Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 45. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 8. A mai magyar főúri nemzedék tehát, ha nem egyébért, hát csupán azért az egy dologért is méltatlan a gáncsra, hogy apái bűnének jóvátételére szivvel-lélekkel a nemzeti ügy szolgálatára szenteli magát. Vájjon nem fölemelő-e a szabad Magyarországért küzdőkre nézve az a tudat, hogy immár az egykor legaulikusabb mágnás családoknak : az Apponyiaknak, Esterházyaknak, Zichyeknek, Andrássyaknak sat. sarjadékait a nemzeti függetlenség előhar- cosai között látja ? Csakis az ő vezéri kitartásuk mellett lehet bizton remélleni, hogy vér- telen szabadságküzdelmünk az időleges apró csatavesztések dacára is mihamarabb diadalt fog aratni! Ez azonban az érdempénznek csak egyik fele! A másikról sem illik elfeledkeznünk. Sőt ezen a félen a mostani magyar főúri osztály oly kiemelkedő erénnyel tűnik elénk, amelynél nem elégséges az egyszerű elismerés, mert igazság szerint az egész magyar nemzet részéről hálás hódolatnak, ünnepi panegyrikusnak van helye ! Ez az erény tudniillik magasan fölötte áll annak, amit közönségesen hazafiúi kötelesség névvel szoktunk emlegetni ! Arról van szó, hogy máglekaszálja a tűz előtt hullámzó kalásztengert s így megmentsék a szegény magyar nép életét. De alig fogtak munkához, mikor bomba csapott közéjük. A bomba néhány pillanatig forogni szokott s csak aztan robban föl, mikor a lőporhoz ér a gyujtózsinor. — Feküdj ! kiáltotta a huszárok őrnagya, amint észrevette a táncoló bombát. A kardjukkal kaszáló huszárok rögtön lebuktak a földre, csupán egy fiatal újonctársuk nem volt eléggé gyors. Mire körülnézett a bombá roppant dörrenéssel felrobbant s jobb karját leszakította, A fiatal huszár vértől borítva menten összerogyott Rózsika rögtön letette a kosarát korsóját, lehúzta a huszár véres atilláját és bekötözte a karját. A szegény huszárt eszméletlenül vitték a sebkötöző helyre. Rózsika pedig, mintha mi sem történt volna, összeütötte a bokáit, nagyot tapsolt apró tenyerével, csatadalra gyújtott, majd nagyokat rikkantva táncra perdült s rövid szoknyája libegett, lobogott, suhogott a szélben. — Oda se neki szép huszár, kiáltotta, szüksége van az Istennek is magyar huszárra. Ezt egy másik huszárnak mondta, akit épp most csapott ki a sorból egy bolond ágyúgolyó. Amint lebukott a lóról felugrott, de megint leroskadt. Egy szempillantás múlva ismét felugrott s elha- lóan nyögte: násaink legújabban igen nagy anyagi áldozatokat is kezdenek hozni nemzeti kultúránk erősítésére. Báró Wodianer Albert, gróf Pálfy János és gróf And- rássy Dénes oly főúri nevek, melyeknek hallatára minden magyar embernek tisztelettel kell kalapját megemelnie, mert alapítványokban és műkincsekben sok-sok millióval gyarapi- tottak a nemzeti művelődést. Az első, mint ismeretes, több százezer korona értékű alapítványokat tett kulturális és emberbaráti célokra. A második nemcsak több milliót hagyományozott a magyar középosztály fölsegéllésére, hanem megbecsülhetetlen műkincsekkel is gazdagította Szépművészeti Múzeumunkat. Gróf Andrássy Dénes nagyszive pedig kereken 30 millió értékű különféle hagyományt juttatott végrendeletében a magyar kultúrának. Ezek a valóban mágnás-adományok még nálunk jóval hatalmasabb nemzeteknél is „nagy" számba mennének ; hát a kis 10 milliós magyarságnál, melynek kulturális és emberbaráti intézményei fejedelmi bőkezűség nélkül tisztán nemzeti önerőből létesültek! A világnak legelső népei is büszkeségüknek vallanák az ilyen fiakat; és mi, a váratlanul felgazdagi- tott gyenge örökösök csak afféle — Fáj a szivem. Azzal holtan roskadt le. A fáradt ágyúgolyó úgy mellbe vágta, hogy megszakadt a szive. Rózsika most megint pajzán dalba fogott, hogy a szomorú hangulatot elriassza. De alig fordult egyet-kettőt, mikor egy bomba egyenesen nekirepült s lekapta szép, barnafürtös fejét. A gyönyörű leányfej egy ölnyire röpült a törzsétől. A huszárok mély megilletődéssel nézték a halálnak ezt a kegyetlen tréfáját. Egy pillanat és elnémult az aranyos leánysziv, a folyton csicsergő dalos ajk, mely annyi vidám órát szerzett nekik. Többen leugrottak a lóról, kedvese hozzárohant, felkapta és sirva csókolgatta véres fejét, kimeredt szemét, halovány arcát, amiről még a halál se tudta leszakítani a szépség és fiatalság viruló rózsáit. Eközben folyton dörögtek az ágyuk, búgtak sivitottak a puskagolyók, égett a mező. Félelmetesen nagyszerű látvány volt a tűzben hullámzó kalásztenger, amely, mint egy végeláthatatlan vörös fátyol zizegett a szélben. A huszároknak is vissza kellett hu- zódniok és magukkal vitték a szép fiatal leány holttestét, kosarát, borát. Amikor aztán megpihentek, kardjukkal sirt ástak a hős markotá- nyosnőnek és gyászdalt énekelve, beletemctték a megcsonkított leányt. Rózsika sírjára nem tűzhettek keresztet, de ott volt az elesett huszár törött kardja, azt tűzték melléje, azparvenűi hidegséggel gondolhatunk rájuk, mintha állásbeli kötelességük lett volna, ami jót velünk cselekedtek ? Avagy hirtelen fölcseperedett hetykeségünkben még többre is merészkedünk: a „nevető örököj sök“ közmondásbeli cinizmusával tréfát, gúnyt tudunk űzni a „bőkezű adakozókéból ? Sőt könnyelműen és igazságtalanul talán még a gyanú mérges nyilaival is lövöldözünk arra a társadalmi osztályra, melyből ily nagyszivü emberek kerültek ki ? A magyar főúri osztály semmi esetre se szorul a mi gyenge toliunknak akár védelmére, akár magasztalására; de az igazság és a méltányosság, melynek egyszerű közkatonái vagyunk, nem engedi, hogy pártoló s dicsérő szavunkat föl ne emeljük akkor, amikor a szenzációra dolgozó újságokból annyi piszok hull nap-nap után érdemetlenül a legelső magyar társadalmi osztályra. Törekvésünk oda irányul, hogy a vidéki közvélemény félrevezetését egyrészt megakadályozzuk, másrészt olvasóinkat az igazi ha- zafiúiérdemek elismerésére vezessük. Meggyőződésünk szerint ezekkel az érdemekkel a magyar főúri osztály a jelen időben annyira kiválik, mint még egyszer sem történelmünk utóbbi tán egy kihűlt ágyúgolyót tettek rá sírkőnek. — Jertek barátaim halotti torra, — szólt könnyeit törülve Rózsika vőlegénye, aztán sorra adogatta köztük a leányka boroscsutoráját. Az italtól sirva vigadó hangulatba jöttek. Körülülték a frissen hantolt sirt, aztán elénekelték fölötte Rózsika kedvenc nótáit. A kürtösök is odajöttek s mivel Rózsika legjobban szerette az ébresztő méla akkordjait, a trombitások mély érzéssel, panaszos sírással elfujták fölötte az ébresztő mélabús dallamát. Hanem a szegény kis Rózsika nem pattant fel többé, nem szaladt végig a puszta földön alvó századok előtt és nem kiáltotta csengő nevetéssel : — Ti lusták, még se keltek ? Nem halljátok az ébresztő hangját?! Rózsika már csendesen pihent a puha anyaföldben, amelyet jobban szeretett az édesanyjánál is, akitől búcsú nélkül ment el, hogy a honvédek szenvedéseit enyhitse, felvidítsa őket, ha búsulnak, megkacagtassa őket ha vidámak. Sokszor verőfénnyé változtatta a komor hangulatot és dalolva ment értök a halálba. És hány ilyen névtelen hősnője volt a szabadságharcnak ! A sasokkal repültek a galambok is a dicsőség vérmezője fölött. idejében; tehát habozás nélkül hirdetjük méltó megbecsülését. Morc. Lakásmizéria. Panaszos felszólalás történt nem régiben a helyi sajtó ezen érdemes orgánumában, hogy Esztergomban nincsen, vagy alig található tisztességes lakás, még drága bérösszegért sem a valamely okból ide kényszerült úri családok részére! Az érintett panaszos cikk serkenti a helybeli telektulajdonosokat és vállalkozókat, hogy ezen érezhető hiányt a saját jól felfogott érdekükben igyekezzenek modern építkezésekkel mielőbb pótolni. Igen ám, csakhogy ezen könnyedén felvetett nyílt kérdésnek oly állandó akadálya van nálunk, melynek elhárítását jelen hozzászólásommal az illetékes faktorok figyelmébe ajánlani el nem mulaszthatom. Hogy a már számtalanszor hangoztatott lakásszükség dacára miért nem történik itten megfelelő uj építkezés, azt nemcsak a súlyos és hosszantartó rossz pénzviszonyok és a többé- kevésbbé szerény anyagi körülmények közt, kiváltképpen nagy adóterhek alatt tengő polgárság e részben való tehetségnélkülisége okozza; mert azért kétségkívül volna itten még mobilizálható tőke elegendő, — ha meglenne a hozzá kivántatő legprimitívebb alapfeltétel, a mi nélkül ma már modern építkezés s ezzel egybekötött város- fejlesztés el sem képzelhető. Megkísérlem ezt az alapfeltételt ha nem is megfejteni — mivel ezt úgysem bízzák reám — legalább érthetőleg megmagyarázni. A jelenkor kívánalmai szerint ugyebár, arra is tekintettel kell lennünk, hogy lakásaink higiénikus szempontokból minden tekintetben megfelelők legyenek ? — Száraz, világos szobákat, könnyen tisztántartható tágas konyhákat, modern mellék- helyiségeket részesítünk előnyben. A külön cselédszoba, fürdőszoba, angol klozett és növényzettel díszített udvar s főleg a jó ivóvíz iránti érdeklődés képezi első kérdését a kényesebb igényű lakáskeresőknek ! Már most szeretném tudni: honnét szereznénk, hogyan alakítanánk ilyesféléket városunkban, ha még oly tehetős háziurak vagyunk is. Nézzünk szét a legutóbbi évtizedben városunkban épült összes házakon, palotákon, vájjon lehetne-e felfedezni akár nagyitó üveggel is olyat, mely-
