Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 70. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. szeptember 7. de annyit megcáfolhatlan lényképpen állíthatunk, hogy Magyarország a legutóbbi időben szokatlan mértékben gazdagodott, mialatt Ausztria — fejlett nagy ipara dacára! — jóval csekélyebb gyarapodást ért ei. Magyarországnak földművelő népe soha sem állott a vagyoni jólétnek oly magas fokán, mint mostanában. Pedig nem is a legjobb termései voltak! Mig Ausztria iparűző népsége nem tud íelmutatni hasonló anyagi gyarapodást. S ez könnyen megérthető abból az egyszerű okból, hogy a legutóbbi években a gazdasági termények ára 70 — 80 %-tel szökött fel; az ipari termékek áremelkedése ellenben mindössze 30 — 40 % volt. Az agrárállamoknak (köztük Magyarországnak is !) éppen nincs okuk tehát az elkeseredésre, mikor a legújabb fejlemények kétségkívül ezek „malmára hajtják a vizet!“ Mily boldog országoknak hirdetik az újságok és szaklapok teszem a délamerikai Argentínát, meg az északamerikai Kanadát, mint az egész világnak éléstárait! És mekkora irigységgel szólnak és Írnak miró- lunk odaát Ausztriában egyre jobban erősödő agrikultúránk miatt! (Az igaz, hogy az irigységben mi se maradunk adósaik, de talán kevesebb igazsággal!) rágja kuruc-csizmába szorult, mely azonban vakmerőén dacolt az elemekkel. Azután kezébe vette az argumentumot, mely erélyes somfának termett s melynek egyetlen dísze, hogy több helyütt vasgyűrűkkel volt össze tartogatva. De nincs is szebb erény a kegyeletnél. Hogarth tudta volna legkitűnőbben lerajzolni, hogy miképen indult meg az a halászó-vadászó _ társaság. Rendesen hárman voltak. Egyenlő öltözet, egyenlőméltóságu szakái, de más színben. Gero bácsi, mint valami hunvezető Balambér, legelői ment. Nyomában egy másik tekintés, akinek ugyanolyan tehetségei voltak leginkább kifejlődve. Másfelől megint egy tekintély, aki tökéletesen oszta- kozott Gerő bácsi érdemeiben és hajlamaiban. Az a három pár villogó szem, az a három hosszú lengő szakái, az a három tekintélyes bot és az a három pathetikus alak azután bejárta a várost. . Gerő bácsi fakó, narancsszínű arcán komoly gondolatok borongot- tak. Mintha érezte volna hivatása fontosságát s a járat nagy jelentőségét. A másik alak ünnepélyes mogorvasággal kullogott mellette és csak néha-néha szökött ráncokba komoly homlokán egy-egy elfojtott irgalmatlan szitok. A másik szomszéd mély emberismerettel és bő lélektani tapasztalatokkal ragaszkodott a principális mellé xArra a kérdésre pedig: vájjon iparunk várva-várt nyugati méretű kifejlesztése esetében bekövetkeznék-e számunkra a boldogság eszményi kot szaka? — okos megfontolással határozottan nemmel kell válaszolnunk. Ily nagyzó remény csak naiv embereknek agyában foganhat meg! Mert reális alapja egyáltalán nincsen ! Egy az, hogy a nyugati nagy államok részben annyira kifejlesztették már iparukat, részben annyira lefoglaltak iparcikkeikkel minden kiviteli piacot, hogy mi a legnagyobb erőfeszítés mellett se bírnánk velük versenyre kelni. Azután nem kisebb gátló akadály előttünk kedvezőtlen földrajzi helyzetünk is: oly messze esünk a tengerektől és oly ellenséges területeken át juthatunk hozzájuk, hogy ipari kivitelünk mindig nehézkes és kétséges leend. Vagyis egyszerűen hiú ábránd azt hinni, hogy Magyarország valaha — még annyi száz esztendő múlva is! — nyugati méretű export-iparál- latná válhatik. Bennünket a Gonviselés oly helyre s oly körülmények közé helyezett, hogy fő-íő hivatásunk és boldogulási forrásunk csakis a földművelés lehet időtlen időkig! Mi következik már most ebből? — Semmi egyéb, mint hogy nekünk első sorban földs szinte vérszerződést lett volna hajlandó kötni, annyira hű volt hozzá. Azután egyszerre köszöntek, egyszerre léptek s egyszerre reménykedtek. Leginkább egymásután kullogtak, mert hadjárataik rendesen hetivásár idejére esvén, a tolongás nem engedte, hogy egymás mellett induljanak hó ditani vagyis prózai kifejezéssel, kliensét fogni. Ha azonban Gerő bácsi megállóit, akkor a két csatlós azonnal oldala mellett termett s ilyenkor kezdődött a legfontosabb jelenet. Történt ugyanis, hogy egy nagyon búbánatos vidéki paraszttal találkoztak, aki egy sivitó zsákot vitt a hátán A szegény paraszt egész ábrázatán meglátszott, hogy vagy a feleségével pörpatvarkodott, vagy a falu Rothschildját hagyta helyben, mert iszonyú haragosan fújja a füstöt cserép-pipájából s talán visszagondolt arra az időre, mikor még sem felesége, sem adóssága nem volt, hanem mikor még a szent szabádságért öntötte vérét ott a váci síkságon. Talán azért volt olyan büszke, mert abból az időből még most is maradt néhány érdemrend a homlokán. Csakhogy a veríték meg a dacos harag egészen elborította. Gerő bácsi megállóotta a tábort. — Jó napot, István bácsi 1 —* * mondta kedélyes barátsággal. — Adj'isten tekin'etes uramnak! művelésűnket kell minél európaibbá, minél sokoldalúbbá, minél intenzivebbé fejlesztenünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ipar fejlesztésére szükségtelen gondot fordítanunk. Korántsem! Igenis, fejlesztenünk kell iparunkat, de csak addig a fokig, amelyen túl külföldi bevitelre nem szorulunk. Ha ezt sikerül elérnünk, Magyarország biztosan azon országok közé fog emelkedni, melyekre az „ip .rállamok“ igazán jogos irigységgel tekinthetnek, mivel anyagilag függetlenek szomszédaiktól. A jövő meggyőződésünk szerint nem az iparüző, hanem az agrár államoké. Ma ugyan még vitáznak e kérdésről az emberek, de a mérleg rövid időn belül kétségkívül az utóbbiak javára fog billenni. Ez egészen tiszta dolog, mert az iparűzésnek jóval szűkebb a határa, mint a földművelésé. Az iparűzés csak addig lehet egy állam fő életforrása, mig cikkeinek kiviteli piacokat talál. Mihelyt e piacok a művelődés terjedésével és a nagy verseny következtében megszűnnek számára, — ami előbb-utóbb igen valószínűen bekövetkezik! — a válságot nehezen fogja elkerülhetni ; holott a földművelő országok mindig fognak találni piacokat termelt fölöslegeiknek. — válaszolta mogorván a sivitó zsákos, bűbánatos magyar. — Hat a vásárra ugy-e ? — Hat csak oda, tekintetes uram; egy kis adósságom van, arra szeret nék fizeini. — Hát aztán mennyi az az adósság ? — Ötven forint. Mondtam annak a mihaszna Mózsinak, hogy várjon szombatig Azt hiszi hogy várt? Be pörölt biz a gazember még vasárnap. — No ne búsuljon, István bácsi — kezdte most Gerő bácsi egyik csatlósa. Maga szerencsétlen ember volna, ha törvényt nem keresne. — Csakhogy nem vagyok ám én István bácsi — vágta közbe végre a magyar, valami büszkeséggel. A tekintélyes szakái nem zavarodott meg. — Akkor hát a sógora István bácsi. Maga meg János gazda. — De eltalálta a tekintetes ur. -- Csak nem fiskális? • — Nem Én csak irodatiszt vagyok a tekintetes ur hivatalában. — Hallottam a hírét. — János gazda ! — kezdte a harmadik — maga meg van sértve! maga nem öt ven forintot vett föl ugy-e és mégis ötvenért van bepö- rölve ? — Biz én csak huszonötöt kaptam 1 — sóhajtotta a bús magyar. — Van erre törvény. Bolond ha I fizet. Attól a kortól ugyanis igen-igen messze vagyunk, sőt talán el sem érjük, amikor a földművelés annyit fog termelni, hogy az emberiség nem lesz képes elfogyasztani. Magyarország tehát ne irigykedjék az iparállamokra, ne vágyódjék oktalanul ezek sorsára, hanem örüljön, hogy agrárállam lehet. Hanem aztán legyen igazán ,,agrárállam“-má! Morc. Az államosítás. — Megyei tisztviselői körökből. — A legutóbbi kormányváltózás egészen uj helyzeteit teremtett közigazgatásunkban. A jegyzői kar államosítása háttérbe szorult, előtérbe lépett ellenben a megyei tisztikar államosítása, amely egyszerre csak nagyon sürgős jellegű feladatnak jeleztetik. Hogy miért lett egyszerre olyan sürgős a megyei tisztikar államosítása, ezt nagyon bajos volna megállapítani. Legkevésbbé sikerül azonban a megállapítás akkor, ha Tisza István grófnak, vagy Sándor János belügyminiszternek programmbeszédeit tanulmányozzuk, mert ezekben egy arva szó sincs arról, ami a sürgősséget érthetővé tenné. Tisza István gróf szerint a megyei tisztviselők kinevezési rendszerére azért kell áttérni, mert meggyőződött arról, hogy különösen a megyei központokat kellő szakértelemmel biró tisztviselőkkel csak az államosítás, illetve kinevezési rendszer utján lehet ellátni. Ezt a tételt —: — Igazán mondja a tekintetes ur ? — Még pedig a principális ur előtt! A szegény paraszt most már kalapot emelt a principális ur előtt. — Hallja maga, János gazda, ha úgy akarja, segítünk a baján, — szavalta olyan páthosszal Gerő bácsi, mely ellenállhatatlan. — Igazán ? Igazán segít a principális ur ? — kérdé hüledezve és örvendve. — Hanem csak úgy, ha még ma délelőtt megkezdjük a dolgot. — Ha lehet, hát nem bánom, megyek én mindjárt. Tudtam én, hogy igazságom van, azért nem akartam fizetni. — Jól van, János gazda. Jöjjön utánunk az irodába. Már most közbe fogták a szegény kliensét s vitték több ucca labirintján által egy alacsony, betörött ab- laku ház elé, melyen két címer tündöklőit. Az egyik egy becsületes varga firmája két iszonyú haragos oroszlánnal, melyek egy sarkantyús magyar csizmát akarnak széttépni. Az amfiteatrumi jelenet alatt következő fölirat: „Az lehetetlenségből. Vircse János nemzeti lábbéli készittő.“ A másik fölirat sokkal igénytelenebb. Nem voltak rajta vérszomjas oroszlánok. Csak ez fehérlett rajta gyászos fekete alapon : „Pethess Gerő ügyvéd és 48-diki honvéd.“ (Folyt, köv.)