Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 45. szám

t)kl ’»» ,» »»■ ww w-vwv* »» »» wr »» *r- ♦» »» »» ■w-ww'r »» » Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 45. szám. Vasárnap, június 8. POUTIKR! és TRRSR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., } HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ * KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7 ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. ? * FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF FŐMUNKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. * f f f I 4 ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A magyar főúri osztály. Nincs Magyarországon tár­sadalmi osztály, melyet annyi burkolt és nyílt támadás érne, melyre annyi sarat és epét hánynának, mint főuraink osz­tálya. Akármilyen politikai párt­hoz csatlakozzanak, bármilyen életmódot folytassanak, bőven kijut nekik a gúnyból és meg- gyanusitásból, Ha az uralkodó politikáját támogatják: „auli­kusok“ ; ha a nemzeti ügyért harcolnak : „rebellisek“ és „oli­garchák“ ; ha a vallást és val­lási intézményeket védik : „kle­rikálisok“ és „ultramontánok“ ; ha a szabadelvű uralomért he- vülnek: „ultraliberálisok“; ha a nemzeti hagyományok s ja­vak megtartására fejtik ki ere­jüket : „sötét maradiak“ ; ha a népjogok zászlaját lobogtatják : „demagógok“ és „jakobinusok“ ; „Esztergom es Vidéke“ tárcája, Úti könyvemből. A tengerparton. (Nápolyi kép). A tengerparton két barna legény Állott vasárnap reggelén. És mind a kettő merőn arra nézett, A hol egy vitorla fehérlett. A csónak egyre közelebb szökött, S a fehér vitorla mögött Mikor egy kacér piros kendő intett: Egymásra villant két tekintet.. . S hogy parthoz ért a bárka könnyedén, Nem várta más, csak egy legény. Az méné a szép lányai misére S onnan — a börtön fenekére . . . Pálmák között Szebbek vagytok ti, sudár pálmaszálak, Mint otthon kertünk törpe diófái, S ti délvirágok százszor oly pompásak, Mint édesanyám violái. Elgyönyörködöm büszke szépségtekbe, Dús szinpompátok ámulva elnézem. . . . S diófák lombja bólong felém egyre, És violák illatát érzem. Lampérth Gésa. ha a közéletben tevékeny részt vesznek: „kapaszkodók, stré­berek“ ; ha a nyilvános szerep­léstől visszavonulnak : „szük­keblűek, gőgösek“ ; és igy to­vább! Mindezen „diszitőjelzők“ napilapjaink legmodernebb szó­tárából vannak véve ; alkalma­zásuk hitelességéhez semmi kétség se férhet. Ennélfogva cá­folhatatlan biztossággal áll élre irt azon tételünk, hogy a magyar főúri osztály sajátos célpontja a legválogatottabb támadások­nak, gúnynak piszkolódásnak. Pedig ha valamely időnek, éppen a jelen kornak magyar mágnásai szolgálnak rá legke- vésbbé, hogy jogos tűszurások érjék, mert egyéb jótulajdon­ságaik mellett megvan az az igen-igen nagy érdemük, hogy nem csupán a legtehetségeseb­bek, hanem a leggazdagabbak és legősibb nevek viselői is tes­Rózsika temetése. Irta : Farkas Ernőd. Rózsika markotányosnő volt a Kossuth-huszároknál. Szép, magas, barna, parázsszemü leányka, akit a szive hozott a táborba. Bujdosó Ró­zsi volt a neve és Deésen állott be markotányosnőnek. Olyan üde volt mindig, mint a harmatos rózsa a májusi napsugártól körülragyogva Hí­ven követte a huszárokat mindenfelé. Ott volt Piskinél, Nagyszeben bevé­telénél. Pompás hangja, igéző ter­mete, darázs dereka, tüzes fekete szeme a huszárok kedvencévé tette. Mindenki csak Rózsikénak hívta s valamennyien bolondultak érte. De ő csak egy daliás közkatonát szere­tett, egy fiatal iparos segédet, aki szintén Deésen csapott fel huszár­nak. Mindig vidám volt s örökké édes dal zengett az ajkáról. Követte a huszárokat a bánáti táborba is. A vidámság és kedves kacagás soha­sem fogyott ki belőle. Amikor dö­rögtek az ágyuk, ropogtak a pus­kák s a füstfelhő, mint halotti szem­födél lebegett a csatatér fölölt. Ró­zsikét rendesen ott lehetett látni, ahol a sebesülteket kötözték. Meg- 1 mosta a vértől sápadt huszárokat, testül lelkestül nemzeti ügyünk mellé állottak. Nem futnak többé a bécsi kegyekért, nem keresik az udvar kétes fényében való sütkérezést (legalább a leg­többje nem !), hanem ott forgo­lódnak elszántan és tántorithat- lanul, ahol a magyarság leg­szentebb jogainak kivívásáért folyik a küzdelem. Nagy do­log ez és nagy érdem, melyet teljes értékében csak az tud felfogni, aki ismeri : mily hosz- szú időn át tartotta hatalmában s játszotta ki ellenünk a bécsi császári udvar főnemességünket. Gondoljunk vissza arra, hogy nem több, mint félszázaddal ezelőtt mágnásaink nagy része még Bécset tekintette fő tartóz­kodási helyének. Hogy nem nemzeti érzéstől hevítve, nyil­vánvaló ! Gondoljunk vissza, hogy a 48-as szabadságharcunk főurainknak legalább felét tel­aztán ment zsemlyét, gyümölcsöt és italt kinálgatni a csatatűzben álló hősöknek. Nem félt a golyóktól. Utána szaladt a fáradtan bukdácsoló vastekéknek s mikor veszett forgá­sukban végre megállották, tenyerébe kapta, megrázta és falkiáltott: — Ohp te utálatos golyó, hány életet sodortál a másvilágra ? Sokszor figyelmeztették a huszá­rok, hogy ne tréfáljon a halállal, mert egyszer az is megtréfálja őt. Ró­zsika vállat vont és nevetve mondta: — Ahol annyi hős honvéd van, oda én is szívesen elmegyek. A szőrégi csatában, melyet Hay- nau a szegedi városháza tornyából nézett, szintén jelen volt Rózsika. Itt történt, hogy a honvéd tüzérek észrevették Haynaut, amint a to­ronyból látcsövezte őket s egy hat­fontost röpítettek a toronyba. A golyó bele is csapott a torony falába, s a lehullott vakolat mind Haynau fejére pottyant. A nagy hős rémülten futott le a toronyból, mert tudta, hogy a második golyó már lekaszálná a fejét. Ebben a csatá­ban is ott sürgött-forgott Rózsika a huszárok körül, akik rohamra ké­szen állottak a mezőn, amelyre per­zselő nyári nap tűzött. A tisztek szemet hunytak rá, jesen hidegen, érzéketlenül hagyta, sőt elég sokat ellensé­geink oldalán látott küzdeni ! Hátrább mennünk a visszaem­lékezéssel nem is tanácsos, mert még elszomorítóbb ada­tokat kapunk arisztokráciánk nemzeti érzéséről. Erre nézve teljesen elég egy tanuságtételre hivatkoznom, az angol John Paget utazóra, ki 1859-ben ki­adott „Hungary and Transsil- vania“ alapos útleírásában egye­bek közt azt állítja az akkori magyar főurakról, hogy „vajmi kevéssé azonosítják magukat az ország érdekeivel.“ Hát még a II. József és a Mária Teré­zia korabeliek milyenek voltak ! Közismert dolog, hogy azok nemcsakhogy nem azonosítot­ták magukat Magyarország ér­dekeivel, hanem egyenesen nemzetünk elnyomásának har­cosai valának. hogy a huszársapkás, kackiás leányzó szilvóriumot, boros csutorát kínál a deli vitézeknek, noha olyankor, ami­dőn már csak a rohamjelre várnak, igazi életveszedelem gyalog futká- rozni a rohamoszlopok között. Rózsikét azonban még a paripák is szerették, mert gyakran etette őket a tenyeréről. Őt tehát nem kellett félteni, hogy a paripák összetiporják. Még táncolt is előttük szilaj harci dalra gyújtva s olyan jókedvre derí­tette a komor huszárokat, hogy még meg is éljenezték. Az ágyúgolyók mind közelebb kezdtek süvíteni s Dembinszky el­rendelte a visszavonulást. A huszá­roknak kellett fedezniök a hátrálást s mind sűrűbben röpködtek a go­lyók a Kossuth-huszárok körül. Ró­zsika most is csupa derű és vidám­ság volt. Őt egy csöppet sem ijeszt­gették a búgó ágyúgolyók, amelyek úgy ugrándoztak, mint bokrok kö­zött a felvert nyulak. A repülő bombák sivitó zúgással csaptak le előttük s a mint szétpat­tantak tüzes vasforgácsok, hegyes szilánkok repültek szét belőlük, amik feltúrták a földet s üszköt vetettek az aranykalászokra, melyek csakha­mar lángba borultak. Néhány huszár leugrott paripájáról, hogy kardjával

Next

/
Thumbnails
Contents