor ellen, annyira ósdi, annyira konzervatív. A szobasarokban néhány vén csibuk és elagott törött pipa figyel meztetelt a múlandóságra. Végül tisztelettel álltunk meg egy hajlott korú, hatlábu zongora előtt, melynek húrjai, mint a vén ember haja, kezdtek hulladozni. Ebben a csodaalkotmányban majd minden hangszer egyesítve volt. A hétágu pedál segítségével dobot verhettünk, csengőket rikathattunk s irgalmatlan zenebonát csalhattunk ki. A sűrű porreteg azonban, mely ezt a tisztességes régiséget burkolja, meggyőzött arról, hogy a kegyelet nevében nem háborgatták álmait. Ne feledkezzünk meg történeti hűség kedvéért arról a fali fülkéről se, melynek felső fokán pókhálókötésben szőrszálhasogató salabakterek pihentek s csak akkor kerültek elé, ha az egész iroda tovább állott egy utcával. A fülke alsó fokán üres palackok sorakoztak glédába s szinte röstelték, hogy emberemlékezet óta ürességre voltak kárhoztatva. A szoba sárgásbarna falán csöndes természetű, de nagy intrikus pókok intézték hadjárataikat az elátkozott apró szárnyasok ellen, melyek véletlenül oda tévedtek. A szoba tetején valóságos lánc- hidakat rögtönöztek hálóikkal s nagy elbizakodásban éltek, mert maró füst- gomolyon kívül egyéb ellenségük nem volt. A szoba padlója annyira hálás talaj, hogy több helyütt felve kikandikáló szerény, de fakó növényeket nevelt. Ilyen volt a Gerő bácsi hires irodája. A principális széke nyikorogva jelentette, hogy kezdődik a hivatal. Gerő bácsi leemelvén kalapját és letévén botját, elfoglalta a törvényosztó széket. A másik belemerült az ócska karszékbe, a harmadik fontos képpel járt föí s alá. János gazda iszonyúan meg volt hatva a nagy pillanat fontosságától. A néma csöndet csak az öt malacka rimánkodási zavarta meg. János gazda még mindig vállán tartotta a siválkodó zsákot. Mikor letette a padlóra, megindult a zsák s irgalmatlan csetepátét csaptak a pajkosok. — Irodavezető ur! — mondta Gerő bácsi fönséges páthosszal, erélyes parancsoló módban a föl s alá járó barna szakáihoz — gondoskodjék a zaj lecsillapításáról! — Azonnal intézkedem principális ur! A következő percben jött egy vigyorgó piros pozsgás szolgáló s kivitte a zsákot. De elébb megnyugtatták János gazdát, hogy a malacokon nem esik kár és a tárgyalás után bátran viheti a piacra. — Irodavezető ur! — kezdte újra Gerő bácsi, — a tárgyhalmaz sokaságában fölmerült jelen ténykörülmény elintézése javaslatba hozható-e az országos törvények által megkövetelt bélyegek nélkül ? — Nem hozható, principális ur! — válaszolt ünnepélyes mimikával az éhes-szomjas munkatárs — János gazda a bélyeget előre fizeti. — Mennyi az a bélyeg, tekintetes ur ? — kérdé megrökönyödve a peres. — Csak öt forint. — Nálunk csak öt, máshol tizenöt.
